Kaotikus, néha már túl őrült zsaru-haver akciókomédia a nyolcvanas évekbeli tévésorozat alapján. Sajnos a két főszereplő nem csatlakozik a legviccesebb zsarupárosokhoz a filmtörténelemben, miként maga a film is csak néhány pillanatra tud felnőni jobban sikerült elődeihez. Ha azonban egy totál agyatlan szórakozásra vágyunk csak, akkor lehet, hogy jó választásnak bizonyul.
1998-ban volt az, amikor a blockbusterek kedvenc témája a Földet fenyegető meteorcsapás volt, és két nagyon eltérő hangulatú film készült ebben a témában. A cinikusabb, szomorkásabb Deep Impact és a nagyobb, hangosabb, faszagyerekesebb Armageddon. Hogy ez miért jutott eszembe a Bosszúállók kapcsán? Nos, úgy vélem az elmúlt években a mozikban domináns szuperhős filmeknek is két hasonlóan különböző vonulata van. Bevallom, az én kedvenceim azok a filmek (Nolan Batmanjei, A sebezhetetlen vagy a Watchmen), amelyek azt mutatják meg, hogy szuperhősnek, különleges képességekkel rendelkezőnek, az átlagembernél többnek lenni baszottul magányos dolog ám. S nem a népszerűségért csinálod az egészet, mert ráadásul többnyire azok, akiket megmentesz, azok vagy nem is tudják, hogy te voltál, vagy egyenesen utálnak, megvetnek. És ha mégis akad valaki, aki esetleg meg akarná köszönni neked, amit tettél, akkor azt mondod: „Nem kell”, mert valóban nem ezért tetted, hanem a saját igazságérzetedért, amiatt a becsületkódex miatt, ami mindennél fontosabb a számodra. És ugyan ez az, ami teljesen elszigetel az átlagemberektől, de ez az is, ami messze többé és jobbá tesz náluk. Csak ettől jobb kedved nem lesz, és a végén, a diadal után nem érzed azt, hogy ünnepelned kéne együtt a többiekkel, hanem szomorúan távolodsz tőlük, visszahúzódsz, a háttérbe vonulsz. Aztán vannak az Armageddon típusú szuperhős mozik (és véleményem szerint ide tartozik a Bosszúállók is), amelyek nem foglalkoznak ennyit hőseik lelkivilágával, annál is inkább, mert nagyon ilyen nincs is nekik. Egoista, arrogáns, de kétségtelenül zseniális fazonok ők, akiknek azonban legfontosabb az, hogy mindig király csávónak érezzék magukat és a legdurvább akciók közben is muszáj poénkodniuk, mert ők ilyenek. A végén pedig viszik a legjobb csajt, a lóvét, a dicsőséget meg úgy mindenből a lehető legjobbat. És vitathatatlan, hogy ugyanakkor nézni a ténykedésüket nagyon szórakoztató, még ha le is rombolják körülöttünk a várost. Na és akkor el is jutottunk a Bosszúállók-ig, amit ugye gondosan készítettek elő az elmúlt években, hiszen előbb ugye vászonra kellett vinni, be kellett mutatni az itt feltűnő szuperhősöket a Vasembertől Hulk-ig. Most meg itt vannak egy közös filmben, hogy szembeszálljanak egy kellően megalomán gonosszal, de csak ha túl vannak azon, hogy eldöntsék, közülük ki a nagyobb faszagyerek. Az első órában nem értettem, sőt néha már idegesítőnek tartottam azt a sok óvodás, pöcsméregetős, „nekem golyóálló páncélom van – jó, de az én apukám erősebb” jellegű konfliktusokat, de a film második felében kiderült, hogy erre nem csak azért volt szükség, hogy minden egomán hérosz megkapja a megfelelő mennyiségű játékidőt, hanem azért is, hogy végképp megértsük: ezek a figurák nem az emberiségért, nem a világ megmentésért harcolnak teljes szívvel és közös erővel. Nem. Őket az bosszantja fel, amikor valaki okosabbnak, erősebbnek, hatalmasabbnak hiszi magát náluk. Ilyen esetekben teszik félre ők az ellentéteiket és rúgják szét kíméletlenül a konkurencia seggét. És igen, mindig jut idejük egy beszólásra is. Erről szól ez a film, amely sztorijában, ötleteiben megidézi az összes hasonló, kellően nagysikerű filmet a zsánerből, de nem kárhoztatjuk ezért, mert mind a 140 perce izgalmas, látványos és humornak sincs híján, és mi ezt is várjuk el tőle. Rég rombolták le New York-ot ilyen látványosan, és bár a sima 3D sem rossz, ez a film is minél nagyobb vásznon érvényesül igazán. A tempó jó, a karakterek (illetve az őket játszó színészek) csúcsformában vannak és hozzák magukat, ahogy és amiért megszerettük őket. Amiért mégis leginkább hálásak lehetünk az alkotóknak, az az hogy a szerintem eddig leginkább mostohán kezelt, igazán jó pillanatokból a legkevesebbet kapó Marvel szuperhőst, Hulk-ot rehabilitálják. Számomra ennek a filmnek a legjobb pillanatai hozzá kötődnek, és amikor megmutatja, hogy kell bánni egy Istennel, akkor a kedvenc szuperhőseim egyikévé vált és nagyon elégedetten bólintottam. Mindent összegezve azt kell mondjam, hogy a Bosszúállók nagyon jól sikerült, izgalmas, veszettül szórakoztató comic-blockbuster, ahogy azt el is vártuk tőle.
Ha a karakterek jellembeli változásai egy kicsit jobban meg lettek volna alapozva, illetve a befejezés jobban elő lett volna készítve, akkor egy nagyon jó filmet kaptunk volna, de egyszeri nézést még így is simán megér. Főleg De Niro remek alakítása miatt.
A 3D végre jó, de ehhez a filmhez ezen kívül kell még az IMAX-vászon nagysága is, hogy igazán át tudjuk érezni a szörnyek méretét, a csaták grandiózusságát és a mindent elsöprő rombolást. Akik azonban a görög mitológiában kívánnak elmélyülni vagy filmművészeti értékek után kutatnak, azok ne ettől a mozitól várják a megváltást. Ez csak egyszerű mese a jó és a rossz örök harcáról, a legmodernebb trükkök felhasználásával.
Ez itt már nem a Roxfort, nem segítenek a varázsigék, ha jön a gonosz. Daniel Radcliffe így kellően depressziós alakítást nyújtva néz szembe a nem evilági fenyegetéssel ebben a kissé sablonos, de amúgy a maga nemében korrektnek számító horrorban.
„Ember küzdj és bízva bízzál!” – hangzik el Az ember tragédiájában, és még hogyha a hitet, a bizalmat nincs is, aki kiérdemelje, a küzdelemnek azért van értelme. Liam Neeson pedig ezt újfent remekül bebizonyítja a vásznon. Nézzük és tanuljunk.
Ford Fairlane azt mondta volna erre a filmre, hogy olyan volt, mint sajtreszelővel rejszolni. Enyhén szórakoztató, de leginkább fájdalmas. Főként utóbbi.
Egy fantasztikus alakítás veszik kárba egy rosszul rendezett filmben, amely minden idők egyik legjelentősebb, legerősebb és nem utolsósorban legsikeresebb női politikusát kellene, hogy bemutassa. Thatcher személye és Streep játéka ennél többet érdemelt volna.
A politika és az átlagember viszonya rendszerint kimerül abban, hogy a többség kijelenti mennyire utálja ezt az egészet, de mégis nagyon sokan mennek el választani, és akik elmennek, rendszerint meg vannak győződve arról, az általuk választott párt/képviselő a becsület kikezdhetetlen bajnoka, az egyetlen jó és igaz ember, aki ebben a mocsokban is képes tiszta maradni. Na jobb ha mindenki az eszébe vészi, hogy ilyen nincs. Erre pedig remek lehetőség ez a film is, amely noha semmi olyat nem mond, nem mutat, amit ne láthattunk volna a valóságban, vagy korábban hasonló témát feldolgozó mozikban, de nem is ez volt a cél, hogy rálicitáljon korábbi filmekre. Külön érdekesség, hogy a világon, már csak a nevük miatt is, tisztának és jónak tartott Demokrata párt elnökjelölt választásába pillanthatunk bele, és bár George Clooney-ról tudjuk, hogy megrögzött Demokrata, Bush ellenzője és Obama támogatója, de mégis remekül mutatja be, mennyire gusztustalan ez az egész választási gépezet ezen az oldalon is. Hogy mennyire nincsenek tiszta emberek, hogy mennyire elcseszik a folyamatos kompromisszumok és a méltánytalan alkuk a legjobbnak induló ügyeket is, hogy milyen kisstílű játszmák folynak a háttérben és hogy mennyire nem számít senki és semmi ebben a közegben. Kiábrándító, de gondolkodásra késztető, remek színészekkel és ehhez méltón kiváló alakításokkal teli mozi.
A vámpírok és a vérfarkasok (vagy Lycanok, ahogy itt hívják őket) harca tovább folytatódik, csak a sorozat negyedik részében elvileg beszállnak a játékba az eddig csak maximum zsákmányállatként funkcionáló emberek is, akik értelemszerűen mindkét fajtól meg szeretnének szabadulni, azaz kialakul egy klasszikus mindenki mindenki ellen szituáció. Ez a kiindulópontja az Underworld széria negyedik részének, de az se ijedjen meg, aki semmit sem tud vagy már csak nem emlékszik az eddigi három film történéseire, mert egy pár perces gyorstalpalóban ennek a résznek az elején az alkotók összefoglalják, hogy mi történt eddig (tisztára, mint egy tévés szappanoperában…). A maradék 80 percben pedig gyakorlatilag folyamatos akciózást láthatunk, ahogy Selena (Kate Beckinsale még mindig nagyon dögös) próbálja megmenteni kislányát (és persze a vámpírfajt) az őket üldöző emberek, de elsősorban a Lycanok elől. A film rendezését Len Wiseman-ék ezúttal egy svéd duóra (Måns Mårlind - Björn Stein) bízták, akiknek a Végső menedék című Julianne Moore-os horrort is „köszönhetjük”. Mårlind és Stein nem kockáztatott szinte semmit. A sztori annyira egyszerű, amennyire csak lehet, a hangsúly egyértelműen az akción van. Megtartották a sorozatra jellemző kékes, szinte már fekete-fehér látványvilágot, viszont a trükkök minősége finoman szólva sem csúcskategóriás, így néha olyan érzése van az embernek, mintha egy középszerű videójátékot nézne (IMAX nagyságú képnél ez különösen kijön). Kínomban röhögtem továbbá azon, hogy bár a film természetesen 18 éven felülieknek korhatár besorolást kapott, és szív- meg torokkitépésektől kezdve van benne mindenféle brutális mészárlás, amikor azonban még az első percekben Kate Beckinsale meztelenül kiszabadul a fogságból, mindenhol van (olcsó, számítógéppel készített) füst a teste körül, de csak ott, sehol máshol a helyiségben. Bosszantóan amatőr, béna és álszent megoldás ez, főleg ha ott a 18-as karika. Egyébként viszont a film egyértelműen azokat szolgálja ki, akik rettenthetetlen rajongói az Underworld univerzumnak és karaktereknek, ők vérből, szörnyekből és Kate Beckinsale-et feszes bőrszerkóban mutató képekből megkapják a szükséges adagjukat. Márpedig ez a lényeg, nem?
A tartalomleírás alapján egy kicsit a Szépség és a szörnyeteg utánérzésnek gondolná az ember ezt a filmet, de a szörnybe ezúttal nem szeret bele senki, inkább csak megsajnálják. De még ez is meglepő kissé, hiszen egy baleset következtében háromméteresre növő közönséges bolháról van szó, aki azonban egyáltalán nem viselkedik bolhaként, miután megnő (értsd nem szívja ki senki vérét), hanem ehelyett érthetetlen módón inkább női hangon (!) dalra fakad. Manapság a zenei tehetségkutatókban ennél undorítóbb létformák is lehetőséghez jutnak, az 1900-as évek elejének árvíztől szenvedő Párizsában viszont érthető mód nem mindenki örül eme lény felbukkanásának. Ők lesznek a gonoszok, akik meg bárgyú vigyorral az arcukon védik a monsztert és csak egy jó kis közös kornyikálásra vágynak vele, azok meg a jók. Amellett, hogy a sztori, ahogy az a fent leírtakból is kiderül, meglehetősen abszurd, emellett még bántóan humortalan is, a dalbetétek pedig annyira rosszul vannak elhelyezve, hogy ha nem dühöng az ember, akkor kínjában röhög rajtuk. Néhány érdekes mellékszálat pedig (mozigépész szerelme, a korabeli filmek beemelése) sajnos egyáltalán nem aknáz ki a forgatókönyv. A figurák rendkívül sablonosak (egyedül a tolvaj tetszett, az nagyon elvetemült és vicces volt), a 3D látvány pedig az amerikai animációs csodákkal összehasonlítva közel sem elég meggyőző.
John le Carré, aki a hidegháború idején a brit hírszerzésnek kémkedett, önéletrajzi elemek alapján írta meg regényét, amelyen ez a film alapul. A rendezői székbe pedig az a Tomas Alfredson ült, akinek az Engedj be című remek vámpírfilmet köszönhetjük. A kémek világában azonban nem tudott érvényesülni Alfredson lassú stílusa. Filmje ugyanis rendkívül rossz tempójú. Pedig a kezdés, nekünk magyar nézőknek különösen, szórakoztató, hiszen nemcsak hazánkban játszódik és magyar színészek tűnnek fel benne, hanem még Mark Strong is mond néhány mondatot magyarul, még ha borzalmas akcentussal is. Aztán megismerjük a főszereplőket, a brit hírszerzés vezetőit, akik közt ugyebár van egy áruló, aki az oroszoknak illetve azok csúcskémének ad át titkos információkat. Ezután viszont mérhetetlenül belassul a történet, Tarr Béla-i tempóérzékkel túl hosszúra komponált jelenetek követik egymást, sok-sok-sok dumával, amit hiába mondanak el remek színészek, szinte altatóként hatnak néha. Aztán megint kapunk egy kis visszapillantást a film elején történt akcióra és annak utóhatására, és azt hihetnénk, most majd felpörög a sztori, de nem, mert utána megint leül a történet. Annak ellenére, hogy a szerző valóban kém volt, a filmen látottak mégsem tűnnek száz százalékig hitelesnek. A főkémek megfáradt, és valljuk be, elég amatőr, könnyen megvezethető öreguraknak tűnnek, akiknek tekintélye nem nagyon van. Az most hagyján, hogy az lesz az áruló, akire egy idő után gyanakszunk, de fáj, hogy ennek a végére már tétje sincs igazán. Hiányoltam az izgalmat, a feszültséget a filmből. Ezek ugyanis csak pillanatokra voltak érezhetők (a szovjet kihallgatás volt talán ilyen szempontból a legjobb rész). A képi világ és a korszak megidézése viszont rendben van.
Látva a filmet teljesen értetlenül állok azelőtt, hogy mi szükség volt az amúgy remek svéd eredetinek ennek a Hollywood-i remake-jére és miért Fincher rendezte ezt meg, amikor bárki megcsinálhatta volna helyette hasonló eredménnyel, hiszen ez a film egy tisztes iparos munka. A fényképezés szebb, de feleslegesen, mert a túlzottan szép, tökéletesre komponált és beállított képek miatt elveszik az eredeti film rideg képi világa, ami jelentős plusz feszültséget generált. Daniel Craig nem tűnik olyan jóságos, ártatlan figurának, mint Michael Nyqvist az eredetiben, és Rooney Mara-val (aki amúgy nem rossz) pont emiatt nem tud olyan szimpatikus párt alkotni, mint az eredeti svéd filmben Nyqvist és Noomi Rapace. Sok jelenet, amelytől az eredeti film nézése közben borsódzott a hátam (régi fényképek nézése), itt szinte semmilyen hatást nem váltott ki. A befejezés feleslegesen elnyújtott/hosszabb, mint az eredeti filmben volt. Ennek a remake-nek akkor lett volna létjogosultsága, ha Fincherék legalább vesznek annyi fáradságot, hogy átírják a sztorit, áthelyezve a cselekményt Amerikába, hogy legalább néhány szembetűnő változás is legyen. Trent Reznor zenéje sem működik a film alatt, jobb lett volna egy klasszikus score. Mindezt még tetézi egy James Bondos főcím, ami jól néz ki ugyan, de ehhez a sztorihoz nem illik. Összességében egy sokkal kevésbé sötét és durva filmet kapunk, mint a svéd eredeti, miközben nagyvonalakban ugyanaz történik, minimális különbségekkel a vásznon (azok viszont egyértelműen rontanaka a filmen). Így aki meg akar ezzel a történettel ismerkedni, annak mindenképpen inkább a svéd filmet ajánlom.
Egy fiatal csaj megszökik egy szektából, és rég nem látott rokonánál keres menedéket, de a múltbeli sebek nem múlnak el nyomtalanul, ráadásul a szektavezér sem az a békében elegendő típus. Jól indul a film, nagyon tetszett az a megoldás, hogy a korábban történt események (szektás részek) és a jelen (beilleszkedni próbálás a rokonok „normális” életébe) egymásra van vágva, sőt néha még rímel is egymásra a kettő (amikor Marcy-t mindkét helyen lecseszik, hogy furán, kívülállóként viselkedik). A szektás részekben az még a remek, hogy miközben szinte egy hangos szó sem hangzik el, mégis végig érezzük a fenyegetést, ott vibrál az erőszak a levegőben. Szóval az atmoszférateremtés kiváló, a színészek is jól muzsikálnak, egészen addig, még el nem jön „mutatás” ideje, azaz el kell kezdeni lezárni a sztorit. Itt kicsúszik a film a rendező kezei közül, és abba a tipikus hibába esik bele, hogy görcsösen próbál kerülni minden sablonos vagy korábban látott megoldást, így akarva egyedivé, különlegessé tenni a filmet, de pont emiatt lesz az egészből egy idegesítő blöff. Nem szeretem a szájbarágást, de ennek a filmnek a kvázi nyitott befejezése iszonyat idegesítő ebben a formában.
Egy teljesen vállalható, jó tempójú, látványos és izgalmas második részt kapunk, amelyből a humor sem hiányzik. Észrevehetünk még néhány, az eredeti Sherlock-könyvekben leírtakra tett kellemes utalást, egyedül a figura meleggé tételéről kellene letenni, és akkor nem volna semmi baj.
Kicsit félresikerült, „igaztörténetes” mozi egy bűnözőről, aki rátalál Istenre, és nemcsak közvetlen környezetén, önmagán próbál meg segíteni, hanem a szudáni gyerekeken is, akik az értelmetlen háborúk poklában élnek és halnak. A szándék nemes, a film viszont nem áll össze, nincs katarzisélmény, nem érezzük át a főhős által bejárt út fontosságát.
Felrobban a Kreml, és mindezt Ethan Huntra és csapatára akarják kenni. Nem jó ötlet. Hunt és csapata természetesen a világot körbejáró hajszába kezd, hogy bizonyítsa ártatlanságát és megállítsa a szörnyű terrorcselekményt elkövetni kívánó főgonoszt. Ami mindenképpen pozitívum, hogy a negatív figura ezúttal VÉGRE nem az IMF kötelékéből kerül ki, de kár, hogy Michael Nyqvist karaktere (Tetovált lány (Millenium) trilógia) ennek ellenére elég súlytalan marad. Szerencsére viszont ez nem azért történik, mert Cruise megint uralni akarta a filmet, hiszen talán ez az első olyan M:I mozifilm, amelyben valódi csapatmunkának lehetünk tanúi. Cruise jó, Pegg vicces, Renner pedig könnyen beilleszkedik, ráadásul figurája humoros, drámai és akciódús szitukba egyaránt bekerül. Paula Patton viszonylag jól néz ki, de valahogy ő kilóg mégis kicsit ebből a csapatból, őt talán érdemes lenne lecserélni valaki más, dögösebb, karakteresebb csajra. És jó lenne, ha Ving Rhames Luther-je legközelebb nagyobb szerepet kapna, mert őt viszont mindig is bírtam. Vannak aztán hihetetlen kütyük, amiket a szereplők látványos akciókhoz használnak fel, és a helyszínekre sem lehet panasz (Dubaj, Mumbai, Moszkva, Budapest). A tempó rendben van, néha ugyan kissé gépies az egész, de egyáltalán nem unatkozunk a több mint kétórás játékidő alatt. Az eddig animációs filmeket rendező Brad Bird tehát egy élőszereplős akciófilm levezénylésében sem vall szégyent. Szerintem lesz még folytatás, és megmondom őszintén, nem is bánom.
Annak ellenére, hogy a film egyik főhőse egy nyaktól lefelé lebénult férfi, az Életrevalók az utóbbi idők egyik legjobb, legéletigenlőbb, legvidámabb mozija, mégis mentes minden giccstől vagy önsajnálattól. Philippe milliomos (forintban számolva milliárdos), de egy ejtőernyős baleset miatt nyaktól lefelé megbénult, ami – gazdagság ide vagy oda – elég kiszolgáltatottá teszi. Ilyen helyzetben az ember gyakran válik depresszióssá, mogorvává, és Philippe sem mentes az ilyen tünetektől, egészen addig, amíg meg nem ismeri Driss-t, a gettóban segélyből élő fiatalembert, aki csak azért jelentkezik ápolói állásra Philippe-nél, hogy meglegyen a havi harmadik elutasítása is a munkanélküli segély felvételéhez. Philippe azonban munkát ad a srácnak, aki vonakodva, de elvállalja a feladatot, és teljesen megváltoztatja Philippe életét. A filmben és a karakterekben az a legnagyszerűbb, hogy teljesen mentesek az önsajnálattól illetve attól a rohadt kényszeredett politikai korrektségtől, ami mai világunkat teljesen átitatja, főleg ilyen helyzetekben. Driss a maga bunkóságával (hangosan kiröhögi az operát, amit Philippe elmélyülten néz; álművészetnek tartva lefikázza a vagyonokért vett festményt, vagy éppen Hitler bajuszt borotvál magatehetetlen munkaadója arcára) kirántja az apátiából a béna milliomost, és bebizonyítja neki, hogy igenis élvezheti még az életet. És ugyanezt sugallja nekünk is a film, nyomasszon minket bármi, és ami a legjobb, hogy ezt mindenfajta erőlködés nélkül teszi, és egy pillanatig sem érezzük hazugnak azt, amit látunk. Még azt a demagóg húzást is megbocsátjuk az alkotóknak, hogy négerré tették az ápolót (eredetileg nem az, hiszen egyébként egy igaz történetről van szó), mert a történetben nem ez a lényeg.
Ígéretesen induló, látványos, de aztán hamar kifulladó és ostobába váltó földönkívülis inváziós mozi, amiben több lehetőség volt, mint amit kihoztak belőle. A 3D nem jelentős, szokás szerint a sötétebb részeknél sokkal kevésbé érvényesül, de ezeken kívül is alig van pár jelenet (néhány városkép, ajtó mögül kinézés), amelynél valóban érezni lehet a térhatást.
Legyinthetnének sokan, hogy na ezt lehetett előre tudni, újabb szörnyű magyar film, nincs mit ezen csodálkozni. Az SOS Love nézése közben azt érzi az ember, mintha a stáblistán feltüntetett alkotókra külsőleg teljesen hasonlító, de filmes szempontból totál dilletáns amatőrök forgattak volna filmet sok pénzből. Nem a poénokkal, vagy a sztorival van a legnagyobb baj, az olyan amilyen, készült már kevesebből is jobb film. Sőt, maguk az alkotók is nyújtottak már ennél sokkal jobb teljesítményt, bárkit is választunk ki a stábból. A jelenetek úgy vannak egymás mellé pakolva, hogy sokszor teljesen hiányzik a kohézió közülük, mintha egy ház építésénél a téglák közé nem került volna semmi. A romantikusnak szánt pillanatok rémisztően irreálisak, nélkülözve bármilyen kémiát a szereplők között. A dobos-táncolós jeleneten kínjában még az is felröhög, aki addig elnéző próbált lenni, annyira hiteltelen, és akkor még hátra van egy olyan utállak-szeretlek hangulatváltós képsor, amit egyszerűen jó ízlésű, hozzáértő filmkészítő nem mert volna így bennhagyni egy kész alkotásban. Azért meg már szinte én kérek elnézést, hogy 2011-ben egy MAGYAR rendező filmjében sütik el a Hungry-Hungary „szóviccet”. A film végén a Macskafogó azon jelenete jutott eszembe, amikor Tájfel egy balul sikerült akció után megkérdezi Safraneket, hogy mennyibe is került mindez, mire az hebegni-habogni kezd. Tájfel pedig már készíti fém karmait, és csak annyit mond, hogy jöjjön közelebb Safranek…
Lassú, párbeszédcentrikus sportfilm, amely szakít a műfaji klisék többségével. Cserébe viszont egy új nézőpontot ismerhetünk meg egy csapaton belül, ami még azoknak is érdekes lehet, akik amúgy az adott sportágat (baseball) nem kedvelik vagy nem ismerik. Ehhez persze hozzájárul a három főszereplő remek alakítása is.
A Rumnaplóból nem lesz olyan kultfilm, mint a Félelem és reszketés…, de egyébként nézhető, szórakoztató darab, egy-két emlékezetes dumával és jelenettel, sok piával meg egy gyönyörű nővel. Johnny Depp jön, lát, iszik és ír, a harmadikat azért gyakrabban. Ha szigorúan csak a film üzenetét néznénk, akkor azért az elég megkérdőjelezhető, hiszen mennybe emeli az újságírókat, legyenek azok akármilyen semmirekellő, részeges állatok is, mert az megbocsátható…
Zavaros, hiteltelen és elcsépelt kliséken alapuló, amiatt egy idő után abszurd és teljességgel irreális fordulatokkal operáló titkosügynökös mozi, rosszul kiválasztott és emiatt gyengén is teljesítő színészekkel a főszerepben.
Old school akciófilmes élményt ígérő, de sajnos egyszerre túl közhelyessé, néha mégis túl zavarossá váló mozi, amelyen a jó nevű, tudásokat azért meg-megcsillantó színészek sem tudnak segíteni.
Vicces, jó tempójú, kicsit a Förtelmes főnökök-re emlékeztető, de nem annyira harsány humorú mozi egy toronyház személyzetének néhány tagjáról, akik úgy döntenek, megpróbálják visszalopni a pénzüket az összes megtakarításukat eltőzsdéző pénzügyi gurutól. Alan Alda remekül hozza az igazi szemét csalót, aki egy jó modorú öregembernek néz ki, kedvesen szól mindenkihez, de a háta mögött gátlástalanul tönkretesz bárkit. Vele szemben állnak Ben Stillerrék, akik épp annyira lúzerek csak, hogy megsajnáljuk őket, de azért ne tűnjenek még menthetetlen kreténnek. Tea Leoni szexi FBI ügynöknő csizmában és szoknyában (ugye mindenki tudja, hogy mit jelent, ha egy nő így öltözik?), Gabourey Sidibe (Precious – A boldogság ára), Eddie Murphy és Matthew Broderick különösen jó mellékszereplők. Murphy talán a vártnál kicsit kevesebb teret kap, de akkor maximálisan régi önmagát idézi, amihez azért hozzájárul Dörner György kiváló szinkronja is, de a többi magyar hangra sem lehet panasz. Szóval vicces, jó hangulatba hozó mozival van dolgunk, érdemes rá beülni.
Sofia Coppola az Elveszett jelentés sikerét próbálja megismételni, de ez most nem jött össze. Hosszú, párbeszéd nélküli életképeket látunk, amint a színész köröz egy Ferrarival, vagy a lányát nézi korcsolyázás közben. A szöveg nélküliség még persze nem baj, hiszen legutóbb a Drive-ban is jól működött mindez, de ezek a szereplők nem, vagy csak nagyon ritkán beszélnek a tekintetükkel, és inkább azt érezzük, mindez kényszerűség, mert Coppola nem tudott jó dialógokat írni. Ezt erősíti meg az összecsapott, félbehagyott sajtótájékoztató jelenet, amely a válasz nélkül maradó, egymást szünet nélkül követő kérdésekkel teljesen életszerűtlen. Egyedül a bulijelenetnél érezzük át a főhős magányosságát, de ez édeskevés (Érdemes felidézni Bill Murray hasonló jeleneteit az Elveszett jelentésből, ott ez sokkal jobban működött). Lányával és ex-feleségével való kapcsolata is nagyon vázlatos, és a kislány is egyik pillanatban még jól elvan Marco felületes, nemtörődöm életstílusával, majd hirtelen, mert jön a sztori vége, kiborul, mert ez szükséges. Ez kábé annyira hiteltelen és erőltetett, mint Marco „eszmélése” a film végén. A kulisszák mögé bepillantás érdekességét is csak pillanatokra (színész kolléganője osztja Marco-t a fotózáson) tudja kamatoztatni a film, vagyis minden olyan lehetőség, ami miatt érdekes, különleges lehetett volna ez a történet, kihasználatlan marad. A képi világ egysíkú és unalmas, a filmzene jellegtelen, így a film is azzá válik.
Mi magyarok számos nagy történelmi össznemzeti bukásunkkal nem tudunk a mai napig szembenézni, se a való életben, se a filmben. Szerencsére ez a film nem is törekszik erre egyáltalán, hanem ezt az 56-os, illetve 56 utáni spiclis-komcsis, megtört országot háttérül használja egy ízig-vérig profi kémjátszmához, melyben az ÁVÓ megbízott emberei azt hivatottak eldönteni, hogy egy ifjú ügynök megbízható-e vagy sem. A kémeknél persze senki sem az, akinek látszik vagy gondoljuk, és ezt ez a film remekül érzékelteti. Az első perctől folyamatosan bonyolódik a szitu, folyamatosan nő a feszültség, árnyalódnak a jellemek, profin, ahogy kell. Mint egy amerikai filmben, csak nem úgy, mint a Szabadság, szerelemben, hanem mint egy jó thrillerben, mert itt, ahogy mondottam, ’56 a háttér. Kulka János, Scherer Péter és Nagy Zsolt egyaránt remek a főbb szerepekben, a többiek pedig pont annyit tudnak kihozni a szerepükből, amennyi mozgásteret kapnak, de néhány apró momentuma mindenkinek akad. És annak ellenére, hogy a felénél rájöttem, hogy ki fog itt bebukni és miért, mégis végig élvezetes és izgalmas volt a film, ami az egész stáb, a színészektől, a forgatókönyvírón át a rendezőig a teljes stáb érdeme. Az egyetlen dolog, ami negatívum, az az, hogy ez a film mozis technikai hátteret érdemelt volna, mert lehet, hogy a hiperszuper, kameraként funkcionáló fényképezőgép csoda egy masina, és tévén nincs vele gond, de moziban bizony látszottak a gyengeségek, így hiába voltak amúgy szépen megkomponált képek, a látvány azért még elárulta, hogy ez egy magyar film. Minden más viszont amerikai színvonalú volt.
Tarsem Singh, A sejt és a Zuhanás direktora a saját képére formálja ezt a hőseposzt, azaz szinte már festői szépségű képekben elevenedik meg az Isteneket és a persze az egész világot leigázni kívánó Hüperion király és Thészeusz összecsapása. A konfliktusokat a film profin vázolja fel, viszont a kvázi főgonosz Hüperion, részben persze Mickey Rourke remek alakításának is hála, sokkal kevésbé kelt a nézőben utálatot, mint kellene, sőt, sok dologban inkább igazat adunk neki. Ezzel szemben a jó oldalon a karakterek kissé sablonosak, nem igazán tudnak kitörni a szimpla jófiús klisékből. Illetve akadnak árulók is, akik persze itt is a legundorítóbb szereplőkké válnak. Továbbá én azt éreztem még a film gyengeségének, ami az összes hasonló, az Isteneket emberi alakban megjelenítő filmnél gond, hogy kicsit mindig veszít a komolyságából olyankor a történet, amikor az Istenek Supermanként hadakoznak leszállva az égi otthonukból. Az egyetlen, ami viszont kifejezetten nem tetszett, az a Titánok ábrázolása volt. Ezek abszolút nem voltak félelmetesek, hiába futkároztak és kaszaboltak villámgyorsan, valami sokkal fenyegetőbbet vártunk volna el az esetükben, nem néhány bekékült balett táncost. Összességében tehát inkább szép és látványos film a Halhatatlanok, és nem olyan brutális adrenalin bomba, mint a 300 volt (noha persze itt is vannak szaftos gyilkolások meg kínzások). Azt meg, hogy ez mennyire rossz vagy jó hír, mindenki döntse el maga, ízlése szerint.
Jó ideig, tulajdonképpen a konkrét fináléig, egész élvezhető volt ez a film, és olyan szívesen írnám most azt, hogy végre egy értelmes prequelt sikerült alkotni egy kult-klasszikus filmhez, de erre megint jön a befejezés, és két különböző emberrel kapcsolatban kérdezném meg a drága forgatókönyvírókat, hogy az egyik hogy élte túl a szörny támadását, a másikról meg miért nem hallottunk az előző filmben. Ezek rontják le nálam nagyon ezt a filmet, ami amúgy hatásos, jók benne a szörnyes részek, szóval tényleg a műfaján belül remekül működne, és akkor, amikor nyíltan egybe is fűzik gyakorlatilag a két filmet, akkor nem értem miért kell mindig valami kis „újat” kitalálni. Kár érte.
Lone Scherfig (Olasz nyelv kezdőknek, Egy lányról) egy átérezhető, érzelmes, de nem giccses, szép és szomorú romantikus mozit készített. A két főhős ha nem is minden jellemvonásában szimpatikus, de megkedvelhetők, megérthetők. A történet a nyolcvanas évek végétől 2011-ig tart, mindig egy adott év, adott hónapjának egy napján bekapcsolódva a főhősök életébe, akik folyamatosan kerülgetik egymást, de hol ezért, hol azért nem jönnek össze, pedig ők is, mi is tudjuk, egymásnak vannak ők teremtve. De a sors mindig közbeszól, hol így, hol úgy elválasztva őket egymástól. Ők azonban mégis mindig újra egymás karjaiba futnak. Az idő múlását a film nem egyes híres, ma már történelemként elkönyvelt eseményekkel érzékelteti, hanem zenével, illetve a szereplők külsejének és ruhatárának, illetve környezetének változtatásával. Anne Hathaway-nél a külsőt jobban megoldották, ő kislányból hitelesebben, jobban láthatóan lesz nő, Jim Sturgess (21 - Las Vegas ostroma, Across the Universe) sokáig túl kölyökképű, és önmagában az öregítés sem oldaná meg a helyzetet, de a karakterével történő szomorú dolgokat nagyon jól adja vissza a játéka, és tekintetén látszik az, mikor töri meg őt az élet, mikortól lesz más ember, és onnantól már hiteles a változása is. Tetszettek a mellékszálak és a mellékszereplők is, utóbbiak különösen emberiek voltak, gyarlóságaikkal együtt. A végén kicsit féltem, amikor hirtelen sokat ugrált oda-vissza a film az idősíkok között, hogy nem sikerül majd ízlésesen a befejezés, de szerencsére nem így történt, szóval én a könyv ismerete nélkül azt mondom, rendben van ez így.
Közeledik a vége ennek a sztorinak, lassan most már elő kell állni, és meg kell magyarázni, hogy micsoda ez a démon, ez pedig már egyértelműen a tucathorrorok felé tereli a sorozatot, és ezt talán ennél a résznél érezni a legerősebben, de többé-kevésbé még mindig működik a bevált formula.
Realista (vagy legalábbis mindenáron annak látszani kívánó), de néhol azért nagyon hatásvadász szocio-bosszúmozi, néhány erős, hatásos jelenettel és egy rutinosan játszó Michael Caine-nel a főszerepben.
Az alkotógárdában nem nagyon találunk ismerős arcokat, legalábbis ami a színészeket és a rendezőt illeti. Utóbbinak egyetlen fontosabb munkája egy James Cameronnal közösen rendezett dokumentumfilm (viszont Cameronnal többször dolgozott együtt egyéb filmjein, ami azért jó ajánlólevél), a színészek nagy része pedig sehonnan vagy maximum mellékszerepekből lesz ismerős, azaz bárki feláldozható. Oscaros alakításokra meg itt nincs szükség, csak az alapfigurákat kell hozni, meg hitelesen rémüldözni, a látványos halálról úgyis a sminkesek meg a trükkmesterek gondoskodnak. Gyengébb idegzetű nézők tuti nem szeretnének ezután a film után tűt látni a maguk közelében, és várhatóan a szemműtétről is örömmel lemondanak majd, miként a tornász karrierben gondolkodók száma is csökkenni fog. Ez így nagyjából megérne egy masszív 10/7-es értékelést, de ahogy ezt a filmet befejezték, az megérdemel plusz egy, de akár két pontot is. Rég sikerült engem bármivel is meglepni filmben, de a Végső állomás végén most ez összejött, és elismerően kell csettintenem a forgatókönyvírók ZSENIÁLIS húzása előtt, amivel befejezik ezt a részt. Nagy ötlet volt, imádtam és meglepődtem (Nyilván ezt persze csak azok érzik/értik majd át hasonlóan, akik ismerik a sorozat többi részét.), ami nagyon ritkán fordul már elő velem moziban, így ezt mindenképpen nagy pozitívumként kell értékelnem.
Rowan Atkinson egy egész karriert épített arra, hogy mindig fullba nyomja a kretént, Mr. Bean-től kezdve Johnny English-ig, az elfuserált James Bond-ig. Az új JG film ennek megfelelően iszonyat debil és idióta, még ha egyébként profin is van megcsinálva. Tipikus slapstick komédia, seggre esésekkel, összetévesztésekkel, és egy olyan hőssel, aki tényleg egyáltalán nem ért ahhoz, amivel megbízzák, de ez cseppet se zavarja, sőt. A végén persze megint megmenti a világot, de hát azt már a régi mondás is megállapította, hogy mindig a „hülyéknek van szerencséjük”. Emlékeim szerint az első rész is elég idióta volt, csak ott valahogy a mellékszereplők talán több jó pillanatot adtak hozzá az egészhez, itt viszont már egyértelműen Atkinson one man showját kapjuk, ami ilyen mennyiségben néha már sok, és nem is annyira vicces, mint várnánk.
A család, a gyereknevelés és a karrier nehéz összeegyeztethetőségéről női szemszögből szóló mozi. Témája miatt sokan fognak olyan pillanatokat találni benne, amire azt mondják majd, hogy „hú, ez nálunk is pont így megy”, de ettől sajnos még ez a film nem lesz jó. Hiába ugyanis ez az általános, de egyébként fontos probléma felvetése, ha a körítés miatt ez az egész hamar érdektelenné válik. A kollégák, ismerősök narrációja több szempontból is megöli a filmet. Egyrészt sokszor megtöri a tempót, nagyon erőltetetten próbálkozva ezzel is valósághűbbé tenni a filmet, miközben a megszólaló karakterek viszont nem képesek a cselekmény szerves részévé válni vicces mellékszereplőként, pedig szinte mindegyikben volt lehetőség, csak a narráció helyett valóban szerepelniük kellett volna és végig konfliktusokat gerjeszteni vagy segíteni a főhőst (a konkurens anyuka szál például kifejezetten vicces lehetett volna, de az idegesítő, elpocsékolt történetszál, hogy nem tudjuk meg ki az apja az asszisztens gyerekének). Kicsit szembeköpésnek érzem azt is, hogy a végén aztán semmivel nem tart előrébb a család, csak bárgyún és naivan mosolyogva próbálják elhitetni, hogy na majd innentől kezdve minden más lesz. Az egyetlen aki jól jön ki ebből az egészből, az Pierce Brosnan illetve az általa játszott karakter, aki mindenből a lehető legjobbat kapja ebben a filmben.
A karakterek kidolgozásával szinte egyáltalán nem foglalkoztak, egy-egy mondatok vázolják a jellemeket, akik papírmasé figurák egy klisé sztoriban. Érdekes, hogy igazán nem mondhatjuk pozitív szereplőnek Zoé Saldana vagy az őt felnevelő rokon (Cliff Curtis) karakterét, hiszen mindannyian tesznek igencsak megkérdőjelezhető dolgokat, de mintha direkt tartották volna az írók őket ebben az állapotban. Logikát, realitást ne ettől a filmtől várjunk, de néhány jelenet (Cliff Curtis lövöldözése az iskola előtt) például még ilyen mércével is nagyon ostoba. Zoe Saldana viszont elképesztően szexi. Formás seggén szinte második bőrként feszül néha a bugyi, mellbimbói szinte átfúrják a felsőit és még nyalókát is szopogattatnak vele totálképben. Ezért megbocsátjuk, hogy a zuhanyzójelenetben arc- meg kézközelikkel szúrják ki a szemünket. Jordi Mollá már sokadjára hozza korrektül a rosszfiút, bár emiatt már nem tör ki a negatív karakter szerepéből szerintem jó sokáig. Kapunk még buta zsarukat, nyomulni akaró FBI-osokat, meg tenyérbemászó stílusú, szarkavaró CIA-eseket, akik nélkülözhetetlenek egy ilyen bosszúmoziban, ami amúgy tényleg semmi újat, meglepőt nem ad semmilyen tekintetben.
Irritálóan szemérmes, trendi romantikus vígjáték, két, jól kinéző fiatal színésszel a főszerepben. Hiába ígér azonban merész szexjeleneteket a sztori, ezekből szinte semmit nem kapunk, ehelyett közhelyek és unalomig ismert sablonok peregnek a szemünk előtt. Randimozinak persze így is megfelel, feltéve, ha legalább a film játékidejének felét végigsmároljuk párunkkal.
Nagyon várt, érdekesnek ígérkező, de kicsit felemás, egyenetlen dráma, amiben azért filmtörténeti pillanatok is akadnak (amikor a rasszista-antiszemita-alkoholista-nőverő Gibson egy plüsshóddal a karján dugja a leszbikus-feminista-fapina Jodie Fostert). A film egészében nem üt ugyan akkorát, mint szeretnénk, mint vártuk tőle, de egyszeri megnézést mindenképp megér, és jó, hogy azért ha nehezen is, de eljutott a mozikba.
Bár az eredeti film sem a fantasztikus színészi alakításokra épített, mégis zongorázni lehetne a különbséget a remake és az eredeti szereplőgárdája között. Az új Conan bántóan semmilyen. Izmos, de ezen kívül semmi. Nincs karizmája, jellegtelen figura. Hol van ez Schwarzitól, aki az eredetiben a narrátor szerint királlyá koronázza saját magát (!)? Stephen Lang (Avatar) kábé ugyanez a gonosz oldalon, a sztori pedig hiába merít szinte az összes fantasyből (például gyűrű helyett itt maszkot alkotott a gonosz, azt kell összerakni, és akárcsak a Múmiában, itt is egy nő miatt van minden baj), hiába kaszabolnak szinte folyamatosan száz percen keresztül, nincs lendület, és egy idő után még el is aludnánk rajta, ha nem szólna olyan hangosan a digitális hang. Hiányzik a humor és az igazi barbárság, ugyanakkor pont amikor nem kéne, a film (az alkotók) túlzottan komolyan veszi magát és hőseit. A 3D kábé a főcímnél és a végefőcímnél érezhető igazán, film közben nagyon nem, utoljára a Titánok harca esetében volt ennyire felesleges a harmadik dimenzió „megnyitása”. Kár érte.
Jon Favreau (Vasember) nagyon komolyan vette ezt a sztorit (pedig a cím alapján erre számítanánk a legkevésbé), a poénokat a minimumra csökkentette, szereplői nemhogy nem nevetnek, de még mosoly se nagyon látható az arcukon. Tízből kilencszer ez lenne a halálos ítélet egy ilyen film felett, de most mégis mindez működik. Ez a film és a hősei tökösek. Olyan módon, ami manapság már egyre ritkább. Mert már nem trendi az ilyesmi. Erre kell ráérezni, ha igazán élvezni, értékelni akarjuk ezt a filmet, ami fura élmény, mert egyébként a western filmek sablonjai mellett az inváziós sci-fik klisétárából is elpuffogtat egy jó adagot (van itt emberrablás, kísérletezés és az eleinte széthúzó emberek közötti nagy összefogás a közös ellenséggel szemben). A trükkök nem annyira látványosak, de nem volt baj velük (az űrlények kellően rusnyák és félelmetesek), a hangkeverés viszont bitang jó, a lövések, robbanások és az ütések is kellően súlyosak. Sokan azt mondják, ez az egész amolyan Függetlenség napja a vadnyugaton, de ha már Emmerich, akkor szerintem sokkal inkább a Csillagkapu az, amit érdemes megemlíteni, ha mindenképpen valamihez hasonlítani akarjuk ezt a mozit, csak még kevesebb poénnal. Favreau pedig ha már ezt felvállalta, akkor tisztességgel kitart e stílus és hangulat mellett a film végéig, nem hazudtolja meg magát és érezhetően tiszteli hőseit, akik megküzdenek a becsületükért, és akár túlélik a csatát, akár nem, büszkék lehetnek magukra, mert megtették amit kellett.
Nem egy könnyű darab a Blue Valentine (ezért nem is ajánlom mindenkinek; fontos a ráhangolódás és a független filmek stílusának elfogadása, akik pedig szakításon vannak éppen túl, azok nagyon óvatosan nézzék meg), néhány jelenetét különösen nehéz megemészteni (abortusz), és újranézni se feltétlenül akarom mostanában, de kétségtelenül különleges alkotás, két remek színészi alakítással.
Na kérem, így kell, így szabad hozzányúlni régebbi filmekhez. Az új Majmok bolygója film ugyanis nem egy céltalan, fantáziátlan remake vagy reboot, hanem izgalmas, realistább újragondolása változata ennek a régi történetnek. Bár a sztori itt még napjainkban játszódik, és igazából minimálisan van benne olyan dolog, ami nem történhetne meg, mégis jó idő után először érezni azt a jófajta, klasszikus sci-fi hangulatot, ami régóta hiányzott a moziból. Hatásvadászat nélkül érzékelteti a film a majmok kiszolgáltatottságát és szörnyű sorsát (a kvázi „majombörtön”-ös jelenetek az utóbbi idők legjobb sittes szcénái, már-már Remény rabjai színvonalon mozog), és egy idő után azt vesszük észre, hogy jobban megértjük őket, együtt érzünk velünk, mint az emberekkel. A CGI állatok karakteresek, de élethűek, s tényleg jól megkülönböztethetőek egymástól, sőt a hihetőség határán belül maradva igazi egyéniségek ők. A humán karakterek itt most háttérbe szorulnak, amin viszont később majd javítani kell, hiszen a történet vége majd csak az kéne hogy legyen, hogy azért az emberiség hiányozni kezdjen. Várjuk a folytatást, de most először érzem úgy, hogy én inkább a majmoknak drukkolok!
A remekül összevágott előzetes után azt hihettük, hogy itt a Tapló télapó női változatát fogjuk látni, hasonlóan kegyetlen poénokkal, erős társadalomkritikával és a végén megfogadható tanulsággal. Jake Kasdan (Narancsvidék) azonban nem elég merész, túlzottan ragaszkodik bizonyos sablonhoz és akad a filmjének néhány vérciki pillanata is (ruhaszex), így a jó ötletek/pillanatok ellenére nem tud felnőni az elvárásokhoz. Pedig Cameron Diaznak nagyon jól áll ez a szerep, élvezettel játssza el, csak az a szomorú, hogy ha a többi karakterrel összevetjük az övét, minden rosszassága ellenére ő az egyetlen épeszű, kedvelhető ember. Körülötte ugyanis csupa önbizalom hiányos, életképtelen idióta (például a vőlegény vagy az igazgató) vagy pitiáner, látszólag kedves, de valójában a semmiért is minden aljasságra képes alakok (Mókus tanárnőnél irritálóbb karaktert rég láttam a vásznon, nem is tudok hirtelen olyan kínzást mondani, amit nem tartanék túl enyhének számára) vannak, ami viszont nem teszi hitelessé a tanárnő által bejárt utat, a jellembeli változásai pedig a történet végére teljesen indokolatlanok. Emiatt van az is, hogy a kezdeti lendületét a második felére elveszti a film, néha már-már unalmassá válva. Egyes fordulatok egyszerre hihetetlenek és nagyon elcsépeltek. A szinkron viszont nagyon jól sikerült, A Für Anikó-Cameron Diaz páros már többször is jól működött, de aki igazán remekel, az Oroszlán Szonja, mint Mókus tanárnő. Hangja tökéletesen passzol a karakterhez, még e legbékésebb nézőből is kihozza a gyilkolási vágyat.
Na ettől a filmtől megvallom őszintén sok rosszra számítottam. Felesleges remake, gondoltam elsőre, ráadásul a vámpíros filmektől az Alkonyat mozik óta kiráz a hideg, hiszen sikerült a régen félelmetes vérszopókból mára folyamatosan picsogó nyálgépeket faragni. Na ez a film most némileg helyre teszi a dolgokat. Először is végre nem kell szitokszóként mondanom, hogy remake. Craig Gillespie (Plasztik szerelem, Anyámon a tanárom) remek érzékkel nyúlt hozzá az eredeti filmhez, hozzáadott egy kis Alkonyattól pirkadatig feelinget, ami egy rendkívül szórakoztató mozit eredményezett. Kifejezetten élveztem a régi vámpíros klisék leporolását, de nagyon jó volt az is, ahogy megmagyarázták, miért ideális hely Las Vegas egy vámpírnak. Colin Farrell a Förtelmes főnökök után megint remekel, ezúttal nem lúzer, hanem igazán vérgeci, és ez nagyon jól áll neki. A másik kellemes meglepetés a Dr. Who sorozat főszerepét játszó David Tennant, aki láthatóan nagy kedvvel hozza a ripacs illuzionista szerepét. A tempó remek, az akciók látványosak, a humor gyilkos, és amikor már azt hinnénk, hogy le fog ülni a cselekmény, vagy hogy ebben nincs több, mindig tovább tud lépni a film. Nagyon jó a 3D látvány is, és külön megdicsérném a szinkron készítőit is, mert itt kifejezetten érezhető, hogy nemcsak ledarálták a dialógokat, hanem élvezettel nyomták a káromkodásokat is, ami még jobban feldobja a film hangulatát.
Naiv, néha már-már bugyuta, időnként nem is filmre, hanem rajzfilmre hasonlító képi világú szuperhős mozi, amelynek korhatárát én „14 éven felülieknek nem ajánlott”-ra lőném be. Zöld ruhás, lila testű idegenek-re olyan furcsán néz az ember, mintha Fradi vagy Újpest szurkolók lennénk, és nem tudnánk eldönteni, hogy ez most haver, vagy jól meg kéne verni. Az összes klisé felvonul, a renitens, beilleszkedni képtelen, de egyébként fantasztikus képességekkel bíró főhőstől kezdve, a jó nőn át a gonosszá váló tudósig. Meg van egy felfoghatatlan méretű gonosz felhő is, amely csak jön és pusztít a galaxisban. A CGI súlytalan, az így létrehozott hátterek és kreatúrák egyáltalán nem tűnnek valóságosnak, ami csak azért rossz hír, mert a film jelentős részében ezeket látjuk. Szóval kábé pont azt kapjuk, amire már az előzetes alapján is számítani lehetett. A végefőcím közepén pedig még van egy pluszjelenet is, ami előkészíti a folytatást, de ez is elég erőltetettnek tűnt a számomra.
Van valami bájosan naiv abban, hogy amíg a valóságban az USA a fizetésképtelenséggel küszködik, egyik legnagyobb válságát megélve, túl 9/11-en, Bin Ladenen és még ki tudja kiken, addig Hollywood 2011-ben, a nyár egyik szupermozijában még mindig a gonosz nácikkal riogatja az erre fogékony jónépet. Na persze az Amerika kapitány alapjául szolgáló képregény erről szól, de azért megmosolyogtató dolog ez, valljuk be. Egyébként nyilvánvaló blődségei, túlzásai és minimális avíttsága ellenére nem rossz a film, sőt mondhatni kifejezetten szórakoztató. Akár 3D-ben, akár simán nézve is látványos mozit kapunk, egy igen vagány kinézetű főgonosszal, akinek bukása ehhez mérten viszont meglepően kurta és esetleges. Szóval nagyjából mindent megkapunk, amit a Marvel képregényfilmek nyújtani szoktak, beleértve természetesen Stan Lee cameóját is, vagyis kellemes agyzsibbasztó mozival van dolgunk, aminek garantáltan lesz folytatása, de azért nem egy Sötét lovag kaliber.
A karakterek jól kitaláltak, akár a szemét főnökökről, akár a pipogya beosztottakról beszélünk, mindegyik csak annyira van eltúlozva, hogy jól ki tudjuk röhögni őket, de sosem lesznek annyira szánalmasak, hogy ne tudnánk megérteni őket (és ez, még ha nehéz is beismerni, a főnökeikre is igaz többé-kevésbé). Az altesti humort is sikerül a még viccesnek mondható határon belül tartani, és egészen zseniális, ahogy jól ismert filmes kliséket (mindig rossz helyen lévő, váratlanul előugró macska) is poénforrásként használnak. Már-már Csupasz pisztoly szinten sorjáznak egymás után a poénok, amelyek többsége telibe is talál – még a filmkalózkodásra is ötletesen kikacsintva. Mindehhez társul egy remek magyar szinkron is, tele elsőrangú, idézhető dumákkal, vagyis egy többször újranézhető, gyakran felidézhető filmmel van dolgunk, amely különösen jól eshet egy hosszú, szívásokkal teli munkanap után.
A Pixar filmjei eddig különbek voltak az átlag, felszínes animációs filmeknél, s még a folytatásaikra is igaz volt ez. A Verdák 2 számomra az első csalódás. Egyrészt nincs benne az a fajta emberség, ami az eddigi Pixar filmeket jellemezte (és amitől különbek, többek voltak a hasonló produkcióknál), ezzel szemben időnként annyira bugyuta és gyerekes, hogy most először komolyan unatkoztam a moziban. A látvány szokás szerint lenyűgöző, de tudjuk jól, hogy ez önmagában nem elég. Persze ha még nem múltam volna el 14 éves, biztos sokkal jobban élveztem volna.
Az biztos, hogy nem az intellektuális humor kedvelőinek ajánlható ez a film, és az unalomig ismert klisék mellett mást nemigen vonultat fel, de időnként egy-egy röhögést mégis kicsikar az emberből, akármennyire is próbáljuk ezt tagadni.
Családoknak, gyerekeknek: Egy újabb kedves mese a régóta kedvelt és szeretett hősökkel, a megszokott stílusban, de kissé röviden. Felnőtteknek, perverzeknek: Egy csapat drog- és szexfüggő őrült gátlástalan tombolása egy órában, miközben megpróbálják megtalálni egyikük felcsatolható farkát, amit nagyon megnehezítenek a csapat másik tagján egyre inkább eluralkodó beteges (méz)függőség súlyos tünetei.
Jókedvű, optimista romkom a 30+ generáció számára, az átlagembert még mindig szimpatikusan hozó Tom Hanksszel és még mindig ragyogó mosolyú Julia Robertsszel. Persze ez is csak Amerikában megy így, ahogy a filmben látjuk, itthon ne legyenek illúzióink.
Ez egy Michael Bay produkció, tehát lassításokkal, a szereplőket aranybarnára sárgító naplementével (és/vagy ragyogó napsütéssel), amerikai zászlóval, hősi (helyenként patrióta) dumákkal teli, időnként pedig – és ez talán jobban zavart – óvodás szintű poénokkal teli, menthetetlenül primitív film. Ha a fekete-fehér, vágás és sokszor párbeszéd nélküli, érthetetlen művészfilmeket tartjuk a filmkészítés egyik végletének, akkor a Transformers 3 féle megalománia a másik. Nyilván John Malkovich vagy Frances McDormand sem kapja ingyen a kenyeret a közértben, de azért korábbi munkáik fényében ők igazán átgondolhatták volna, mire mondanak igent, a többiek viszont azt kapják, amit érdemelnek vagy a helyükön vannak kezelve (kívánt rész aláhúzandó). A jellemek és a történet ennél egyszerűbb és vékonyabb már tényleg nem lehet (három dolog volt amit át tudtam érezni: az egyik, hogy a főhős egy nő miatt minden hülyeségre képes, a másik, hogy hiába mentette meg kétszer is a világot, meg kapott kitüntetést az elnöktől, ezt a hétköznapokban mindenki, beleértve a szüleit is, magasról letojta, valamint azért lássuk be, hogy a főgonosz óriásrobotnak is volt némi igaza abban a tekintetben, hogy nem akart csicskulni, hiszen az ember se tekinti partnernek a hangyát, ha meglátja), de legalább van egy nagyon vékony hajszál, ami többé-kevésbé összetartja ezt a trükktechnikai parádét, amely IMAX moziban nézve lenyűgöző látványosságot garantált, és leginkább ez volt az, amiért végigültem. A végén aztán meg azon gondolkodtam, hogy most őszintén, ki várt mást egy olyan trilógiától, amelynek alapja, hogy néhány műanyag játékfigura képes bazi nagy robottá változni? Ami talán leginkább felháborítja az embert, hogy Bay viszont megpróbálja magát egy szintre helyezni az övénél jóval tartalmasabb képregényfilmekkel, amikor az X-men-hez vagy a Watchmen-hez hasonlóan az emberiség történelmének részévé próbálja tenni a látottakat, archív híradórészleteket is felhasználva (az külön cikket is megérne, ahogy ezeket színészekkel felvett jelenetekkel kombinálja), és emiatt nem lehet vele elnéző az ember. Emiatt nem mondhatjuk azt, hogy „na jó, ez csak egy szimpla ostobaság volt, de legalább nem akart ártani senkinek”, mert ez a háttér nélküli nagyképűség már tényleg irritáló. De ez van, az előző filmekből és ennek a résznek az előzetéséből már mindenki tudhatja, hogy mire vált jegyet, ha elmegy erre a filmre, szóval utólag panaszkodni ezek miatt felesleges.
Nosztalgikus, keserédes mozi a boszniai konfliktus kitöréséről, jellegzetes figurákkal és közeggel, néhol a kelleténél talán picit több szentimentalizmussal, de kézzelfogható hitelességgel.
Nem az a fő baj ezzel a filmmel, hogy semmi újat nem ad, hogy egy tizenkettő egy tucat családi vígjáték, amelyből szerintem mindennap láthatunk egy hasonlót, akár a legócskább kábeltévé csatornán is, hanem hogy mindezek mellett roppant mód mesterkélt is. A szereplőkkel nagyon nehéz szimpatizálni, problémáik pedig, még ha van is valós alapjuk, egészében, a helyzetüket, életüket és jellemüket figyelembe véve annyira mondvacsináltak, hogy egyszerűen nem lehet őket komolyan venni. Az egész annyira gépies, hogy az már fáj. A pingvinek jópofák, és hála a jó Ist…a forgatókönyvíróknak, legalább nem beszélnek, de összesen ennyi az, amit pozitívumként elmondhatok.
Egy bérgyilkos egy filmben vagy az utolsó melójára készül, mielőtt ki akarna szállni, vagy bosszút akar állni. Szóval ebben sincs semmi új. Sablon. De néhány ötlettel, egy-két meglepő megoldással a legrégebbi sablonokat is fel lehet turbózni. Ezt tette Joe Wright (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) is, amikor egy kislányt állított a történet középpontjába. Először csak azt tudjuk, hogy egy marcona férfi (Eric Bana – Hulk, Trója) zord tájakon ölni tanít egy szőke kislányt (Saoirse Ronan – Vágy és vezeklés, Komfortos mennyország), hogy miért, jó vagy rossz célból, az csak fokozatosan derül ki, a játékidő előrehaladtával. Természetesen ennek megfelelően keményedik, durvul a film. Mondhatnám, hogy fokozatosan gyorsul is, de a tempó néha azért meg-megtörik, ezzel együtt végig leköt az, amit a vásznon látunk, amiben nagy szerepe van a remek vizuális megvalósításnak, aminek hála tele van a film néha már szürreális képekkel, jelenetekkel (a leszámolások a kikötőben illetve a vidámparkban egészen elképesztők), amihez nagyon jól passzol a Chemical Brothers gépzenéje. Különleges hangulatú mozi, amelyben ráadásul legalább annyit játszanak a különböző nyelvekkel, mint a Becstelen Brigantyk-ban, ami számomra külön öröm volt.
Az új évezred (filmőrültjeinek) ET-je. Sötétebb hangvétel, ijesztőbb földönkívüli (a Cloverfield monszter és a District 9 alienjei párosodhattak szerintem, a kis huncutok), de a lényeg nagyjából ugyanaz, mint Spielberg filmjében volt, csak kevésbé gyermetegen illetve nyálasan megfogalmazva. Szerethető film, amely képes néha (kit hosszabb, kit rövidebb ideig) újra gyerekké varázsolni az embert, főleg azokat, akiknek gyerekkorában meghatározó szerepet játszottak a filmek. Alapjában véve tetszett volna az is, hogy a "szörnyet" fokozatosan mutatják csak meg, de az már kifejezetten bosszantó volt, amikor olyan übergagyi megoldást alkalmaztak a leplezésére, hogy a benzinkút forgó reklámtáblája pont eltakarja, mert ez kábé olyan, mintha egy meztelenül még sosem látott gyönyörű színésznőt állandóan vetkőztetnének egy filmben, de mindig beállna elé egy busz vagy egy kövér ember. A katonák/katonaság végletekig való lebutításával még megbékéltem, de az olyan suta megoldások is idegesítettek még, mint amikor a gyerekek közvetlen az éppen egy házat feldúló katonák között filmeznek nyugodtan és senki nem megy oda, hogy elzavarja őket, pedig abban a paranoid időszakban ez kellett volna legyen a minimum. A gyerek színészek meglepően érett alakításokat nyújtanak, de időnként azért idegesített, hogy nem gyereknek éreztem őket, hanem gyerektestbe zárt felnőttnek, annyira szomorúak/komolyak voltak.
Ezt a filmet nagyon könnyű lenne szétszedni, utálni, de nekem mégis bejött. Pedig az égvilágon semmi új nem volt benne. Apokaliptikus jövő, elszigetelten élő emberek, gonosz szörnyek (ezúttal vámpírok) külső fenyegetésként és egy magányos hős, aki mindent feláldozott az életében, hogy ezt a civilizációt megvédje, de persze nemhogy senki nem hálás neki, hanem még bűnbaknak is kikiáltják. Aztán persze ismét neki kell megmentenie a világot, és ő meg is teszi, de nem az emberekért, nem Istenért, hanem azért, akit szeret. Szar ügy. A trükkök olcsók, a 3D felesleges, a történetnek pedig egyetlen olyan eleme sincs, amit ne más, hasonló műfajú filmből loptak volna ki, de ezzel együtt egyszer abszolút nézhető mozi A pap, már ha a fentebb leírt dolgok megmozgatnak bennünk valamit. Ha nem, akkor viszont ne számítsunk sok jóra.
Igazi old school darab a maga műfajában, remek képi világgal, dögös soundtrackkel és egy tökös főhőssel, akinek ugyan meg kell járnia a poklot, de legyen bármilyen arrogáns is, elvei szilárdak, és igyekszik mellettük a végsőkig kitartani, ami miatt könnyű azonosulni vele, még ha amúgy utáljuk is az ügyvédeket. Nagyon jók a mellékszereplők, az erőszakos zsaruktól a magánnyomozó haveron és a feka sofőrön keresztül a motoros drogdílerekig bezárólag. Matthew McConaughey kellően karizmatikus az arrogáns ügyvéd szerepében, jól áll neki ez a karakter. A fordulatok persze néha a hihetőség határait feszegetik, de mindig sikerül a határon belül tartani őket. Izgalom, humor, rejtély és dráma is van a filmben, klasszikus tárgyalótermi szituációkkal, ahogy azt kell.
Minden tiszteletem az alkotógárdáé abban a tekintetben, hogy nem újra ugyanazt próbálták eladni megint, hanem elmeséltek egy másik történetet a szereplők életéből. Mégis, az első részhez viszonyítva, kevesebbet nevettem, kevesebbet izgultam, nem volt annyira jó a negatív karakter sem és – ez már abszolút szubjektív – nekem az az üzenet se jött be, hogy úgy tudjuk megtalálni a lelki békénket, ha gyakorlatilag – kicsit sarkítok persze – mindent letojunk, ha a legkomolyabb tragédián is csak túllépünk…Ami pedig különösen fájt, az utolsó jelenet, amellyel a drámai élét a sztorinak legalább annyira letompítják, mint a Halálos Iramban 5 pluszjelenetével tették, ez pedig legalább mínusz egy pontot ér.
Ami meglepő, hogy ez a film sokkal inkább egy kihagyott lehetőség, mint szimplán egy fércmű. A kiindulópont a szokásos: van két barátnő, egy aranyos, kissé mamlasz barna, meg egy kurvásan agresszív szőke. Előbbi mindig háttérbe szorul, sokszor önként, utóbbi mellett, de ezzel együtt jól megvannak. Van persze egy tipik álompasi, aki mindkettőjüknek tetszik, de végül a barna átengedi a szőkének. Aztán persze később rájön, hogy ezt rosszul tette. Csakhogy közeledik az esküvő…Érdekes viszonyok, érdekes szituációk, időnként érezni, hogy lehetne ez a film több-jobb is annál, ami, de hol a gyenge színészi alakítások (Colin Eggesfield annyira semmilyen „jópasi”, Seagal-i mimikai képeségekkel, Kate Hudson pedig időnként annyira idegesítő, hogy az ember ököllel csapná meg, pedig nőt nem szabad megütni – és ugyan a karaktereik valamennyire megkívánják ezt, de ők mégis túl szélsőségesek), hol pedig az alkotók szájbarágása (muszáj nagyon erőltetetten szimpatikussá vagy utálatossá tenniük karaktereket, csakhogy megideologizálják a szereplők döntéseit, felmentsék a „jó” kislányt), pedig ezek nélkül az átlagosnál jobb romantikus mozi is lehetett volna ez, érdekes jellemekkel, szituációkkal. Végül azonban oda kerül, ahova az előítéleteink alapján soroltuk megtekintés előtt.
Ó, milyen jó lett volna, ha ez a film vezette volna fel az X-Men univerzumot, sokkal jobban átérezni benne a karakterek motivációit, sokkal több benne a lélek, de látványosak az akciójelenetek is. A valós történelmi események és a fikció összemosása – képileg is - néha a Watchmen-t jutatta az eszembe. Ugyanakkor bosszantó, hogy miközben nyíltan felvállalják, hogy ez a film nem reboot, hanem előzmény, és egyes jeleneteket is szinte egy az egyben átvesznek a korábbi X-men filmből, mégis elképesztő folytonossági bakikat is találni, amiután az ember fogja a fejét és bosszankodik, hogy erre hogy nem lehetett figyelni. Ezzel együtt nekem az összes X-Men mozi közül eddig ez tetszett a legjobban, ebben éreztem leginkább a drámát, a karakterek többsége jól kidolgozott, néhány utalás pedig kellően vicces. Csak kár, hogy megelőzte a másik három (négy) film...
A szereplők jönnek, piálnak, benyomnak és megint nem emlékeznek semmire, csak ezúttal Thaiföldön. A Másnaposok folytatása nagyjából ugyanolyan, mint az első rész, csak a karakterek egy picit kevésbé szimpatikusak, a poénok meg néha túl durvák (és ettől kevésbé, vagy néha egyáltalán nem viccesek). Néhány jó poén persze akad, a buliképek most is ütnek a végén és ellentétben egy valódi másnapossággal, itt nincsenek mellékhatások.
Nagyon nyomasztó film egy tipikus „White Trash” közösségről. Kilátástalan életek sorával találkozunk, s a szereplőknek a halál legtöbbször megváltás lenne, mert az életük totál elcseszett, s remény sincs rá, hogy jobb legyen. Hiteles arcok, hiteles atmoszféra, de a boldogságot, a humort, a feloldozást azt ne ettől a filmtől várjuk.
Előrebocsátom, nem vagyok nagy rajongója a Johnny Depp által megformált excentrikus kalóznak, sőt, inkább irritál az egész megjelenése, viselkedése. A negyedik részt azonban ismét nézhetőnek találtam, mert visszatér az első film könnyedségéhez, jól keverve a látványt, a humort és az izgalmakat. Tipikus nyári kalandfilm, amely hosszú játékideje (137 perc) ellenére sem unalmas.
Az Ocean’s Eleven féle heist filmek és a Szökevény furcsa, prosztó, de kétségkívül akciódús, látványos autósüldözésekkel megpakolt verziója, azoknak, akik mindig tövig nyomják. Hetest akartam adni rá, mert szórakoztató volt, de a grafikus stáblista utáni jelenet olyan szinten köpi szembe az előző részt, annyira nonszensz, hogy kénytelen vagyok egy pontot legalább levonni.
Hívták már Oroszlánkirálynak, Gladiátornak, most Thor a neve. A jó a rossz ellen, az apa a fia ellen, a testvér a testvére ellen. Ahogy azt kell. Na meg persze szerelem, egy halandó lányba. Mi más. Közhelyes, néha primitív, tele papírmasé karakterekkel. De látványos és szórakoztató. Főleg IMAX 3D-ben. A végén még szomorú is lettem, mert az meg szép lett. Szóval nem egy világmegváltó darab, de kikapcsolódásként elmegy, ha szeretjük a szuperhős sztorikat.
Ha Liam Neeson egy filmben külföldre utazik, akkor ott mindig történik valami. Nincs ez másképp ebben az akció-thrillerben sem, ahol hősünk ezúttal az egész addigi életét (személyazonosságát) veszti el illetve kénytelen újra gondolni. Neeson ismét megállja a helyét akcióhősként, de ez a film nem képes úgy felpörögni, mint az Elrabolva. A sztori pedig a Bourne-filmek által már alaposan ki lett facsarva. Ennek ellenére azért működik a film, nem vagyunk híján az izgalmaknak, de a legjobb pillanatokat mégis a mellékszereplőknek (Frank Langella, Bruno Ganz) köszönhetjük.
A 127 óra kommersz, Hollywoodi változata avagy mi van ha valaki élve eltemetve, egy koporsóban tér magához. Több helyen meglepően cinikus, többnyire izgalmas, de néha feleslegesen túlzó, hatásvadász mozi, amely klausztrofóbiás nézőknek kevésbé ajánlott.
Egy újabb remek film David Bowie fiától, Duncan Jones-tól, aki nemrég a Hold című sci-fi kamaradrámával robbant be a filmes világba. A Forráspont is hasonlóan humanista film, az egyén többség érdekében való feláldozhatóságát (is) firtatja, miközben egy nagyon izgalmas, „időutazós”-thrillerként működik tökéletesen. Logikailag persze beleköthetnénk a sztoriba, de a film közben nem ez lesz a legfőbb elfoglaltságunk.
A hangvétel a sorozatra jellemzően könnyed, az alkotók egy percre sem veszik komolyan magukat, ami helyenként nagyon jól jön ki, néha viszont szappanoperásan rossz alakításokat és pillanatokat eredményez. Kábé ez igaz a rengeteg filmes kikacsintásra, utalásra is, azaz akad köztük telitalálat és elcsépelt egyaránt. A gyilkosok kiléte sem okoz nagy meglepetést, ha ismerjük a széria eddigi részeit, vagyis Craven nem hoz forradalmi újításokat a szériába, hanem inkább biztosra megy.
A regénytől jelentősen különböző, inkább romantikus, mintsem tudományos-fantasztikus mozi, két szimpatikus ember szerelméről. Damon és Blunt megkedvelhető páros, elhisszük nekik, hogy a szerelem fontosabb, mint a világ legjobb táncosának vagy az USA elnökének lenni. Egyedül beülni azonban erre a filmre nagyon nem jó érzés.
Az előzetes alapján igazi ostoba akciófilmnek tűnt, aztán amikor néztem, akkor egészen korrekt módon építette fel a két főhős bosszúhadjáratát, miközben ott lebegett végig a kettejüket egymás ellen fordító „titok”, aztán a végén csak sikerült addig csavargatni a befejezést, amíg eljutottunk egy olyan ostoba, teljesen komolyan vehetetlen megoldásig, ami súlyosan lerontja az előző másfél óra pozitívumait. Kár érte.
A Roger nyúl a pácban óta nem készült olyan, normálisnak nevezhető film, amiben CGI karakterek és hús-vér színészek voltak egyszerre vásznon (na jó, talán a Space Jam), és a Maci Laci sajnos egy újabb negatív példa, hogy miért nem kell ezt a dolgot erőltetni. Az eredeti rajzfilmsorozat bája nyomokban sem érzékelhető, az emberi karakterek iszonyat kretének, az animált szereplők meg szintúgy. Mindenre képesek, ha éhesek – ez a plakát húzó szlogenje. A filmet látva azt kell mondjam, a producerekre ez mindenképp igaz.
Igazi no-nonsense akciómozi, amely azt a klasszikus szitut meséli el, amikor a lúzerből szuperhős lesz, aki megkapja a jó nőt, a pénzt meg a hatalmat is, leküzdve minden előtte tornyosuló akadályt. A film legnagyobb erénye, hogy elhiszem, hogy Bradley Cooper kiégett, lepukkant író. Beveszem, hogy egy tablettától minden megoldódik, és nem számolom, hogy az egy zacskónyi készletből hogy jött ki a sztori végéig. A lényeg, hogy pörög a film, izgalmas az elejétől a végéig, akad benne néhány látványos kameramozgás, szóval minden benne van, ami egy jó Hollywood-i filmet jellemez. Nem egy világmegváltó darab, de veszettül szórakoztató.
A Kilencedik légió akcióorgiája után azt reméltük, hogy ugyanazt a sztorit Kevin Macdonald valamivel intelligensebben dolgozza majd fel, lehetőséget adva arra, hogy az agyunkat is magukkal vigyük a moziba. Ehhez képest a film nemcsak hogy unalmas, közhelyes, de néhol bántóan buta is. Amíg a Kilencedik légió esetében az akciójelenetek legalább előrevitték a filmet, itt hiányuk már-már álomba szenderít. A főszereplő szépfiúk nem hiteles harcosok, de a barbárok sem elég kegyetlenek, szóval minden olyan művi. Szóval bőven ráérünk várni a DVD/Blu-ray megjelenésig, de a teljes ignorálással sem vesztünk igazán semmit.
Videóklip-musical, dögös, géppuskás csajokkal és jó zenékkel. Hiába azonban a vizuális orgia, ha a drámai rész nagyon gyenge lábakon áll, és kevés az a pillanat, amikor a karakterek tragikus sorsát igazán át tudjuk érezni. Bosszantó továbbá, hogy normális férfi karakter nincs a filmben, ami azt sugallja a nézőnek, hogy a férfiak mind undorítóak, disznók, kéjencek, perverz állatok, hazugok vagy ezeknek tetszőleges keverékei. A túlzottan klippes vágás ráadásul az első percekben nagyon idegesítő, nehéz megszokni. Az Álomháborút ezen dolgok miatt nagyon könnyű utálni, ezért valószínűleg kevesen fogják szeretni, 6-7 perces zenei videóként lett volna igazán létjogosultsága.
A 127 óra után egy újabb barlangász-katasztrófafilm. A 3D látvány szép, de a film a legkiszámíthatóbb klisékből épül fel. Felvet viszont néhány egészen érdekes, morális kérdést, amitől azért a masszív középszert magabiztosan megugorja. Kár, hogy a színészek többsége teljesen ismeretlen, és ennek megfelelően szappanopera szintű alakításokat kapunk – tisztelet a kivételnek.
Inváziós mozi a gazdasági válság árnyékában, azaz láthatóan olcsóér’. A kézikamera százszor úgy remeg, mint a Bourne szériában, így aztán az akciójelenetekben semmit se látni, de az űrlényeket amúgy sem sokszor mutatják, többnyire csak távolról, így gyakorlatilag semmi ellenségérzet nem alakul ki, mintha össze-vissza lőne mindenki a nagy füstben, de nem tudni mire-kire. Az emberi szereplőknek nincs jelleme. Vannak katonák (férfi, egy nő, feketék, latinok és fehérek, zöldfülűek és veteránok) illetve civilek (kisfiú, kislány, nő, férfi), neveiket ugyan kiírják, de egyre sem emlékszünk a nézőtérről kijőve. Néhány robbanást leszámítva, a látvány zéró, miként a humor is. A nézhetetlenség határát súrolóan rossz film.
Kedves, időnként nagyon színes és émelyítően sok szeretettel teli családi animációs mozi, amelynek azért vannak megfogadható tanulságai. Leginkább 12 év alatti gyerekeknek.
Igaz történet alapján készült a film, ami abba a csapdába sodorja az alkotókat, hogy megpróbáljanak végig egyensúlyozni a természetfeletti és a valóság között, sok és hosszú párbeszéddel nyújtva el a történetet, ami így horrornak nem lesz elég félelmetes, a hit elvesztéséről és újra megtalálásáról szóló drámának viszont nem elég fajsúlyos. Sir Anthony Hopkins rutinos, Colin O'Donoghue pedig néhány képen nagyon hasonlít Christian Bale-re. Róma meg időnként határozottan Budapestre emlékeztet – nem véletlenül persze, hisz nálunk forgatták a filmet.
Bugyuta, és a játékidő előrehaladtával egyre primitívebb romkom, melynek szereplői is komolyan próbára teszik a néző tűrőképességét. Adam Sandler azonban megint elégedett lehet, levitt két dögös csajt Hawaii-ra, eljátszotta, hogy mindkettő megvolt neki, aztán hazamentek és mindezzel még keresnek még 100 millió dollárt. Hiába na, élni tudni kell…
Meglepően komoly, néhol már szürreális tisztelgés a westernfilm műfaja előtt, tele zseniális utalásokkal. Egyetlen probléma, hogy a célközönség így nehezen belőhető. A gyerekek jó, ha a film negyedét megértik/élvezik, a hardcore westernrajongók meg valószínűleg inkább újranézik valamelyik klasszikust, minthogy beüljenek egy „rajzfilmre”.
Az új családmodell: három golyó, két bot, egy lyuk (bár ha belegondolok, több lyuk is van, de ebbe inkább ne menjünk bele). A tanulság: mindig tessék elolvasni egy film tartalmát, ne csak a rendező vagy a szereplők nevére alapozzunk. Liberálisabb nézőknek persze hajrá, ők ezen nem fognak kiakadni, sőt ünnepelni fogják.
Mindannyiunkra vár egy szikla valahol az életünk során. Van, akiket nyomtalanul tipor el, van, aki képes elugrani előle, de előfordul, hogy nagy áldozat árán sikerül csak legyőzni a monstrumot. Utána azonban már semmi sem lesz olyan, mint régen.
Igaz történeten alapuló bokszfilm, amelyben azonban nem is annyira a bokszmeccseken, hanem a karaktereken van a hangsúly. Bale megint elképesztő alakítást tesz le az asztalra, amivel ellopja a show-t a többiek elől, de a film nemcsak miatta jó, és ez talán a legfontosabb. „Az akinek családja van, annak már nem is kell ellenség” mondás pedig új értelmet nyer.
Kapunk meztelen nőt, gyors kocsikat meg sok vért, valahogy mégis hiányzik valami. Talán a gyilkos humor, ami Rodriguezék Grindhouse filmjeit jellemezte, talán a sztori túlzott nagyvonalúsága, ami miatt a cselekményszálak nagyon esetlegesen fűződnek össze, de a főgonosz sem lett elég karakteres. Egy-egy jelenet, poén vagy akció szekvencia ennek ellenére beüt, és így túl nagy csalódásban sincs részünk. A 3D tűrhető, de túlzottan a filmhez nem tesz hozzá.
Nem vicces, nem romantikus, ellenben hosszú és dögunalmas. A szereplők között abszolút nincs meg a szükséges „kémia”, anélkül pedig nehéz elhinni, hogy bármit éreznének egymás iránt. Jack Nicholson úgy ahogy tudja hozni önmagát, de a végére már az ő felbukkanása sem tud felébreszteni.
Valamivel jobb, mint a rettenetes második rész, de a karakterek és a viccek is a legprimitívebb fajtából valók. Néhány mókás pillanat azért akad, Martin Lawrence még mindig röhejes dagi mamiként, de ennyi, semmi többet ne várjon senki.
Összefoglalom: Ha különleges képességeid vannak, kilógsz a környezetedből, akkor mindenhonnan ki fognak utálni, ahol a középszerű emberek vannak többségben, így sehol sem lelsz majd otthonra igazán. Ha csak egyszer szerethetsz igazán valakit az életed során, akkor azt biztos nem fogod megkapni, de ne dühöngj ezen, mert a többségnek még ennyi se jut. Viszont bárki, aki fenyeget téged, vagy a barátaidat, azzal ne szórakozz, rúgd szét, üsd ki, lődd szitává. Ezt a filmet viszont csak akkor fogod élvezni, ha nem töltötted még be a 20. életéved.
Erős hangulatfilm azoknak, akik jártak már Londonban, voltak már annyira szerelmesek valakibe, hogy azt hitték, ez majd egyfajta megváltás lesz az életükben, vagy öltek már. Esetleg mindhárom.
Kevésbé összeszedett, jóval infantilisebb, mint a hasonló sztorit feldolgozó Megaagy, de akárcsak a legkisebb kislányt a filmben, egyszerűen nem lehet nem kedvelni.
Ha mondjuk a Bibliát vitték volna újra filmre ilyen hozzáállással, mint a Gullivert. akkor a Vatikán minden bizonnyal újra bevezette volna a nyilvános máglyán való elégetést, de ugyanakkor tagadhatatlan, hogy néhol egészen szórakoztató és fájdalommentesen rövid produkcióval van dolgunk. Minden azon múlik, mennyire toleráljuk Jack Black-et aki már ezeregyedszerre is eljátssza azt a túlsúlyos lúzert, akit eddig is minden filmjében. A 3D látvány viszont nagyon minimális.
1 idézet: „A pokol nem a tűz, meg az ördögök, nem az amiről gyerekkorunkban mesélnek. A poklot mi magunk teremtjük életünk során a saját cselekedeteinkkel”. 1 zene hozzá: http://www.youtube.com/watch?v=zx2uubSwrU8&feature=related. Valahogy így megy ez.
A Tolvajtempó rendezőjének és főszereplőjének újabb közös munkája közel sem annyira rossz, mint a híre, bár az tény, hogy újdonság az semmi nincs benne, így különösebb meglepetés sem vár ránk. Pozitívum viszont, hogy nem egy újabb bugyuta, gyerekes fantasy filmet raknak elénk, hanem inkább a horroron van a hangsúly. Cage olyan amilyen mostanában mindig, és a mellékszereplők sem túl acélosak, Ron Perlmannek viszont vannak jó pillanatai. Egyszer nézhető.
Nyomokban a Vasemberre emlékeztetni – akaró – „szuperhős” film, ami azonban egy percre sem komolyan vehető. A helyenként brutális, ámde szinte teljesen vértelen leszámolások a Tom és Jerry rajzfilmeket idézik, de a karakterek sajnos túl kretének és többnyire egyáltalán nem szerethetők. A „szerelmi szál” teljesen súlytalan, leginkább csak arra jó, hogy a két főhős mégse tűnjön már buzinak. Infantilis, agyatlan, hangos, látványos marhaság.
Ez nem randifilm, hanem pasimozi. Vér és csöcsök minden mennyiségben, „víz alatt kúró csajok” 3D-ben, Elisabeth Shue pedig a MILF kategóriát képviseli, vagyis a szemüveg mellé csak egy sört kell magunkkal vinni. Mint film persze buta és gagyi, de a Piranha 3D nem az Oscarra készült…
Ha nem tudod mi az a „geek”, vagy szeretnéd tudni, hogy te az vagy-e, akkor nézd meg ezt a filmet, de vigyázz, mert ha nem éreztél valaha is olthatatlan vágyat, hogy garázs-rock bandában zenélj vagy nem ülsz sokat a gép előtt, akkor lehet, hogy baromira idegesíteni fog ez a főleg a mai fiatalok körében rendkívül népszerű, természetesen képregény alapján készült film. A képi megvalósítás ötletes, a zenék jók, a karaktere többsége viszont rendkívül irritáló. Azt pedig végképp nehéz megérteni, hogy az amúgy rendkívül dögös Mary Elizabeth Winstead-et miért kellett lepukkant alter-csajjá silányítani.
Szégyenteljesen alpári humorú film, idióta és/vagy ellenszenves szereplőkkel. Minőségben sajnos nem az első, hanem a második részt idézve, sőt, helyenként alul is múlva azt.
A Mátrix folytatásokhoz hasonlóan túlfilozofált, viszont elképesztően látványos (főleg IMAX-ben, hatalmas vásznon, 3D-ben) film, amely nemcsak a videón kultfilmmé váló első részből, hanem a Star Wars, a Batman és a Mátrix filmekből is bőven átvesz látvány- illetve sztorielemeket.
A harmadik Üvegtigris az első a trilógiából, amelynek összefoglalható, A pontból B-be tartó története van. Kicsit furcsán is hat ez eleinte, nem érezzük a helyét a jól ismert figuráknak a filmben, de aztán beindul a dolog, kapunk néhány fergeteges poént és egy isteni női hátsót, hogy aztán néhány, különösen zseniálisra sikerült percre az alkotók összefoglalják az Üvegtigris lényegét: Lúzerek vagyunk, de mégis lehetnek az életünk során boldog pillanataink, és néha olyan dolgokba is bele kóstolhatunk, amikhez amúgy közünk sem lehetne. Amire azonban leginkább vágyunk, azt sosem fogjuk megkapni.
Gyakorlatilag a szokásost kapjuk az új Potter-filmtől. A hangulat meg a képi világ sötét, a gonoszok gonoszkodnak, a jók megpróbálnak jók lenni. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha álmai nője a szex előtt már túl hosszúra nyújtaná az előjátékot, mivel mindenki a nagy összecsapást várja, de az majd az utolsó filmre marad nyilván, így viszont erős időhúzásnak tűnik néha ez a rész. Az viszont határozottan jó, hogy nem Roxfortban zajlanak a főbb események, hanem sok más helyszínre eljutunk.
A srácok semmit sem változtak: isznak, hánynak, szarnak és bele is fekszenek, vagy éppen mindenféle veszélyes állattal néznek szembe. Az undorítóbb viccek mellett néhány, már-már Monty Python-i poén is becsúszik (például a törpék harca vagy a repülőgép hajtóműve által elsodort pincér). Nyilván kell a filmhez erős gyomor és nagyfokú hülyeség, de ha ez megvan valakiben, akkor jobban jár ezzel a filmmel, mintha valami lila ködös művészkedésre váltana jegyet. High Five!
Egyszerű, de szórakoztató mozi, pont amilyeneket Shyamalan régen készített, és amiért szerettük. Most csak íróként van jelen, de lehet, hogy pont ettől működik az egész.
A legelcsépeltebb katasztrófafilm kliséket felvonultató, de jó tempójú, szórakoztató film arról, amikor elindul a vonat, de nem akar megállni. Még szerencse, hogy Denzel Washington és Chris Pine nem Magyarországon készültek a szerepre, mert akkor a sztrájk miatt tuti nem mentenének meg senkit.
"És a Csányi Sanyi hol van? Merre jár? Legalább egy Mucsi Zolit hoztak volna...Legalább egy olyan csajt hoztak volna, aki levetkőzött valahol...ide művészet kell, nagyapádra kivered és aztán nézel ki az ablakon, és elgondolkozol az élet értelmén, hogy micsoda tragédia, hogy neked csak ez jutott..."
Lehangoló karriertörténet a világ legfiatalabb milliárdosáról, illetve arról az oldalról, ami azzá tette. Fincher keze nyoma abszolút érezhető a filmen, a pergő párbeszédek, a feszültséggel teli jelenetek, a vizuális megvalósítás egyaránt kiváló.
Hosszadalmas, kínos és unalmas pillanatok után a végén azért felpörgő pararealityt kapunk, amelyben az alkotók ügyesen utalnak vissza az első részre, sőt kicsit még hozzáadnak, jobban megmagyarázzák az abban történteket. A feszültség, az igazi horror azonban lényegesen kevesebb, mint az előzményben volt, főleg mivel már ismerjük a paneleket, amikből felépül a film.
1987-ben, az első rész bemutatásakor a világ még naiv volt, mindenki hitt valamilyen álomban. Stone, a fenegyerek rendező meg a pofánkba vágta, hogy bizony a nagymenő pénzemberektől nem sok jóra számíthatunk. Gordon Gekko volt az ördög, méghozzá stílusos, magabiztos és megnyerő. Amikor elbukott, azt hittük a jó, az igazság győzött. Ma már tudjuk, nincs igazság, Gekkót meg csak feláldozták, bűnbakká tették olyan sötét lelkű figurák, akik bensőjéhez képest egy fekete lyuk is ragyogó csillagnak tűnik. 22 év múltán a világ már sokkal kevésbé hisz a mesékben, és az álmok megvalósulásában, az egykor fenegyerek rendezőből mégis szentimentális ember lett, amire ennek a filmnek a vége a bizonyíték. Shia LaBeouf messze nem egy Charlie Sheen, de Douglas ismét tökéletesen hozza Gekkót, aki gyakorlatilag az egyetlen szimpatikus figura ebben a filmben. Na jó, ott van még Lewis Zabel (Frank Langella), aki tudja, hogy mit kell tenni, és van is mersze hozzá. A maradék a NINCS nemzedék tagjaiból, illetve az őket kihasználókból áll. Szánalmas bagázs mindkettő. A „This Must Be a Place” a Talking Headstől viszont még mindig rohadt jó zene, érdemes miatta végigülni a stáblistát.
A totális idiotizmus nyer teret a filmben, teljesen hülye karakterekkel, akik mellett a diliházak lakói normális embernek tűnnének. Csak nagyon pihent aggyal vagy kellően módosult tudatállapotban lévő nézőknek lehet szórakoztató.
Néha feszült és ijesztő, néha nevetséges, kissé kiszámítható, de egyszer mindenképpen nézhető génmanipulációs horror A kocka rendezőjétől, amely jól mutatja be, hogy a legnagyobb hülyeségeket mindig egy nő miatt követi el az ember.
Csendes, melankolikus film a szeretetről/szerelemről, két rendkívül erős színészi alakítással a mérleg egyik oldalán, és túl sokat akaró rendezéssel a másikon.
Kellemesen cinikus, ugyanakkor végtelenül szomorú film arról, hogyan keseríti meg néhány kisstílű, boldogtalan, önmagának és a környezetének is folyton hazudó ember pusztán önigazolási kényszerből és/vagy irigységből egy olyan valaki életét, aki korábban képes volt a mások által „normálisnak” tartott értékrendek és életelvek magasról való lesz*rásával boldogan élni.
Neil Marshall most sem spórolt a művérrel, s ha a film második felét is jobban összerakja, akár 300 féle tesztoszteronbomba is lehetett volna A kilencedik légió. Akik azonban megelégszenek egy jó kis kaszabolással, így sem fognak csalódni.
Az eredeti film hangulatát remekül visszahozó, tiszteletteljes folytatás, főleg a szörnyű AvP filmek után. Adrian Brody meglepően cool, még ha Schwarziék nyomdokaiba nem is tud lépni. Antal Nimródra viszont büszkék lehetünk, és reméljük kap még lehetőséget az álomgyárban.
A Haláli hullák hajnala után itt egy újabb remek zombis komédia, ezúttal harsányabb, amerikaiasabb humorral, egy zseniális cameóval, ütős zenékkel és megfogadható tanulságokkal arra az esetre, ha tényleg beköszöntene a zombis világvége.
Bár Angelina Jolie – szőke hajjal – néha már ijesztően hasonlít Kudlik Julira, az vitathatatlan, hogy Jason Bourne női változatának eljátszására ő a legalkalmasabb. Kár, hogy az alkotók csak az akciójelenetek tempójában és látványosságában érdemlik ki ezt a hasonlítást, a Salt ügynök forgatókönyve ugyanis nagyságrendekkel butábbra és klisésebbre sikerült.
Les Grossman karakterének eljátszása óta ugyan tudjuk, hogy Tom Cruise-nak van humora, de ebben a könnyed nyári limonádé akciómoziban ezt kevésbé érezni. A két sztár között nincs meg a kellő kémia, talán nélkülük, kevésbé ismert színészekkel élvezhetőbb lett volna ez a mozi.
Nolan két Batman film között ismét összedob egy remek mozit, csak úgy ujjgyakorlatként. Az Eredet az évtized Mátrix-a. Látványos, gondolkodásra késztető, többször is újranézhető film, amelyben az apró finomságokra is érdemes figyelni.
A Tarantino-univerzumban ugyan kissé másképp fejeződik be a második világháború, mint ahogy arra a történelem könyvekből emlékszünk, de a film ettől még bitang szórakoztató és teli van zseniális karakterekkel, na meg jó dumákkal. Bingo!
A vártnál több az önismétlés, Mickey Rourke karakterét nem nagyon használják ki, Sam Rockwell pedig nem elég fajsúlyos főgonosz, de Robert Downey Jr. Vasemberként még mindig cool, ami elég ahhoz, hogy ez a rész is jó móka legyen. A harmadik fejezettől azonban mindenképp sokkal többet várunk!
Az alkotók a „Giccses romantikus klisék” című tankönyvet mondják fel szóról-szóra, szép képekbe csomagolva, így a végeredmény csak megfelelő partnerrel vagy rózsaszín szemüvegen át nézve emészthető.
Laza, látványos, de a realitásokra teljesen fittyet hányó, komolyan vehetetlen akciómóka, aminek legnagyobb pozitívuma, hogy az alapjául szolgáló sorozatot azért nem köpi arcon.
A sötét lovag és a Sebezhetetlen mellett a legjobb képregényfilmek közé tartozik, egyedi, sebezhető, mégis szuper hősökkel, ütős dumákkal és brutális akciókkal.
Tim Burton és Johnny Depp a címben jelzett személyek, de főleg legújabb közös filmjük, az Éjsötét árnyék, mely nemhogy megszorongatni nem tudta a Bosszúállókat, de még nyitását tekintve is átlagon alul teljesített.
Nos, nem Gothár Péter legendás filmje került a hazai mozis TOP 10-es lista élére, hanem az első két helyezett ugyanúgy szerepel (arányaiban persze lényegesen parányi formában), mint a tengerentúlon.
