Unalmas film egy unalmas emberről, akinek még a ruhái is unalmasak, s bár kitörve az egyhangúságból, egykedvűen útra kel, felidézve élete egykori nőnemű állomásait, saját nagy kalandjáról (kis híján) mégis lemarad. A magyar kiadás kap két piros pontot a feliratos extrákért és a belső borítón található fejezetlistáért, meg egy feketét az értelmetlen tartalomleírásért.
9-től 99 éves korig ajánlott Luc Besson mozija, melyben – némi jóindulattal – szinte bárki megtalálja a lazításra szolgáló filmélményt, akár humorra, akár sci-fire, esetleg kalandra, akcióra, netán álfilozofálásra vagy éppen romantikára vágyik.
Kötelező néznivaló és hiánypótló produkció A szabadság vihara, mely az akkor élt generációnak joggal csalhat könnyeket a szemébe, a mostaniaknak meg nemcsak a magyar történelem egy szeletét teszi tisztába, de a Szabadság, Szerelem hatását-üzenetét is elmélyíti.
Gretchen Mol bájai az uraknak, Joseph Fiennes hősszerelmes figurája a hölgyeknek, no meg egy pofonegyszerű szerelmi háromszög – ezt kínálja Paul Schrader 110 percesre nyújtott, kifejezetten vontatott, a Romantika TV kínálatába illő mozija, melynek sem a képe, sem a hangja nem használja ki a DVD-formátumban rejlő lehetőségeket.
Inkább a Carla új életéhez, mint az Esőemberhez fogható a fogyatékkal élőkről szóló Hóbortos szerelem, mely őszintén, romantikusan és hitelesen mesél az önhibájukon kívül másokról. Nekünk, másoknak.
Mark Christopher egy valóban létezett, legendás New York-i klubról és annak külső-belső hatásairól mesél egyszerű, de hitelesnek tűnő karakterei segítségével, akik révén talán a mai fiatalok is elgondolkodhatnak klubról, életről és klubéletről egyaránt.
James Gray mozija óvatosan halad „A bűn állomásai”-n át egészen a sokatmondó befejezésig, aprólékosan bemutatva a szereplők önmagukhoz és családi kötelékeikhez fűződő viszonyainak (át)alakulását. Komótos tempójú, hatásos mozi, még ha a végeredmény mintegy húsz perccel hosszabb is a kelleténél.
Kiváló film egy kiváló emberről, melyet akár hittel, akár hit nélkül nézünk is, sokadszor is képes a képernyő elé tapasztani, megnevettetni, elgondolkodtatni. E kétlemezes kiadás a vágott, eredeti szinkronos, és a bővített, magyar feliratos változatot egyaránt tartalmazza, a film korához képest szép, de sajnos csak letterbox képpel.
Cukormáz nélküli, XIX. századi romantikus lányregény a Zongoralecke, mely a teremtés koronáinak alig kétórás játékideje ellenére is túl hosszúnak tűnhet. Aki azonban bele tudja magát helyezni az adott korba, s nem csupán látni képes a főhősnőt, de együtt is érez vele, az (szinte) a film végéig értékelni fogja Jane Campion és csapata munkáját.
Ötmilliónál is több francia tódult a mozikba, hogy láthassa ezt a könnyed, mégis maximálisan életszagú mozit, melynek világa azok számára is ismerős lehet, akik sosem jártak Franciaországban, vagy sosem kempingeztek a tengerpart közelében. Hiába a néhány elvarratlan szál és a történeti bakugrások, a film hangulata a remek színészekkel és szinkronnal együtt kárpótol.
Bár a történet vége nem egészen tökéletes, a látvány és a hangulat hibátlan Christophe Gans rendező videojáték-alapú mozijában. A DVD-kiadás remek képénél csak eredeti hangsávja lélegzetelállítóbb. Szintén jó pont jár a magyarított extrákért: a filmkészítés szerelmesei majd’ háromnegyed órára beleshetnek a kulisszák mögé.
Bár a címválasztás szerencsétlen, lévén létezik egy Pénz beszél című vígjáték, e filmre érdemes befizetnie azoknak, akik szeretik a szakmai kulisszatitkokkal megfűszerezett, lelki világokat kitűnő színészekkel boncolgató sikersztorit. A magyar extrákban gazdag, korrekt képű és hangú DVD filmsztárokat és szinkronászokat egyaránt kínál.
Nem kell kutyakedvelőnek lenni, hogy az ember értékelje Carlos Sorin díjnyertes moziját, ami figyelmen kívül hagyja a kutyakomédiás elvárásokat és a kutyával mindent el lehet adni-elvet, ugyanakkor úgy adhat reményt és lökést a napjainkban szép számmal akadó újrakezdőknek, hogy nem rugaszkodik el a realitás talajától.
Pókerbölcsességek, kártyacsaták és korrekt tanulság jellemzi John Dahl filmjét, mely megérdemelte volna a szélesvásznú képet, meg az árva előzetesnél több extrát. De legalább kellemes szinkron van, még ha nem is olyan térhatású, mint az eredeti hangsáv, melyhez magyar felirat jár.
Európai popcornmozi, komoly mennyiségű, bravúros légifelvétellel, egy elfogadható és jól csavart alapötlettel, ugyanakkor dramaturgiai és ritmushibákkal. A DVD sok tekintetben példaértékű, elég csak a képre és a DTS hangsávra gondolni, ugyanakkor egy-két apró szinkron- és feliratgond egy egész osztályzatnyit rontott a hang értékelésénél.
Emmanuel Mouret meghökkentő, sőt, kifejezetten zavarba ejtő helyzeteket teremt és kezel szeretettel teli bravúrral s humorral, miközben végig hű alkotása címéhez. A szerelem művészete felér egy párterápiával, mely feszengés, ujjal mutogatás helyett szívből-lélekből feltörő nevetéssel kevert ön- és társismeretet kínál.
Kötelező középiskolai tananyag, de gyermekvállalásra készülőknek, gyakorló és rutinos szülőknek is egyaránt ajánlott Gilles de Maistre megindítóan szép, ugyanakkor kellően átfogó és megfelelő mennyiségű információt kínáló dokumentumfilmje, mely a születés csodájáról mesél, anélkül, hogy bármely módszerről vagy szülői hozzáállásról véleményt formálna.
Stílusosan fapados DVD-n tálalták a Fapofát. A kép szép, a sztereó angol halk, a sztereó magyar dobozhangú, extrákból meg semmi komolyabb. Ráadásul igazi vízválasztó mozi ez a Matthew Perry-rajongóknak: sokakat megerősíthet abban a tudatban, milyen sokoldalú a kedvencük, mások viszont a sótlan szerep miatt úgy érezhetik, csak a Jóbarátokban volt igazán helyén a színész.
Aki akciókra, fordulatokkal teli, csavaros nyomozásra vágyik, könnyen csalódhat Olivier Marchal mozijában, melyben a bűn világa nem öncélú bélsárdobálás, hanem halálra ítélt lelkei tettének mozgatórugója. Stílusos élmény a keményen mellbevágó fajtából, parádés képpel és eredeti hanggal.
A csapda nehéz film, nem könnyű fenékkel, szívvel-lélekkel végigülni. Ugyanakkor roppant hatásos beállításai (például: az ajtórésen keresztül láttatott férfi a másik életéből való kizártságot, míg a daruról felreppenő madarak a riadalmat érzékeltetik) és színészeinek játéka meglepően hitelessé teszi ezt a nagyon is valóságszagú történetet.
Sajátos hangulattal és zenével, valamint többrétegű üzenettel bír Makk Károly 2003-as filmje, melyben utoljára tűnt fel a mozivásznon Darvas Iván. Az érzelmi-értelmi töltet többé-kevésbé jól kitölti a forgatókönyv kisebb hézagjait, s a produkció egyaránt képes hatni a kommunizmust masszívan megélt, s annak második felében vagy végén született nézőkre is, miközben a nagy politikai közeg mellett ott a kis személyes felelősség is: tetteinket a jövő visszhangozhatja.
Luis Mandoki érzelmes mozija kerüli az idétlen vígjátéki elemeket, negédes máz helyett őszinte, s annak ellenére, hogy hangsúlyozza az erotikát, mégis inkább a kapcsolatot éltető vagy tönkretevő emberek önmagukhoz és a másikhoz fűződő viszonyáról mesél. Hiteles színészek, hiteles szinkronnal, magyar feliratos eredeti hanggal, egy mindössze extrákban szegény, ám korrekt korongon.
A nyolcvanas évek egyik legjobb, legegyedibb és legemlékezetesebb vígjátéka korának megfelelő minőségű, de sajnos letterbox képpel, ugyanakkor a zseniális eredeti szinkronnal, no meg angol hanggal és magyar felirattal kínál rekeszizomlázzal kísért nosztalgiázást.
Nem vagyok oda a bosszúfilmekért, taszítanak az olyan jelenetek, ahol direktben kikapják valakinek a szemét, vagy lavórt kell tolni a tévé alá, mert literszám ömlik a vér, s a Tarantino-láz is messze elkerült. Mindezek ellenére zseniális alkotásnak tartom a Kill Bill 1–2.-t, mert bár a fentiek mind érvényesek rá, sokkal többről szól e két részre szedett, de valójában elválaszthatatlanul egységes, stílusos monstre mozi, mely egyaránt képes sajátosan szórakoztatni és elgondolkodtatni.
Ha valaki maradandó élményre vágyik, a mozijegy árát inkább DVD-re fordítsa, lévén a Kopaszkutya évek óta kapható, idén pedig a Hobo Blues Band (A zene marad – Hobo Blues Band Búcsúkoncert), illetve Deák Bill Gyula (40 év blues) koncertfilmje is napvilágot látott. Bár lehet, hogy ezek esetleges újrakiadása már a Kopaszkutya Kettőt is tartalmazza majd – extra tartalomként.
Szívszorítóan őszinte film azoknak, akik elfogadják, hogy fogyatékkal élőkkel kell élniük, és azoknak, akik úgy érzik, képtelenek erre. Gianni Amelio rendező alkotása ugyanis legalább annyira (ha nem jobban!) szól a „gondokat viselőkről”, , mint a külvilágból együttérzést vagy sajnálatot kiváltókról. Kár a komoly extrák hiányáért és a lejátszó-érzékenységért.
Tornatore mozija a legszebb és a legocsmányabb emberi érzésekről mesél érthetően és átérezhetően, túlcsorduló zenével és mindennél többet mondó tekintetekkel, miközben egy káprázatos nőt láthatunk egy félénken őszinte ifjú és egy sor, önző mód hamis felnőtt szemén keresztül. A kiadás magyar feliratos extrával és DTS-sel egyaránt bír, a kép és a hang sem rossz, ugyanakkor a teljes változatot ismerőket elkeserítheti a tény, hogy a korongra a mintegy negyedórával rövidebb változat került.
Gyermeki lelkület nélkül oda a csoda. Jól példázza e megállapítást Mijazaki Hajao Oscar-jelölt csemegéje, A vándorló palota, mely bármilyen káprázatos és részletgazdag, legfeljebb vizuális élmény lehet azoknak, akik képtelenek elszakadni a Disney-féle klasszikus fabulafordulatoktól, és ragaszkodnak az azokban rejlő ok-okozati összefüggésekhez. E történet ilyen szempontból is különleges. A DVD-kiadás képe és hangja pedig pazar.
Gyermeteg élőszereplős mese helyett csodálatos helyszíneken forgatott, a természet sokszínűségéről, szépségéről és veszélyeiről, az ember és állat kapcsolatáról, egyetemes igazságokról szól Luc Jacquet mozija, mely sztereó francia és magyar hanggal, magyar felirattal és káprázatos képpel került DVD-re, mintegy félórányi, kifejezetten a filmhez kapcsolódó magyarított extratartalommal.
Michael Caton-Jones mozijával méltó emléket állít a közelmúltbeli ruandai mészárlás áldozatainak, melyből a jövő nemzedékei is tanulhatnak, hogy ne ismétlődhessenek meg a történelem és az emberiség effajta szégyenei. A művel ellentétben a DVD-kiadás nem tökéletes, de legalább a hazai piacon is elérhetővé vált – eredeti hanggal, szinkronnal és magyar felirattal.
A visszafogott tempót filozófiai tanulságokkal vegyítő Terence Malick ezúttal csak producerként bábáskodott Hans Petter Moland mozija felett, melyben a norvég direktor szereplőivel Vietnamtól egészen az Egyesült Államokig forgatott. Mégsem a helyeken van az igazi hangsúly, hanem azok benépesítőin, no meg az utolsó harminc percen, amiért érdemes ezt a filmet végignézni. Ha nem is ad mindenre mentséget és magyarázatot, ami az első másfél órában zajlott.
Kellemes nyáresti mozi a francia film két, humorban igen járatos figurájával, akik ezúttal nem a térdcsapkodós, hanem a könnyed humor nyelvén mesélnek a barátság nevű értékről, melyet többet látni a reklámokban, mint a való életben.
Egy rutinosabb és a forgatókönyvet is bátran pofozgató rendező kezében katartikus mozivá válhatott volna az Albert Schweitzer előtt tisztelgő filmalkotás, mely az idősebb generáció számára így is korrekt képet ad a Nobel-békedíjas orvosról, ám a húszas-harmincas korosztály, illetve éppen azok, akik e film révén hallanak róla először, nem kapnak kellően erős impulzust ahhoz, hogy jobban megismerjék, esetleg kövessék a XX. századi példamutatót, pedig érdemes lenne.
A tenger zúgása sok szempontból kilóg a Studio Ghibli filmográfiájából, így mesebeli helyzeteket, komoly kreativitással megálmodott karaktereket, illetve háborúellenességet hiába is várunk az ifjúkori barátság és szerelem felfedezése előtt tisztelgő, rövid játékideje mellett is lassú alkotástól.
Remek forgatókönyv, felemás képi világgal tálalva, melyben a valós feszültséget megkérdőjelezhető akciójelenetek kezdik ki. A nem túl nyerő szinkronú (szerencsére eredeti hang + magyar felirat is választható) produkció értékét tovább rontja, hogy meglepően pixeles formában került a korongra, e hibát pedig hiába próbálja feledtetni a bőséges és valóban hasznos, magyar feliratos extratartalom.
Félreértések sorozatán alapuló vígjáték a Liliomfi, melynek középpontjában mi más is állhatna, mint a szerelem. Az ötvenes évek színészóriásainak játéka a korához képest felújított képpel, valamint komoly mennyiségű extrával megfejelve került korongra.
Egy kevés történelmiismeret-adagolás és bátrabb ollóhasználat – ennyi kellett volna a tízpontos eredményhez, ám Denis Villeneuve-nek így sem kell szégyenkeznie a Legjobb idegen nyelvű film kategóriában idén Oscar-díjra jelölt alkotása miatt, mely erős forgatókönyvvel, rafinált jelenetsorrenddel és korrekt színészi játékkal örvendezteti meg az ésszel és szívvel mozizni vágyókat, akik közül, úgy tűnik, egy évvel a nemzetközi premier után, mi, magyarok láthatjuk utolsóként filmszínházban e nem mindennapi alkotást.
Bár Daniel Craiget a többség 007-esként várja leginkább vissza a gyöngyvászonra, nem csupán miatta kel fel a néző felemás szájízzel a moziszékből. A rendező és a stúdió belső harcának ugyanis pont a jegyvásárló issza meg a levét: az Álmok otthonában érezhetően sokkal több rejlett, mint ami végül a filmtekercsre került.
A Szívritmus azon egyszerre uncsi és nehéz filmek közé tartozik, amiket érdemes végigszenvedni, még akkor is, ha újabb és újabb kínok várják a nézőt, mert a nyitott végű történet utolsó percei művészi és mellbevágó élményt kínálnak, amik feledtethetik az elsőfilmes rendező, Hendrik Hölzemann alkotásának esetleges hibáit, történetének cseppet sem nézőbarát fordulatait, megoldásait.
A Chicago stílusos musicalmozi, mely szórakoztatva sokkol az igazságszolgáltatás és a média árnyoldalaival, miközben a DVD-n szól az a pokolian jó dzsessz angol és magyar Dolby Digital, valamint magyar DTS 5.1-es keverésben, korrekt angol és magyar feliratozással, no meg bő félórányi – szintén magyar feliratos – extrával. Ja, és a DVD képe sem rossz! Csak azokat az átugorhatatlan reklámokat lehetne feledni a korong és a film indításakor…
Logikátlanságokat és egyéb bakikat keresőknek, illetve más filmekből lopott ötletekre vadászóknak valódi kalandtúra lehet Morgan Freeman és John Cusack mozija, mely az ígért és elvárható izgalom helyett mozifotelből nézve is fárasztó erdőjárást kínál csupán –azt viszont tökéletes képpel, illetve szinte hibátlan hanggal.
Az utóbbi évek misztikus és thrillerszagú nyomozós filmjeinek dömpingjében jólesik olykor egy-egy hamisítatlan krimi. Renny Harlin ugyan remekelt a Die Hard 2. – Még drágább az életed rendezői székében, ezúttal viszont csak az alaptörténet és annak kezdeti vizuális tálalása hatásos, ám hiába a látványosan bemutatott vér, ha botladozik a dramaturgia és vérszegény a végső megoldás, így az összképen még a két Oscar-jelölt sztár jelenléte sem képes javítani.
Leginkább színházi kamaradarabra emlékeztet A bukás – Hitler utolsó napjai, mely a XX. századi történelem egyik legtragikusabb időszaka, a zsidóüldözés és más népek leigázása helyett a világuralomról álmodó, terveihez eszmét alkotó vezér, elvakult, rettegett és rettegő hívei, illetve a holdudvar megannyi módon élő és vészhelyzetben megannyi módon reagáló tagjai kerülnek górcső alá Oliver Hirschbiegel alkotásában. A kép tekintetében kissé alulteljesítő, (eredeti) hangban és extrákban viszont korrekt DVD-n helyet kapó, a kapitulálást megelőző 12 nap történéseit bemutató produkció elsősorban a lelki, mintsem a harci tusák kedvelőinek okozhat maradandó filmélményt.
Woody Allen, a New York-i alkotó meglepően angolos produkciót tett le az asztalra, mely humor helyett lelki vívódást, és a bűn sajátosságát próbálja körüljárni – több-kevesebb sikerrel, de nagyszerű színészekkel.
Brian De Palma 1973-as thrillere még mindig képes újat mutatni, holott az elmúlt közel négy évtized során sokan és sokféleképpen sokkolták sikeresen a rettegésre és csavaros megoldásra egyaránt vágyó nézőket. A Nővérek különösen azokat ejtheti rabul, akik nem akadnak fenn a korabeli díszleteken, öltözékeken és viselkedési normákon. Igaz, ők a valós szélesvásznú, felújítottnak tűnő képnek és a magyar felirattal kísért eredeti hangnak is örülnek majd.
Különleges és egyedülálló természetfilmet készített az Adam Ravetch–Sarah Robertson páros, mely a remek forgatókönyvnek köszönhetően tökéletes családi program. A legkisebbek a cuki újszülöttek miatt lelkesedhetnek, a nagyobbak az életveszélyes helyzetek kapcsán izgulhatnak, a természetet kedvelők a táj, illetve a tavaszból nyárra váltó időszak gazdag állatvilágát szemlélhetik kellő figyelemmel, miközben az évszázadok óta működő rendszert napjainkban villámgyors változásra készteti a globális felmelegedés, ami az embert is egyre kevésbé kíméli.
A Largo Winch - Az örökös nemcsak mímeli a nagy akcióprodukciókat, de fel is ér hozzájuk. Rövidebbek, ám kétségtelenül látványosak az akciók, káprázatosak a helyszínek, ahol egy kemény öklű, borostás főhős, illetve egy olykor-olykor felbukkanó szőkeség szórakoztatja a műfaj szerelmeseit.
Ritka az olyan igazi, felnőtteknek szóló mese, mint az Amal, mely nem erőszakos vagy szexuális tartalma miatt érdemli ki a 18 év felettiek figyelmét, hanem mert a benne szereplő értékek gyerekkorban még oly természetesnek tűntek/tűnnek, s amikről a megélhetés és a napi gondok mellett húsz-, harminc-, negyven vagy még több esztendősen hajlamos elfeledkezni az ember. Köszönet az emlékeztetésért!
Valós, ráadásul nagyon erős atmoszférájú tárgyalótermi mozi kerekedhetett volna Az igazság malmaiból, ám ebből a feszültségből alig negyedóra jutott csak a 110 perces alkotásba, ami mozis helyett tévés képaránnyal került a korongra, és tévéfilmes színvonalon mutatja be egy gyilkossági ügyben szinte érintetlen, mégis halálra ítélt, szellemileg visszamaradott fiatalember és szerettei életútját, kálváriáját. Kár érte, ahogy a tökéletes magyar címért is.
Van-e élet az emlékek halála után, s ha igen, akkor mi az értelme? – teszi fel a kérdés Sarah Polley csodálatosan megindító filmje, melyben egy sok évtizedes, a boldogság érdekében mindkét fél részéről komoly áldozatokat követelő, tökéletesen működő házasságot tesz zárójelbe a feleség szörnyű betegsége, aki a kór miatt elfelejti a múltat, a jelent, s mindazt, amit az érte, értük szüntelenül küzdő férj jelent.
Szörnyű DVD-borító, fura magyar cím, de mindez ne rettentsen el senkit, aki szereti a különleges párkapcsolatokat boncolgató alkotásokat, amikhez a megszokottól eltérő, művészi, de nem túl elvont tálalás, no meg két, igaztalanul hanyagolt színész társul. Jó film ez, nagyon.
Az Isten hozott az Isten háta mögött egy bájos, szívet melengető francia vígjáték, ami nélkülözi a napjainkban divatos pikáns jeleneteket és az altesti humort is. Könnyed, nyárestékre való kikapcsolódás az egész család számára, kedves történettel, figurákkal, humorral és tanulsággal, egy igazán remek paraméterekkel rendelkező DVD-n, amit szívből ajánlok.
Kedvelem azokat a filmeket, amiknek a befejezése felülírja a korábban látottakat. Pláne, ha a produkció az utolsó percekig unalmasnak tűnik, majd a megfelelő csavar mindennek új értelmet ad. Ez részint a Szeszélyes szerelmemre is érvényes, melyben az első szerelem édes-gyötrő érzése sajnos kissé túlzó módon, ráadásul tévéfilmes tálalásban, felesleges klisékkel megdobálva jelenik meg. A könnyed, romantikus vígjátékok kedvelői jó, ha tudják: ez a film összességében se nem könnyed, se nem vígjáték, de a romantikát is sajátos módon kínálja.
Szülőként, gyerekként, családdal, egyedül vagy társaságban egyaránt érdemes leülni a Chihiro Szellemországban elé, mert különleges élményt nyújt, ami kikapcsol, mégis elgondolkodtat, illetve ha közösségi élmény, akkor kitűnő beszédtémát biztosít. Sajnos a remek szinkron ellenére nagyon hiányzik a kiadványról a magyar feliratsáv, amit az angol és japán hangsávokhoz lehetne aktiválni, de a szemérmetlenül kevés és haszontalan extra is értékes pontokat von le a DVD-kiadás végső értékéből. A filmet viszont látni kell!
Akciófilmnek erős közepes, aki viszont vevő az effajta műfaji keretbe tálalt moralizálásra, amit találós kérdéssel, poénnal vagy aprócska meglepetésekkel is erősít Richard Donner rendező, annak bátran ajánlom a 16 utca című filmet.
Egy film, amit látni és birtokolni kell, annak ellenére, hogy nem a szívesen újranézős kategóriába tartozik. A lélek mélyére vezető kirándulást követően ugyanis szinte elkerülhetetlen, hogy az önmagunkkal és másokkal való kapcsolatunkat megvizsgáljuk, netán átértékeljük.
Jóval többet ígér, mint amennyit végül ad George Clooney első rendezése, aki túl nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Chuck Barris életrajzát megpróbálta filmre vinni. Egy profi rendezőnek is becsületére vált volna a három, igen erős, egymással párhuzamosan futó szálat – magánélet, tévés karrier, CIA-pályafutás – korrekt módon visszaadni, Clooney mozijában viszont, pont a masszív alap miatt, még erőteljesebben jönnek ki az alkotás gyerekbetegségei, amiket a komoly sztárparádé sem tud elfedni.
Az igazán jó történelmi filmek megtekintés után cselekvésre késztetik az embert: minél többet meg akar tudni a látott korról és emberekről. Az admirális pedig ennek értelmében egy remek történelmi mozi, sajnos a figyelemreméltó kép mellett szerény hangsávokkal és az extrák terén súlyos hiányosságokkal.
A Persepolis életszagú, animációs remekmű egy felcseperedő lány életéről és világlátásának kialakulásáról, amit kultúrák és generációk ellentétei, barátságokból, szerelmekből és csalódásokból fakadó tapasztalatai, illetve előítéletekből adódó humoros és konfliktusokkal teli helyzetek formáltak.
A kiskésit! Sylvester Stallone hatvanévesen újra John Rambo bőrébe bújt, s már az fél sikernek számít, hogy mindebből nem lett önmaga paródiája. Míg sokak szerint a film végi ötperces, ám valójában sokkal többnek tűnő csata a produkció csúcspontja, szerintem az azt követő, dzsungelen kívül rögzített jelenetért volt igazán érdemes elkészíteni a John Rambót.
Eszme mögé bújtatott önös hatalomvágyból fakadó gátlástalanság, megfélemlítő zsarolás, kizsákmányolás, milliók lelki megnyomorítása – a szocializmus árnyoldaláról szól Florian Henckel von Donnersmarck író-rendező mesterműve, mely másfél évtizeddel a rendszer bukása után, vasfalon innen és túl is döbbenetes erővel képes hatni az akkori és az azóta felnőtt generációra egyaránt.
A kétszeres BAFTA-jelölt Peter Chelsom rendező korrekt munkát végzett Marc Klein forgatókönyvéből, melynek tanulsága: olyan, hogy véletlen, nem létezik. De csak azért, mert a sors így akarta.
Tim Burton és Johnny Depp a címben jelzett személyek, de főleg legújabb közös filmjük, az Éjsötét árnyék, mely nemhogy megszorongatni nem tudta a Bosszúállókat, de még nyitását tekintve is átlagon alul teljesített.
Nos, nem Gothár Péter legendás filmje került a hazai mozis TOP 10-es lista élére, hanem az első két helyezett ugyanúgy szerepel (arányaiban persze lényegesen parányi formában), mint a tengerentúlon.
