A Jeph Loeb/Tim Sale páros valóságos mestermunkát vitt véghez a Hosszú Halloween című Batman-képregénnyel, amelyet nem csupán a Sötét Lovag
legjobb történetei között tartanak számon, hanem úgy összességében a képregényipar
és annak különböző alkotói is rengeteget köszönhetnek neki – nem is szólva
arról, hogy magát Christopher Nolant is megihlette pár évvel később, amikor
inspirációt gyűjtött a Batman: Kezdődik!-hez. Egy ilyen elnyűhetetlen
klasszikus megalkotása után szinte törvényszerű (sőt, a negatív példákként
szolgáló számtalan mellé nyúlást nézve kifejezetten ajánlott), hogy az adott
művészek új utakat keresve csiszolják tovább tehetségüket (ennek eredménye az
egyébként szintén remek Superman for All Seasons), vagy esetleg
átnyargaljanak teljesen más vizekre. Mindkét lehetőség magától értetődő dolog,
és voltaképp egy tökéletes világban ez lenne a normális, nem pedig az, hogy az
alkotók végül folytatást csinálnak (ráadásul kifejezetten rövid időn belül)
korábbi sikerükhöz, ami csaknem mindig rosszul sül el, és mindez egy olyan
mesterművel kapcsolatban, mint a Hosszú Halloween, már maga a gondolat is
ördögtől való. Azonban a Loeb/Sale párosnak pontosan ez volt a szándéka, és bő
két esztendővel később, előző közös Batman-képregényük után tető alá hozták
annak kvázi második részét (vagy inkább második felét), a Torz diadalt,
azaz a Dark Victory-t (Killer Croc fogpiszkálója legyen az a
megátalkodott fordító, aki így meggyalázta az egyszerű, de nagyszerű eredeti
címet), amely úgy lett a Hosszú Halloween tökéletesen tematikus
folytatása, hogy közben voltaképp majdhogynem ugyanazt a sztorit adta el újra,
csak más köntösben – és ebben nem az az igazán meglepő, hogy ezt volt merszük
meglépni, hanem az, hogy maradéktalanul sikerült nekik!
Loeb már azért is megérdemelné a csillagos ötöst, ahogy felhasználta a Hosszú Halloweenből ismerős történetmotívumokat és elemeket, majd ezekből képes volt egy önmaga lábán megálló, több szempontból még elődjét is felülmúló sztorit alkotni, melyen cseppet sem érződik, hogy egy újabb bőrlehúzás vagy egy gyenge utánzat lenne – noha a Dark Victory cselekménye és már önmagában az alapötlete is ezt indokolná. Már ha csak a sztorit nézzük, akkor is: néhány hónappal járunk azután, hogy elkapták a Holiday (Ünnep) névre hallgató sorozatgyilkost, akiről kiderült, hogy valójában Alberto Falcone, Gotham legnagyobb maffiafőnökének a fia. Bár a tettest lefülelték, a győzelem mégis keserédesnek bizonyult (Batman szavaival élve: „Megnyertük a háborút, de elvesztettük Harvey Dent-et”), mivel közben Dent kerületi ügyészből egy bírósági merénylet után a gonosz Kétarc lett, akinek savval leöntött fél arca mellett az elméje is megsérült, és végül lelőtte Carmine Falcone-t, így elérte azt, ami addig egy bírónak sem sikerült – méltó büntetést szabott ki a minden hájjal megkent maffiavezér számára. Azonban nem sokáig élvezi az Arkham Elmegyógyintézet vendégszeretetét, mivel egy börtönlázadás során több más szuperbűnözővel egyetemben ő is megszökik, röviddel ezután pedig felbukkan egy újabb sorozatgyilkos, akit a média Hangman-nek (Akasztófaembernek) nevez el – az áldozatok azonban most nem gengszterek, hanem egykori rendőrök. A célpontok kiléte, valamint a rajtuk hagyott akasztófajáték-üzenetek persze rögtön Kétarcra terelik a gyanút, de Batman csakhamar rájön, hogy az ügy sokkal mélyebbre nyúlik, mint azt először gondolta, és az elkövető személyazonossága sem olyan egyértelmű, mint hitte.
Tehát egyrészt ott van maga a történet: megint egy ünnepekkor lecsapó sorozatgyilkos, megint egy sor megjósolható időpontban keletkező hulla, akik különböző, múltban történt események okán kapcsolódnak egymáshoz, megint egy megoldandó rejtély, és miegymás, amit Loeb már a Hosszú Halloweenben is alkalmazott. Csakhogy ezúttal minden elemet továbbfejlesztett, és jóval ügyesebben, ha lehet ezt mondani könnyedebben játszadozik az olvasó csavaros és furmányos krimikhez szokott elméjével. Tudatosan szövögeti az ügy egyre bonyolultabbnak tűnő, az időről-időre bedobott hamis nyomoknak köszönhetően folyton-folyvást vakvágányra futó hálóját, frappánsan, ez alkalommal sokkalta elegánsabban emeli be a sztoriba Batman szinte minden fontosabb ellenségét (szerepüknek most már valóban igazi létjogosultsága van, nem csak úgy tessék-lássék módon erőszakolták bele őket a képregénybe), és az már csak hab a tortán, hogy a nyomozás végig izgalmas és érdekes tud maradni, sőt, a gyilkos kiléte és motivációja is zseniálisan fel van építve – és szerencsére ezúttal az erőltetett triplacsavar is kimarad. Másrészt ott vannak a remek karakterek, akiket Loeb ismét magabiztosan kezel és húz rájuk újabb rétegeket, amelyek miatt még ennyi idő és ennyi esemény után is élvezet olvasni ezekről a hősökről, gonosztevőkről, és ahogy a Hosszú Halloween, úgy a Dark Victory esetében is három központi figura (Batman, Gordon felügyelő és Kétarc) köré szerveződik a sztori.
Ez a három ember, akiket egykoron egy erős szövetség, sőt, talán még szorosnak is nevezhető baráti vagy inkább bajtársi viszony kötött össze, most mélységesen egyedül érzik magukat a világban. Harvey Dent már régóta megszűnt Harvey Dent-nek lenni, gonosz alteregója, Kétarc, végérvényesen felülkerekedett, és bár a fizikai sebeket még be lehetne gyógyítani, minden egyes szava, minden egyes cselekedete kizárólag arról ad tanúbizonyságot, hogy pszichéje már régen olyan helyeken nyargal, ahonnan egyszerűen nincs már számára visszaút. Gordon folyamatosan két végéről égeti a gyertyát: munkáját teljes odaadással és átlagon felüli buzgalommal végzi, ugyanakkor pontosan ennek köszönhetően veszítette el családját, és mialatt egyre elkeseredettebben próbálja elkapni a rejtőzködő sorozatgyilkost, nem csak saját kollégái akadályozzák, de Batmannel való, eddig töretlennek mondható bizalmi kapcsolata is többször megkérdőjeleződik. Batman pedig egyre inkább eltávolodik az emberektől és Bruce Wayne-től. Fokozatosan vágja el magát szövetségeseitől és barátaitól: nem hallgat komornyikja, Alfred intéseire, megtagadja Gordon segítségét, rideg, érdektelen gépnek mutatkozik, életében pedig nem hagy helyet sem boldogságnak, sem szerelemnek (egy ízben Selina Kyle, azaz Macskanő még fel is pofozza őt, amikor érdektelennek mutatkozik Harvey-t illetően, majd végül el is hagyja), és szinte már csakis denevérjelmezben képes létezni – megszállottan üldözi a bűnt, és ez felemészti a lelkét, mert hiába a rengeteg erőfeszítés, ez nem hozza el számára a várva-várt megnyugvást.
Gotham átalakulófélben van, és már nincs messze attól, hogy elnyerje azt a formáját, amit a klasszikus történetekből megismerhettünk. A Hosszú Halloweenben a régi vágású gengszterek és maffiacsaládok kora már végnapjaihoz közelített, és ennek nyomán a Dark Victory-ban tulajdonképpen szemtanúi lehetünk annak, ahogy ezek a bűnözők (különösen Sofia Falcone, a néhai Carmine lánya) mintegy utolsó bástyaként próbálják még megőrizni és megmenteni régi értékeiket, miközben szépen lassan az elkerülhetetlen enyészeté lesznek. Ahogy a torzszülött szuperbűnözők kerekednek felül a klasszikus, de mára-már végérvényesen idejétmúlt maffiacsaládokon, úgy arat sötét győzelmet Batman Bruce Wayne felett. Loeb itt emel be és értelmez újra ismét egy Batman-mitológiában fontos eseményt, és bár a Robin-szál mintha kissé elkapkodott lenne, és nem lenne eléggé kifejtve, Dick Grayson tragédiáját remekül párhuzamba vonja Bruce családjának meggyilkolásával, mindezt szöveggel és képekkel – valahogy úgy, mint a Hosszú Halloweenben Falcone születésnapját Harvey Dent merényletével. Végeredményben Dick lesz az utolsó kapocs, ami Batmant még az emberiséghez és Bruce Wayne-hez köti. Mindehhez pedig remekül asszisztálnak Tim Sale egyedi, semmiképp sem kommersz rajzai: nos persze pont emiatt nem tetszhet mindenkinek, és ami azt illeti, némelyik karakter (különösen Joker és az ő hosszúra nyúló állkapcsa) igencsak érdekes formát öltött az ő kezei alatt, ugyanakkor ez egyáltalán nem baj, sőt, ehhez a sztorihoz és ehhez a hangulathoz jobb rajzolót el nem is lehetett volna képzelni. Olyan ritka alkalmak egyike ez, amikor író és rajzoló a teljesség igénye nélkül képes tökéletes párost alkotni.
Ahogy fentebb említettem, a Dark Victory nem is igazán egy második rész, inkább egyetlen egy történet másik fele. A Hosszú Halloweennel alkot egy egységes, kerek egészet, sőt, Frank Miller Első évét hozzátéve gyakorlatilag megkapjuk Batman eredetének briliánsan megszerkesztett történetét. Ennél mélyebben, jobban és alaposabban nemigen mesélték még el a karakter születését – és az holtbiztos, hogy belátható időn belül nem is nagyon fogják.
DC Comics - A Legendás Batman #21-22: Torz diadal 1-2. rész (2019)
Batman: Dark Victory #0-13 (1999-2000)
Loeb már azért is megérdemelné a csillagos ötöst, ahogy felhasználta a Hosszú Halloweenből ismerős történetmotívumokat és elemeket, majd ezekből képes volt egy önmaga lábán megálló, több szempontból még elődjét is felülmúló sztorit alkotni, melyen cseppet sem érződik, hogy egy újabb bőrlehúzás vagy egy gyenge utánzat lenne – noha a Dark Victory cselekménye és már önmagában az alapötlete is ezt indokolná. Már ha csak a sztorit nézzük, akkor is: néhány hónappal járunk azután, hogy elkapták a Holiday (Ünnep) névre hallgató sorozatgyilkost, akiről kiderült, hogy valójában Alberto Falcone, Gotham legnagyobb maffiafőnökének a fia. Bár a tettest lefülelték, a győzelem mégis keserédesnek bizonyult (Batman szavaival élve: „Megnyertük a háborút, de elvesztettük Harvey Dent-et”), mivel közben Dent kerületi ügyészből egy bírósági merénylet után a gonosz Kétarc lett, akinek savval leöntött fél arca mellett az elméje is megsérült, és végül lelőtte Carmine Falcone-t, így elérte azt, ami addig egy bírónak sem sikerült – méltó büntetést szabott ki a minden hájjal megkent maffiavezér számára. Azonban nem sokáig élvezi az Arkham Elmegyógyintézet vendégszeretetét, mivel egy börtönlázadás során több más szuperbűnözővel egyetemben ő is megszökik, röviddel ezután pedig felbukkan egy újabb sorozatgyilkos, akit a média Hangman-nek (Akasztófaembernek) nevez el – az áldozatok azonban most nem gengszterek, hanem egykori rendőrök. A célpontok kiléte, valamint a rajtuk hagyott akasztófajáték-üzenetek persze rögtön Kétarcra terelik a gyanút, de Batman csakhamar rájön, hogy az ügy sokkal mélyebbre nyúlik, mint azt először gondolta, és az elkövető személyazonossága sem olyan egyértelmű, mint hitte.
Tehát egyrészt ott van maga a történet: megint egy ünnepekkor lecsapó sorozatgyilkos, megint egy sor megjósolható időpontban keletkező hulla, akik különböző, múltban történt események okán kapcsolódnak egymáshoz, megint egy megoldandó rejtély, és miegymás, amit Loeb már a Hosszú Halloweenben is alkalmazott. Csakhogy ezúttal minden elemet továbbfejlesztett, és jóval ügyesebben, ha lehet ezt mondani könnyedebben játszadozik az olvasó csavaros és furmányos krimikhez szokott elméjével. Tudatosan szövögeti az ügy egyre bonyolultabbnak tűnő, az időről-időre bedobott hamis nyomoknak köszönhetően folyton-folyvást vakvágányra futó hálóját, frappánsan, ez alkalommal sokkalta elegánsabban emeli be a sztoriba Batman szinte minden fontosabb ellenségét (szerepüknek most már valóban igazi létjogosultsága van, nem csak úgy tessék-lássék módon erőszakolták bele őket a képregénybe), és az már csak hab a tortán, hogy a nyomozás végig izgalmas és érdekes tud maradni, sőt, a gyilkos kiléte és motivációja is zseniálisan fel van építve – és szerencsére ezúttal az erőltetett triplacsavar is kimarad. Másrészt ott vannak a remek karakterek, akiket Loeb ismét magabiztosan kezel és húz rájuk újabb rétegeket, amelyek miatt még ennyi idő és ennyi esemény után is élvezet olvasni ezekről a hősökről, gonosztevőkről, és ahogy a Hosszú Halloween, úgy a Dark Victory esetében is három központi figura (Batman, Gordon felügyelő és Kétarc) köré szerveződik a sztori.
Ez a három ember, akiket egykoron egy erős szövetség, sőt, talán még szorosnak is nevezhető baráti vagy inkább bajtársi viszony kötött össze, most mélységesen egyedül érzik magukat a világban. Harvey Dent már régóta megszűnt Harvey Dent-nek lenni, gonosz alteregója, Kétarc, végérvényesen felülkerekedett, és bár a fizikai sebeket még be lehetne gyógyítani, minden egyes szava, minden egyes cselekedete kizárólag arról ad tanúbizonyságot, hogy pszichéje már régen olyan helyeken nyargal, ahonnan egyszerűen nincs már számára visszaút. Gordon folyamatosan két végéről égeti a gyertyát: munkáját teljes odaadással és átlagon felüli buzgalommal végzi, ugyanakkor pontosan ennek köszönhetően veszítette el családját, és mialatt egyre elkeseredettebben próbálja elkapni a rejtőzködő sorozatgyilkost, nem csak saját kollégái akadályozzák, de Batmannel való, eddig töretlennek mondható bizalmi kapcsolata is többször megkérdőjeleződik. Batman pedig egyre inkább eltávolodik az emberektől és Bruce Wayne-től. Fokozatosan vágja el magát szövetségeseitől és barátaitól: nem hallgat komornyikja, Alfred intéseire, megtagadja Gordon segítségét, rideg, érdektelen gépnek mutatkozik, életében pedig nem hagy helyet sem boldogságnak, sem szerelemnek (egy ízben Selina Kyle, azaz Macskanő még fel is pofozza őt, amikor érdektelennek mutatkozik Harvey-t illetően, majd végül el is hagyja), és szinte már csakis denevérjelmezben képes létezni – megszállottan üldözi a bűnt, és ez felemészti a lelkét, mert hiába a rengeteg erőfeszítés, ez nem hozza el számára a várva-várt megnyugvást.
Gotham átalakulófélben van, és már nincs messze attól, hogy elnyerje azt a formáját, amit a klasszikus történetekből megismerhettünk. A Hosszú Halloweenben a régi vágású gengszterek és maffiacsaládok kora már végnapjaihoz közelített, és ennek nyomán a Dark Victory-ban tulajdonképpen szemtanúi lehetünk annak, ahogy ezek a bűnözők (különösen Sofia Falcone, a néhai Carmine lánya) mintegy utolsó bástyaként próbálják még megőrizni és megmenteni régi értékeiket, miközben szépen lassan az elkerülhetetlen enyészeté lesznek. Ahogy a torzszülött szuperbűnözők kerekednek felül a klasszikus, de mára-már végérvényesen idejétmúlt maffiacsaládokon, úgy arat sötét győzelmet Batman Bruce Wayne felett. Loeb itt emel be és értelmez újra ismét egy Batman-mitológiában fontos eseményt, és bár a Robin-szál mintha kissé elkapkodott lenne, és nem lenne eléggé kifejtve, Dick Grayson tragédiáját remekül párhuzamba vonja Bruce családjának meggyilkolásával, mindezt szöveggel és képekkel – valahogy úgy, mint a Hosszú Halloweenben Falcone születésnapját Harvey Dent merényletével. Végeredményben Dick lesz az utolsó kapocs, ami Batmant még az emberiséghez és Bruce Wayne-hez köti. Mindehhez pedig remekül asszisztálnak Tim Sale egyedi, semmiképp sem kommersz rajzai: nos persze pont emiatt nem tetszhet mindenkinek, és ami azt illeti, némelyik karakter (különösen Joker és az ő hosszúra nyúló állkapcsa) igencsak érdekes formát öltött az ő kezei alatt, ugyanakkor ez egyáltalán nem baj, sőt, ehhez a sztorihoz és ehhez a hangulathoz jobb rajzolót el nem is lehetett volna képzelni. Olyan ritka alkalmak egyike ez, amikor író és rajzoló a teljesség igénye nélkül képes tökéletes párost alkotni.
Ahogy fentebb említettem, a Dark Victory nem is igazán egy második rész, inkább egyetlen egy történet másik fele. A Hosszú Halloweennel alkot egy egységes, kerek egészet, sőt, Frank Miller Első évét hozzátéve gyakorlatilag megkapjuk Batman eredetének briliánsan megszerkesztett történetét. Ennél mélyebben, jobban és alaposabban nemigen mesélték még el a karakter születését – és az holtbiztos, hogy belátható időn belül nem is nagyon fogják.
DC Comics - A Legendás Batman #21-22: Torz diadal 1-2. rész (2019)
Batman: Dark Victory #0-13 (1999-2000)
