Kritika, sorozat
American Horror Story: Zártosztály (American Horror Story: Asylum)
Kritika, sorozat
Sötét elmék.
Az American Horror Story első évadja egy befejezett és lezárt kerek egész volt (legalábbis egy ideig), és az alkotók is hamar egyértelművé tették, hogy antológia-formátumban gondolkodnak, szóval a folytatásban új történettel, új karakterekkel (bár néhány színészt áthoztak ide az előzményből, csak ezúttal más szerepeket játszottak), és végül, de nem utolsó sorban egy új helyszínnek álltak elő. A Zártosztály alcímű második szezonban egy amerikai elmegyógyintézet mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, amelyet a keresztény egyház, azon belül is a szadista vén banya, Jude nővér irányít, kikezdhetetlen vasmarokkal – a fő szál 1964-ben játszódik, de az első évadhoz hasonlóan a cselekmény gyakran ugrál a különböző idősíkok között. Mondhatni testhezálló helyszínt, mi több, testhezálló korszakot kapott a folytatás, ugyanis az ilyen intézmények legalább annyira vonzzák a horrort, mint a vígjátékot (utóbbival kapcsolatban önmagában már az humorforrás, hogy az Asylum szó jelentése összhangban sincs az elmegyógyintézetek valódi, főleg a ’60-as évekbeli céljával, szerepével és hangulatával), másrészt a tárgyalt időszakban, bár az orvostudomány rohamosan fejlődött, a pszichiátria, az elmebaj és az egyéb mentális betegségek területén is úttörőnek minősülő megoldásokat értek el már egy évtizeddel korábban is, de az egyház által működtetett elmegyógyintézetek módszerei és felfogása még mindig valahol a középkori és a XIX. századi állapotok között vesztegeltek. Abban a miliőben, amikor a társadalom a problémás egyéneket inkább elzárta a külvilág elől, a betegségek okát pedig valamiféle démoni megszállottságnak tudták be, amit sokszor ördögűzéssel próbáltak gyógyítani, rosszabb esetben pedig fizikai erőszakkal vagy kínzással, esetleg elektrosokkal, de a sterilizálás sem volt ritka – eme modern orvoslást szembeköpő barbarizmus pedig már alanyi jogon megalapozza a második évad klasszikus narratíváját.  



A felütésbe természetesen ezúttal is hamar megérkezik a horror: a nagybetűs borzalom és az emberi lelkek örök, kínzó kálváriája, a szokásos plusz elemekkel együtt, amelyek vagy szorosan, vagy kevésbé szorosan kapcsolódnak a fő cselekményhez – előbbiek a karakterfejlődést, a sztori előre gördítését és a megjelenített korszakra jellemző tematika erősítését szolgálják, utóbbiakat csak hanyagul egymásra dobálják a hatásfokozás kedvéért. Az alkotók ezúttal is behoznak egy rakás motívumot és elemet, amelyek nemegyszer összeegyeztethetetlenek egymással: a 13 epizód alatt kapunk földönkívülieket, bőrlenyúzó sorozatgyilkost, emberkísérleteket, vallási fanatikusokat, náci háborús bűnöst, Anna Frank imitátort, Sátán által megszállt apácát – van itt minden, mint a búcsúban, és akkor még a Halál Angyala szóba se került. Szóval az írók folyamatosan ingerekkel bombázzák a nézőt, minden részre jut egy random véletlenszerűséggel bedobott fordulat, mindig ott lapul legalább egy nyuszi a kalapban, amit még elő lehet húzni – emellett valóban sokkal nehezebb szép kerek egésszé formálni a sztorit, és úgy megoldani az egészet, hogy ne lógjon ki a lóláb. A Zártosztálynak összességében mégis sikerül a bravúr (többé-kevésbé), mert bár egy rakás olyan szálat tartalmaz, amelyek vagy nem vezetnek az égvilágon sehova, vagy csak simán érdektelenek (hogy melyik a rosszabb, arról lehetne vitatkozni), maga a koncepció végeredményben egy irányba tart (mondjuk ez az első szezonnak jobban ment), és érezni rajta, hogy a rengeteg kitérő ellenére volt egy határozott, egységes elképzelés az egész mögött.  



Amiben viszont a második évad vitán felül a legjobb, és amiben többszörösen is rálicitál az előzményre (a remek és sallangmentes korábrázoláson kívül), az a piszkosul erős karakterprezentáció. A színészgárda minden tagját ki lehetne emelni, a visszatérőktől (Evan Peters, Lily Rabe, Zachary Quinto) kezdve, az új arcokig (Joseph Fiennes, James Cromwell) bezárólag, viszont a showt egyértelműen az első évad közönségkedvence, Jessica Lange lopja el, aki a legapróbb rezdülésével is játszó könnyedséggel teszi zsebre az egész stábot. Gyakorlatilag az abszolút főszerep jutott neki, és Jude nővér az, aki a 13 epizód alatt a legnagyobb utat járja be: az elnyomott bűntudattól őrlődő és emiatt saját erkölcsrendszeréhez erőszakosan ragaszkodó, immorálisan cselekedő sérült személyiségből lassacskán beismeri hibáit, majd pedig sikeresen felülemelkedik rajtuk. Így kvázi legyőzi negatív önképét, és megbékél önmagával, köszönhetően annak, hogy már nem ragaszkodik foggal-körömmel ahhoz a kifordított erkölcsrendszerhez, amely szerint az életét élte az igazgatói székben, az elmegyógyintézet falai között. Jude nővér figurája gyönyörűen szép ívet ír le, ráadásul maximális hitelességgel teszi (most hasonlítsuk össze a személyiségét az első és az utolsó részben látott karakterrel: szinte ég és föld a kettő, ezért is annyira megdöbbentő a pályája), Jessica Lange pedig természetesen még a szart is kijátssza ebből a szerepből, magasan a legkiemelkedőbb teljesítményt hozza az American Horror Storyval kapcsolatos pályafutásán belül. Ez előtt és ez után sem volt annyira ragyogó és annyira melyre szántó, mint itt.  



Bár az kétségtelen, hogy Jude nővér viszi a pálmát, de mindezek ellenére mégis a Sarah Paulson alakította Lana az, aki bámulatosan egészíti ki a rossz útra tévedt, majd onnan a helyes ösvényre visszataláló apácát. Mindezt úgy, hogy tökéletes ellenpólusként szolgál neki, ezzel pedig egyrészt még jobban kiemeli a karakter jelentőségét és zsenialitását, másrészt a két figura jellemfejlődése kéz a kézben jár egymással. Mindketten nagy átalakulásokon mennek át, a történet végén mindketten más emberek lesznek, mint az elején, de amíg Jude pozitív irányba változik meg a fináléra, és végre elnyeri a hőn áhított megváltást, addig Lana egyértelműen negatív karakter, ha úgy tetszik az egész évad igazi főgonosza, aki majdhogynem végig a hamis arcát mutatta, miközben néha ő is letért a saját útjáról. És végül ugyanúgy visszatalált, csakhogy nála ez az út már alapból önző vágyakkal, sikerre való éhséggel, szenzációhajhászással és más emberek eltaposásával volt kikövezve – amikor néha fel-felsejlett az embersége, és jó tettre szánta el magát, akkor is inkább csak a rossz irányba erősítették meg őt ezek a cselekedetek. Tulajdonképpen a végére ugyanoda lyukadt ki, ahol már a legelején járt, amikor átlépte a Baircliff-i elmegyógyintézet küszöbét, csak sokkal több tapasztalattal, és nagyobb becsvággyal. Az American Horror Storyban pont az működik talán a legjobban (legalábbis itt még nem érheti szó a ház elejét miatta), hogy a karaktereket saját hibáikon, gyarlóságukon és gyengeségeiken keresztül is bemutatják: senki sem ártatlan, mindenkinek van vaj a füle mögött. Egyikük sem makulátlan, csupán egyszerű emberek, akik időnként erkölcstelen vagy morálisan erősen megkérdőjelezhető dolgokat tesznek, és ki-ki a maga módján próbálja igazolni ezeket a cselekedeteket.  



A Zártosztály ezért lényegében a bűnökről szól, és az azokkal való szembenézés témáját feszegeti. Egyesek bebeszélik maguknak, hogy egy magasztos, nagyobb cél érdekében teszik azt, amit tesznek (Dr. Arden), másokat saját önhittségük és nagyra törő vágyaik vezérelnek és terelnek rossz útra (Howard atya), megint mások a gyerekkorban átélt traumákat hibáztatják pszichopata viselkedésük miatt (Dr. Thredson), és persze ne feledjük az apácákat, akiknek általában mindig rejtőzik valami koszos, perverz dolog a látszólag szűzies tisztaságuk alatt. A második szezon bár sokkal komolyabb hangvételű, kevésbé humoros, mint az első évad, egyúttal sokkal jobb is: egységes, szépen lezárt kerek egész, és kivételesen a fináléval kapcsolatban sincs olyan érzése az embernek (a novella-szerű formátum ellenére), hogy az utolsó epizód csupán csak egy érdekes, de nem nélkülözhetetlen hozzátoldás a történethez. Épp ellenkezőleg, pont Lana és BloodyFace kálváriájával tesznek pontot az egészre – azzal a szállal, amelyet tényleg mindenféle hiányosság nélkül dolgoztak ki és vittek végig. Tehát ha az American Horror Story legjobbjára, vagy csupán csak egy prímán felépített elmegyógyintézetes horrorra vagyunk kíváncsiak, azt még mindig a második évad Baircliff-i őrültek házában kell keresni.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.