Geekz, képregény
Rozsomák: Adósság és becsület
Geekz, képregény
Egy kanadai rozsomák Japánban.
Beszédes, hogy 1982-ben, amikor az addigra már két évtizede futó, nem épp töretlen sikerű, de akkoriban újra lángra kapó X-Men csapat megkapta az első önálló minisorozatát, annak főszereplőjeként pont azt a karaktert tette meg, aki a lehető legmesszebb állt Xavier professzor mutánsainak hős-ideáljától. Rozsomák, a mindig morcos, szivarozó és piáló kanadai kormányügynök debütálása után nem sokkal, szinte rögtön népszerű lett, részben jellegzetes, nyers és állatias megjelenése, részben pedig fékezhetetlen, vad habitusa miatt, amivel persze egyáltalán nem illett bele az X-Men akkor még sokkal makulátlanabb eszményképébe, de úgy általában a Marvel többi szuperhősének szeplőtlen koncepciójába sem. A figura puritán és ösztönös egyszerűsége Chris Claremont, az X-Men képregénysorozatot sikeresen felvirágoztató író kezei alatt már-már annyira vonzó méreteket öltött, hogy szinte magától értetődő volt, hogy ha egy önálló X-cím került terítékre, akkor annak főhősi posztjára csakis Rozsomák lehetett a tökéletes választás – minthogy magának a képregénynek az írására is Claremont volt a legmegfelelőbb jelölt, aki közkedveltté tette az adamantium-karmos antihőst, egyben elhozta a mutánsok számára a nekik kijáró dicsőséget. Így született meg az Adósság és becsület című sztori, amire megjelenése óta szokás instant klasszikusként és hivatkozási alapként is tekinteni, és amiből rengeteg későbbi Rozsomák-történet serényen merített – egyszer még maga Hollywood is.  



De az érdem nem kizárólag Claremont kreativitását dicsérte, hanem az akkor még szárnyait bontogató, saját útját kereső Frank Millerjéét is, akiben az amerikai képregényes-kortársainál sokkalta jobban hagytak maradandó nyomot a különböző mangák, eme fanatizmusnak hála, fogta a távol-keleti művek bizonyos elemeit, jellegzetes grafikai stílusával együtt, és mindezt összevegyítette a nyugati képregények kommerszebb ábrázolásmódjával. A nyolcvanas években Amerika elkezdte szép lassan felfedezni magának a keleti földrészt, Miller ötlete nyomán pedig az Adósság és becsületben frappánsan lovagolták meg az ebben az időszakban divatba jött mániát, mely során nyugati írók, filmproducerek, majd (Millernek hála) képregényszerzők egész garmadája csemegézett az egzotikus távol-keleti motívumokból. Az Adósság és becsület vitán felül a helyszínválasztásban a legjobb: a duó Rozsomákot az amerikai mainstream képregények szuperhősei számára egy addig ismeretlen környezetben vetette be, ami a tradicionális keménytökű amcsi hérosznak már alapból is szokatlan terep, hát még egy olyan karakternek, aki minden egyes porcikájában ellentmond a szigorú normarendszeres japán busidónak, és annak a miliőnek, melyben kalandja során mozognia kell. Mindigis egy magányos figura volt, akinek a csapatjáték sosem tartozott az erényei közé, és bár az X-Men, majd később több más szuperhős team oszlopos tagja lett, a kívülállóság mindvégig erősen meghatározta a jellemét.  



Első látásra a japán szamuráj-erkölcs is tökéletesen karakteridegen tőle, azonban Claremont és Miller Rozsomák belső vívódására, az embersége és az állatiassága közt zajló harcra fűzi fel a történetet. Így a szokatlan közeg, a Kéz orgyilkosai, a jakuzák, a hidegvérű Japán klánok közötti hatalmi játszma, a gátlástalan főgonosz, és a szintén furcsa, ámde az összképbe tökéletesen passzoló szerelmi szál kéz a kézben járnak azzal a komoly érzelmi krízissel, melyen a főhős a cselekmény során keresztülmegy – mígnem vérszomjas vadállatból méltóságteljes szamurájjá lényegül át. Fontos megjegyezni, hogy ekkoriban a karakter múltja még szinte teljesen tisztázatlan volt, egy-egy ritka utaláson, vagy néhány elejtett félmondaton kívül nem sokat tudhattunk meg az előéletéről, és az írók sem különösebben törték magukat, hogy szanaszéjjel magyarázzák Rozsomák eredetét – egyébként nagyon is helyesen. Többek közt ez adta a sava-borsát a dolognak: nem rágták az olvasó szájába, hogy miért olyan, amilyen, mi vezetett odáig, hogy egy mindent ököllel megoldó, erőszakos vadember legyen, aki folyamatosan hadban áll személyisége sötét oldalával, amely bármikor elszabadulhat, nem részletezték, ki, hogyan és mikor öntötte a csontvázát adamantiumba, és hogy ő miért nem emlékszik mindezekre. Manapság, amikor már lassan nem lesz olyan képregényfigura, aki ne esett volna át minimum két retconáláson és ne derült volna ki róla minden létező dolog, ami az elején még rejtélyessé tette, sokkal kevésbé jön át az egész koncepció lényege.  



Az Adósság és becsület szerencsére egy pillanat erejéig sem foglalkozik ilyesmivel. Claremont ehelyett inkább valódi érzelmekkel ruházza fel Rozsomákot, miközben nem tapos bele két lábbal az esszenciájába – jelleme sokat nemesedik, de nem szűnik meg zabolátlan gyilkológépnek lenni. Egyszerre lesz alázatos, hidegfejű szamuráj és marad megállíthatatlan elemi erő, aki bármikor lelkiismeret-furdalás nélkül kiereszti a karmait, ha arra van szükség. A karakterfejlődés itt nem a múlttal való szembenézéssel, hanem a főhős saját, sötét énjének feltérképezésével, illetve az azon való felülkerekedéssel megy végbe. A szerzőpáros helyesen érzett rá arra, hogy teljesen felesleges úton-útfélen hátrafordulni, és olyan dolgokkal foglalkozni, amik csak gyengítenék Rozsomák vonzerejét, viszont az elé kerülő akadályok legyőzésével, és a konfliktusok megoldásával nem kizárólag szintet lépett a karakter, hanem minden addiginál sebezhetőbb is lett. Utóbbit Claremont fizikálisan is igyekszik érzékeltetni: a főhős itt még nem egy gőzerővel hajtó rendíthetetlen terminátor, akin nem fog sem kés, sem puskagolyó, sem pedig páncélököl, és még a legnagyobb sérülésekből is másodpercek alatt gyógyul fel. Ehelyett nemegyszer legyűrik és helyben hagyják, ezáltal jobban vigyáz magára, cselekedeti átgondoltabbak, ami azt eredményezi, hogy az olvasó empatikusabban viseltetik iránta, könnyebben azonosul vele, egyben talán még aggódik is érte – ami egy ilyen karakternél kifejezetten unikum.  



Az Adósság és becsület egyértelműen a legfontosabb és legjobb Rozsomák történetek között foglal helyet. Rozsomák a maga ellentmondásos jellemével annyira idegen a távol-keleti világtól és annyira nem illik bele ebbe a nyugati felfogású emberek számára furcsa közegbe, hogy ezzel a kívülállósággal meglepő módon már-már tökéletesen belesimul a környezetbe. Ez az egyedi kettősség végig rányomja a bélyegét a képregényre, és ahogy a karakter fokozatosan fejlődik, csak még jobban emeli az amúgyis nagyszerű összképet. Ehhez társulnak még Frank Miller manga-szerű rajzai, melyek ügyesen mixelik össze az amerikai képregények jellegzetes stílusát és japán megfelelőjének elvont képi világával – a hab tortán pedig a szemkápráztató színkezelés, mely remekül játszik az árnyékokkal és a kontrasztokkal. Az, hogy egy több mint 30 éves műről van szó, kissé csorbítja az alkotás jelenkori megítélését, de jelentőségén mit sem gyengít. Az Adósság és becsület igazi karakterformáló képregény, ami minden magára valamit is adó olvasónak ott a helye a polcán, erősen kötelező jelleggel – épp annyira, mint amennyire elengedhetetlen Rozsomák teljes megismeréséhez.     

Rozsomák: Adósság és becsület (2007)
Nagy Marvel-képregénygyűjtemény #9 – Rozsomák: Adósság és becsület (2018)
Wolverine #1-4 (1982)
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.