SPOILER-hegyek! Csak saját felelősségre!

Nagyon sokan, sok helyen leírták már, hogy Alan Moore és Dave Gibbons vitathatatlanul zseniális, egy egész műfajt megreformáló, valódi művészi értékeket képviselő Watchmen című képregénye mennyire kerek, tökéletesen kidolgozott és lezárt kerek történet – és amelyhez teljesen felesleges bármiféle adaptáció, előzmény vagy folytatás. Másrészt persze magától értetődik, hogy mivel a mű a ’80-as évek végén akkorát robbant, hogy egy pillanat alatt ez lett a szuperhős-képregények alfája és omegája, amelyből mindmáig bőszen táplálkozik a képregényipar fele (főleg ugye a DC Comics), egyszerűen nem maradhat meg saját korában, sőt, saját természetesen közegében sem. Ennek megfelelően az utóbbi több mint tíz évben, több esztendőnyi tervezgetés és egy sor kútba esett projekt után eléggé felpörgött a Watchmen-brand: mozifilm, előzmény-képregény (Before Watchmen) és legutóbb egy folytatás-képregény (Doomsday Clock) formájában próbálták különböző írók és rajzolók, különböző módokon hozzátenni a magukét a Moore és Gibbons által megalkotott világhoz, több-kevesebb sikerrel – és ha lehet hinni a DC aktuális atyaúristenének, Geoff Johnsnak, akkor közel sincs még vége a Watchmen-univerzum kiszipolyozásának képregény-fronton. Ami a mozgóképet illeti, Zack Snyder filmjén kívül ott is történt némi mozgolódás: az HBO belefogott egy önálló Watchmen-tévésorozat készítésébe, Damon Lindeloffal, a Parasztvakítás Nagymesterével az élen, akinek történetmesélési módszereire hol tapsolnak (The Leftovers), hol pedig epét hánynak (Lost finálé), és ennek köszönhetően kifejezetten vegyes várakozások előzték meg a kilenc részes szériát (már ha önmagában még nem ad okot elég megosztottságra pusztán egy Watchmen-sorozat elkészítésének a ténye).  



Őszintén szólva annak ellenére, hogy a képregény megjelenése óta eltelt több mint három évtized során a mű olyan szent és sérthetetlen státuszba emelkedett, amely olyan rajongók ezreit termelte ki, akik elutasítanak bármiféle hozzátoldást az eredetihez, és vicsorítva lengetik a vasvillát, ha szóba kerül a Snyder-film, vagy bármi más, ami Watchmen, és nyakatekert (bár legtöbbször tényleg jogos) meglátásokkal próbálják bizonyítani igazukat, véleményem szerint ez a téma egy kissé eltolódott az értelmetlen sznobizmus felé, hiszen manapság lassan már tényleg nincs olyan klasszikus (akár könyv, akár képregény, akár film), amit nem vesznek elő újra, és bár legtöbbször ezek semmi érdemlegeset nem tudnak hozzáadni az eredetihez, a lehetőségek széles tárháza mindig ott lebeg az alkotók felett. Ebből a szempontból nézve talán nem is annyira felesleges és ördögtől való egy Watchmen-tévésorozat, és ahogy én, úgy szerintem jó pár, akár még keményvonalasnak is nevezhető rajongó izgalomba jöhetett az előzetesek láttán, minden ambivalens érzés ellenére. A Watchment illetően viszont annyiból más a leányzó fekvése, hogy mivel már az eredeti is totálisan egyedi és letaglózóan korszakalkotó volt, így hát a folytatásnak is egyedinek, no meg korszakalkotónak kell lennie, de minimum méltónak az eredetihez – ami enyhén szólva is piszkosul nehéz. Viszont az kifejezetten nagy mankó lehetett volna, hogy a képregényben Moore is folyamatosan reflektált az akkori aktuálpolitikára, és az alternatív 1985 megalkotásával nem csak abban az univerzum élő hősöket, hanem az egész szuperhős-kultuszt deheroizálta, és ezen kívül a valós helyzeteket, a két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió versengését, a kommunista-veszélyt, az atomháborútól való félelmet és a politikusok dilettantizmusát, majd az ezekből következő elkerülhetetlen világvégét mutatta be, melyet végül ugyan sikerült elkerülni, de erre az abszurd (ámde fájdalmasan valóságszagú) helyzetre csakis abszurd megoldás létezett, amely legalább annyira tűnt logikusnak, mint amennyire helytelennek.  



És ha megvizsgáljuk napjaink politikai és társadalmi légkörét, könnyen észrevehetjük, hogy hiába telt el több mint harminc év, bizonyos szempontból ismét egy ilyen helyzet felé tolódik világunk: hódít a populizmus, a bolygó irányítása láthatóan karikatúraszerű paprikajancsik kezében van (Trump, Putyin, Johnson, stb.), akikre a választópolgárok sokszor valóságos messiásokként tekintenek, ráadásul a nemzetek közötti szóváltások is egyre jobban kiéleződnek (nem véletlen, hogy a szakértők egyfajta második hidegháborúként aposztrofálják a mai viszonyokat), és akkor még nem is beszéltünk olyan problémákról, mint a szegénység, az éhezés, a járványok, a túlnépesedés, vagy a klímaváltozás. Szóval lett volna bőven miből csemegézni a sorozat alkotóinak, ehhez képest Lindelofék az egész évadot felhúzták a jelenkor egyik legfelkapottabb, legtúltoltabb és emiatt legirritálóbb és legunalmasabb témáira: a rasszizmusra, a liberalizmusra és a PC-mániára. Tették ezt a lehető legszélsőségesebb módon, ami mondjuk nem is annyira meglepő, hiszen manapság a szélsőségek korát éljük. Az internet és a közösségi oldalak széleskörű elterjedésének hála milliók cincálják egymást gyalázkodó és anyázó kommentek százain és ezrein keresztül – túl sokan vagyunk már a Földön, túl sokaknak van már túl sokféle véleménye, és ezzel az emberek egyszerűen nem tudnak, és nem is akarnak mit kezdeni. A különböző jogi mozgalmak, a különböző népcsoportok szónokló képviselői, a fajgyűlölet és az elfogadás, valamint a női egyenjogúság és a hagyományostól eltérő szexuális irányultság mellett kampányoló tömegek egyszerűen ma már tényleg meghatározzák mindennapjainkat, és életünk lassan minden egyes részébe befurakodnak (akárcsak a politikusok), legyen az utcai tüntetés, felvonulás, vagy épp a szórakoztatóipar.  



Nem is lenne az égvilágon semmi baj az elfogadással, illetve annak hirdetésével (hiszen egy tökéletes világban ez magától értetődő lenne, és alapvető dolognak kéne lennie, hogy 2020-ra elérjük már ezt a szintet), ha az emberiség nem tolná túl a végtelenségig ezt is, mint ahogy mindent, és ha (ha már a szórakoztatóiparnál tartunk) Hollywood nem akarna egy összefüggő tudatként letérdelni és könnyek között bocsánatot kérni egy személyben minden rabigába hajtott feketéért, minden eltérő nemi identitást valló meggyalázott emberért és minden elnyomott, megerőszakolt, megbecstelenített nőért. Az állandóan, szünet nélkül sulykolt PC-fejlövés egyre grandiózusabb és félelmetesebb méreteket ölt, amely így gyakorlatilag most már nem is szól másról, mint az emberek hergeléséről és összeugrasztásáról – és akkor erre mondja azt valaki, hogy a polkorrektség eme formája, meg az összes többi hasonló téma nem valami irányított dolog (de ezt most hagyjuk). Fajunk egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy hiába él jólétben, vagy hiába van már elég problémája, folyamatosan újakat gyárt magának. Nem elég nekünk tehát a túlnépesedés, a globális felmelegedés, a hülyébbnél hülyébb politikusok és egyéb társadalmi gondok, itt van még az orrvérzésig tolt PC-mánia is, ami nemhogy unalmas lett, de kifejezetten egészségtelen és ártó is – hiszen ahelyett, hogy közelebb hozná egymáshoz az embereket, csak még nagyobb szakadékot robbant köztük. Ennek hatására már az isten adta nép is szinte csak szélsőségekben képes gondolkodni: ha támogatod a másságot, vagy legalábbis elfogadod, akkor homokos vagy, ha nem értesz vele egyet, akkor homofób, ha (igen, ismét tartsunk a szórakoztatóiparnál) nem tetszik, hogy egy amúgy fehér bőrű filmes karaktert fekete bőrű színész fog eljátszani, akkor rasszista vagy, ha nem tetszett pl. a Joker vagy az új Star Wars, akkor nem vagy igazi rajongó, nem ismered azt a világot, azokat a karaktereket, nem vagy elég érett, hogy felfogd magas művészeti értéküket, hülye vagy, meg úgy egyébként is menj a fenébe, amiért más véleményed van, mint nekem.  



A Watchmen tehát ennek megfelelően teljes mértékben korunk sorozata. Lindelof az első néhány epizódban felvázolja a képregény sztorija utáni világot, pontosabban az USA déli államaiban elhelyezkedő Tulsa nevű települést, néhány flashback és rengeteg visszaemlékezés közepette, amelyek majd McGuffinként viszik előre a történetet, közben globálisan is igyekszik képet adni arról, hogyan is néz ki a Watchmen-univerzum 2019-ben. A képregényben megszellőztetett dolgok valóra váltak: Robert Redford lett az elnök, az emberiség elkerülte az atomháborút, ugyanakkor egyáltalán nincs rendben semmi. A tulsai rendőrök álarccal titkolják el kilétüket, egy Rorschach-maszkokat viselő neo-náci szekta (a Hetedik Lovasezred) pedig gonosz tervet forralgat, hogy örökre leszámoljon mind a rendőrökkel, mind pedig a fekete bőrű közösséggel. Az események azonban éles fordulatot vesznek, miután megölnek egy járőrt szolgálat közben, aztán a helyi rendőrfőnököt találják fellógatva egy fára. Persze mindez egy nagyobb terv része, amelyben végeredményben egy háttérben mozgolódó csoport akarja visszavenni, ami az „övé” (nemcsak helyi, de országos szinten is), és amelyben… nos, itt most azt kellene írnom, hogy „nem minden fekete és fehér”, de igazság szerint ez a sorozat első ordas nagy problémája. A szériában látható világ, a világépítés, a hangulat, a látvány, de önmagában még a rasszizmus témája sem rossz kiindulópont. Használta ezt már több más szuperhősös történet, film és sorozat is, csak azok jóval elegánsabban és sokkal emblematikusabban tették. Azokhoz mérve (meg egyébként is) a Watchmen egy olyan lesarkított üzenetet közvetít, amely a fekete felsőbbrendűséget élteti – mit élteti, konkrétan jó mélyen benyal neki –, azaz minden fekete hős, makulátlan, pozitív karakter (ha nem is makulátlan, de egyértelműen a fehér többség áldozata, így végeredményben ugye mégis jó ember), és minden fehér csúnya, gonosz, esetleg aberrált, vagy rossz gazember.  



Ezek nyomán egyetlen egy normális és épelméjű fehér bőrű karakter sincs a sorozatban (még aki először annak tűnik, arról is kiderül, hogy valójában nem az), mindegyik rasszista, pszichopata, kattant, echte szociopata, genetikai hulladék, vagy kibírhatatlan, nyomulós seggfej. Mindezek ellenére Jeremy Irons Adrian Veidtként, azaz Ozymandiasként simán viszi a prímet, rég nem volt már ennyire energikus és sziporkázó, Tim Blake Nelson Tükörarcként zseniális, egyértelműen az ő figurája van a legjobban kidolgozva és felépítve (talán nem is véletlen, hogy a cselekmény végére gyanúsan háttérbe szorul), mi több, frappáns Rorschach-utánérzés – többek közt ezzel kapcsolatban is nyilvánvalóvá válik egy idő után, hogy a sorozat voltaképp az eredeti képregény újrázása. És a problémák nem lesznek kisebbek, ha a sorozatot összehasonlítjuk vele: bár a széria rajongói szeretnek azzal példálózni, hogy Lindelofék egy eredeti, önmaga lábán megálló sztorit meséltek el, de lényegében ez az állítás már csak azért is fals, mivel a sorozat ugyanazt a motívumrendszer használja, és ugyanazokat a köröket futja le, mint a képregény. Csak amíg Moore műve érdekes és fajsúlyos gondolatokkal rendelkezett, Lindelof kreálmánya csak simán polgárpukkasztó, amely mindent, de tényleg mindent egyetlen egy témára húz fel, de igazi mélységet többek közt emiatt sem tud belevinni a sztoriba, és erre a legjobb példa a nagynak és letaglózónak beharangozott finálé, ami a képregény végkifejletével ellentétben voltaképp semmiféle érdemi megoldással nem szolgál. Bár, ha azt nézzük, hogy az egész a sanyarú sorsú fekete szabadságharcosok vs. csúnya gonosz fehér neo-nácik témájára van kihegyezve, akkor végül is a finálé eléri a célját, azaz utóbbiak szépen megkapják a magukét – mondjuk a kisebbségnek ettől jobb nem nagyon lesz, és sokkal másabb sem.     



Az egész Watchmen-sorozat nem szól másról, mint Lindelof megállás nélküli öntömjénezéséről, egy kilenc epizódon át tartó önfényezésről, és nagyot mondani akarásról, amely során újra és újra ugyanazt a nyulat húzza elő a kalapból, azaz, hogy ötletesen és meghökkentő ódon próbál reflektálni az eredeti képregényre, hogy a nézőn a padlón keresse az állát, és szikrákat hányjon az elméje ezektől a merésznek és zseniálisnak beállított húzásoktól – amik végül is félig-meddig el is vonják a közönség figyelmét arról, hogy egyébként egy nagy bullshit az egész. Nyilván úgy az évad közepe felé be is következik az a pont, amikor a ködbe burkolódzó krimi-szál és a főhősök évődése, illetve az ebből adódó Social Justice Warrior téma önmagában már nem képes kitartani a szezon végéig, így Lindelof sem bírja ki, hogy ne nyúljon bele az eredeti képregénybe. Itt jön el az a pont, amikor a sorozat, Moore művével ellentétben szórakoztatni és értelmes mondanivalóval szolgálni is képtelen, mivel utóbbi túlságosan szélsőséges irányba tolódik el, így előbbit sikeresen ki is nyírja. Tehát 2019-ben, amikor amúgy is minden létező helyről ezt a hányásig erőszakolt polkorrektséget kapja az ember a képébe, végig kell néznünk, hogy a Csuklyás Bíró valójában néger volt, csak befestette fehérre az arcát a szeme körül, hogy akiken segít, azok elfogadóbbak legyenek vele, meg persze a Marsról visszatérő Doktor Manhattan is egy néger férfi alakját ölti fel, mert miért ne, és miután visszaalakul kékké, még akkor is megőrzi magán a felöltött test vonásait – oké, ez talán a kákán is csomó, de a sorozat szellemisége fényében rettenetesen nevetséges.  



A Csuklyás Bírós fordulat alapjában véve is teljesen nonszensz baromság, és láthatóan itt adódott az első probléma, konkrétan hogy Lindelof ötlete hogyan is cseng egybe a karakter homoszexualitásával, amire már Moore is erősen utalgatott a képregényben, és amit a mai berendezkedésben nyilván nem lehetett kihagyni a pikszisből. Lindelof erre azzal a megoldással szolgál, hogy utalások és aprólékosan végigvezetett karakterívek nélkül egyszerűen csak bedobja a dolgot. Tehát a figura csak azért meleg, mert már a képregényben is az volt, így Lindelof ötlete és az annak felépítése teljesen inkonzisztens Moore elképzelésivel. Mondjuk Doktor Manhattan is megér egy misét, aki elvileg már teljesen érzéketlenné vált mindenre és mindenkire, végérvényesen eltávolodott az emberiségtől, és saját elmondása szerint is túlnőtt már a normális világon – és ezt egy isteni magasságokba emelkedett lénytől, aki egyszerre létezik a múltban, a jelenben és a jövőben, azért illik komolyan venni. Ehhez képest itt kiderül, hogy mégis szerelembe tudott esni, és mégiscsak az emberek érdeklik jobban, ezzel gyakorlatilag át is húzták emberfeletti és isteni mivoltát, azaz úgy kb. mindent, amivé a karakter vált Moore képregényének végére. Mindezt persze nulla felvezetéssel és bármiféle megindoklás nélkül, hasonlóan az ezzel kapcsolatos fordulathoz, ami már csak azért sem működik, mert totál légből kapott (és egy fordulat ugye akkor működik, ha rendesen megvan alapozva), emellett egészen addig Manhattan és a sorozat főhősnője, Angela Abar (az itt rémesen halovány Regina King) között is kb. annyi kémia van, mint egy Hold-kőzet és egy szibériai mamutfenyő között. Ezen felül a reflektálás kimerül annyiban, hogy Lindelof feleslegesen emel be a sorozatba további képregényes karaktereket (nem elég, hogy Selyem Kísértet egy igazi unszimpatikus, arrogáns bunkó lett, akinek egy kedvelhető pillanata sincs, de jelenlétének a haszna és a figura funkciója is a zéró felé konvergál), bőszen utalgat bizonyos múltbéli eseményekre (ezek egyébként egyáltalán nem rossz pillanatok), vagy képregényben fontos elemeket (pl. Rorschach naplója) szinte teljesen figyelmen kívül hagy, minden bizonnyal mert nincs elég kapacitása komolyabban továbbgondolni őket.  



Megkockáztatom, talán nem is lenne ezzel a sorozattal akkora baj (bár a problémák nagy része ugyanúgy megmaradt volna), ha teszem azt 5-10 évvel ezelőtt jön ki. De az, hogy az orrvérzésig tolt és már baszottul unalmas PC-mánia közepén bedobnak egy ilyen sztorit, ami amúgy rettenetesen rasszista (jöhetnek nyugodtan a kövek, de véleményem szerint ez egy igenis rasszista sorozat), akkor egyszerűen nem tudom magamat elengedni, és nem tudom azt mondani rá, hogy ez az alkotás azért készült el, hogy szórakoztasson, emellett magvas gondolatokkal gazdagítson. Mert közben lehetetlen elvonatkoztatni attól, hogy ez már megint egy erőltetett, leginkább gusztustalan és még hollywoodi mércével mérve is rettenetesen over the top benyalás a PC-tábornak – és az külön fájó pont, hogy mindezt egy Watchmennel csinálják. Ahogy a Joker szólt ELSŐDLEGESEN a hiperérzékeny közösségi oldalas IQ-fightereknek, akik egy rokkant parkolóban jogtalanul megálló autóson, egy buszon tolakodó suhancon, vagy egy gyerekét megpofozó szülőn egy Facebook poszt/kép/videó alatt habszó szájjal nyilvános lincselést és keresztre feszítést követelnek, majd hosszú sorokon keresztül írják le, hogyan vernék meg, gyilkolnák le, kínoznák meg a delikvenst (szó se róla, erkölcstelen, sőt, sokszor borzalmas dolgok ezek, de az igencsak vicces, hogy erőszakra tripla annyi erőszak a válasz), úgy szól a Watchmen is ELSŐSORBAN azoknak, akik könnyek között tapsolnak a fekete bőrű Kis Hableány előtt, és akik egyenjogúságot üvöltözve követelik a női James Bondot – amik nem felháborító dolgok, inkább csak nevetségesek.  



Ha néhány évszázad múlva kíváncsiak lesznek majd az emberek arra, hogy milyen állapotok uralkodtak a szórakoztatóiparban 2019-ben, akkor ezt a sorozatot kell nekik megmutatni – ami tökéletesen definiálja ezt. Még egyszer mondom: nem lenne ezzel akkora baj, ha mélységet adnak neki, és talán megpróbálják egy kicsit eltolni parodisztikus, szatirikus irányba, és nem véresen komolyan és szélsőségesen csapnak az asztalra, minden józan ész nélkül. Bár manapság már az is kétséges, hogy lesz-e egyáltalán jövője az emberiségnek, mialatt napról-napra kilátástalanabbá és elszomorítóbbá válik a világ helyzete – részben az ilyen szélsőségek eluralkodása miatt. Mert ami most megy a Földön, azok alapján nehéz lenne azt mondani, hogy nem ketyeg máris a Végítélet Órája.