Kritika
Két öszvér Sara nővérnek (Two Mules for Sister Sara)
Kritika
Afrika királynője a vadnyugaton.
Az, hogy a Dollár-trilógia sikere megnyitotta a kapukat az addig még viszonylag ismeretlen színész, Clint Eastwood előtt, unalomig ismert, ámde nem teljesen pontos közhely. Sergio Leone legendás western-trilógiájáig csupán mellék és kisebb szerepekre szerződtetett Eastwood neve ugyan az Egy maréknyi dollárért, a Pár dollárral többért és A Jó, a Rossz és a Csúf után vitathatatlanul híressé vált Olaszországban és Európa többi részén, saját hazájában viszont nem termett neki sok babér – legalábbis nagy filmstúdiók előtt semmiképp, ám a tájékozottabb rendezők szeme már annál inkább felfigyelt a szúrós tekintetű, folyton szivarozó, kőkemény cowboyra. A hatvanas évek végére a belévetett bizalom, a kisebbfajta anyagi kockázatvállalás és a sok munka együttesen meg is hozta a gyümölcsét, melynek köszönhetően akkorra már nem csupán a tengerentúlon, de Amerikában is úgy tűnt, Eastwoodban megvan a kellő potenciál, és macsó kisugárzása, baltával faragott arca és semmivel sem összetéveszthető, levegőt megrepesztő orgánuma (amivel még pontos és hangos pisztolylövései sem vehették fel a versenyt) kétségbevonhatatlanul vászonra termett. Megnyerő karizmájának kibontakozásában, valamint sztárstátuszának bebetonozásában Don Siegel rendező is hatalmas szerepet játszott, akivel összesen öt filmet forgattak együtt (ezek közül mind az öt fontos, de minimum figyelemreméltó pozíciót foglal el a mozgóképes történelemben), második közös munkájuk, a Két öszvér Sara nővérnek pedig már csak azért is említésre érdemes állomás mindkettőjük életművében, mert a Coogan blöffje modern, XX. századi városi környezetbe ültetett western-beütését követően végre tényleg a klasszikus amerikai vadnyugat aranykorába helyezték a cselekményt – nem megfeledkezve az italók amcsi filmgyártásra gyakorolt hatásáról.  



A ’70-es évek elején a western szinte már haldokló műfaj volt (az olaszok is szépen lassan kezdték elrendezni soraikat), a zsáner elképesztő népszerűsége szó szerint az utolsókat rúgta, így Hollywoodnak is kapóra jött az italók vadnyugatot átformáló és azt némiképp újra is értelmező stílusa, és többek közt a Két öszvér Sara nővérnek is tökéletesen bizonyítéka, egyben remek példája a nemzetek közötti kölcsönhatásra. Eastwood és Siegel második filmje le sem tagadhatná miből merített: az alapsztori és a hangulat egyértelműen Sergio Corbucci kedélyes, humoros színezetű, jókora forradalmi hangulattal nyakon öntött spagettiwesternjeit idézi, a díszletek, a képek és a helyszínek alapján paradox módon akár azt is rá lehetne fogni, hogy Olaszországban forgatták (még úgy is, hogy a filmet valójában Mexikóban vették fel), Clint Eastwood pedig, aki itt tekintélyes szakállt növesztett és kétpercenként gyújt rá egy szivarra, mintha egyenesen a Dollár-trilógiából érkezett volna – és ha ez nem lenne elég, még Ennio Morricone-t is sikerült átcsábítani az öreg kontinensről, hogy zenét komponáljon ehhez a furcsa western-ötvözethez. A XIX. század második felében járunk, a tequila, a sombrerók és a pinaták földjén, az amerikai polgárháború után. A magányos, villámkezű szerencsevadász, Hogan (természetesen Eastwood) megment egy bajba jutott nővért, Sarát (Shirley MacLaine), akit három bandita meg akar erőszakolni. Miután főhősünk a vadnyugat szabályainak megfelelően pillanatok alatt az örök vadászmezőkre küldi a rosszfiúkat, a haszonszerzéstől és saját becsületkódexétől hajtva összeáll az apácával, ugyanis Sara a mexikói felkelőket segíti, akik az országot bekebelezni akaró francia hadsereg ellen harcolnak. Mivel a nővér meglovasította a francia csapatok pénzét, azok minden kis zegzugot megmozgatva eredtek utána, így csakis Hoganre számíthat, aki viszont kizárólag Sarára támaszkodhat, ha valóra akarja váltani a mesés vagyonról és gazdagságról szőtt álmait.  



A szokatlan és furcsa páros tehát felkerekedik, hogy közösen nekivágjanak egy életre szóló izgalmas kalandnak, amelyben a különböző célok, az egyéni érdekek, a pénz és egy nép szabadságáért kirobbanó felkelés, nemhogy ütik egymást, de tökéletesen megférnek egymás mellett. És az után, hogy a Két öszvér Sara nővérnek tulajdonképpen miért is emlékezetes western, nem is kell sokáig kutatni, elég csak mindjárt rápillantani a stáblistára: Eastwood és MacLaine állítólag enyhén szólva sem jött ki valami jól a forgatáson, ám a vásznon ebből az égvilágon semmit sem látni – jobban mondva még az is lehet, hogy egymás iránt érzett ellenszenvük pont, hogy a karakterek egymástól gyökeresen eltérő személyiségének és életstílusuknak, valamint az egymással való folytonos csipkelődésnek és kötekedésnek az élét és hitelességét segítette. Hogan tipikus, spagettiwesternekből szalajtott figura, aki csakis önmagában bízik. Tökéletesen megvan egyedül, hűséges hátasán és megbízható fegyverein kívül nincs szüksége másra, nőre is csak addig, amíg az testi vágyait elégíti ki. Teljes mértékben a maga ura, nem hagyja, hogy megtévesszék holmi szeszélyes érzelmek, a pénzen kívül mással nem is nagyon foglalkozik. Sara már jóval szelídebb, egyben önzetlenebb teremtés: legkevésbé az önös érdekeivel törődik, segíteni akar másokon, ha törik, ha szakad. És a film lényegében akkor és ott kezd el működni igazán, amikor ezt a két figurát megpróbálja egy ütőképes, összetartó párossá kovácsolni.  



Ami végeredményben, noha ez egyáltalán nem meglepő, sikerül is. Eastwood esetében már eleve magától értetődik a minőség, nehezen nyúl mellé, és Siegel mellett (vagy inkább vele együtt) egy olyan, filmtörténelemben ritka szövetség jött létre, ami már-már olyan népszerű rendező-színész duók jelentőségével vetekszik, mint John Ford-John Wayne, vagy Frank Capra-Gary Cooper párosa (már ha westernről van szó). Itt, bár hatalmas alakításokra egyik színésztől sem kell számítani, hozza a szokásos formáját, és MacLaine kissé tudálékos, de száz százalékig imádnivaló karaktere tökéletesen kiegészíti őt. A színésznő egyébként (és ez egy Eastwood-filmben kifejezetten meglepő) első helyen szerepel a stáblistán, amire aztán a következő 25 évben nem is volt példa az öreg életművében – ám ez már csak azért is érthető, mert végül pont ő bírja rá a makacs, az ebet a karóhoz kötő Hogant arra, hogy a helyes utat válassza, egyben valamilyen szinten egy következő lépcsőfokra emeli a Dollár-trilógia Névtelen Férfijának archetípusát. Amellett, hogy az elején csupán csak a könnyű pénzre hajt, végül mégis kockáztatja az életét a jó ügyért, és vállvetve harcol a felkelőkkel (no meg érdemes megjegyezni, hogy a film címében szereplő két öszvér közül ő az egyik). Ami Sara nővért illeti, a Volt egyszer egy vadnyugatban főszereplővé lényegülő Jill McBain-i magasságokba nem emelkedik, de jelenléte és MacLaine alakítása olyan hangsúlyos, hogy hasonlóképp uralja a vásznat, mint férfipartnere – és ez ebben a korszakban (főleg egy westerneben) eléggé ritkaságszámba ment. Lényegében a Két öszvér Sara nővérnek egy western köntösbe öltöztetett road movie, az Afrika királynője a vadnyugaton, és noha a forgatókönyv nem rejteget túl sok fordulatot vagy egyediséget, Siegel pedig rendezett már sokkal jobban is, egyszerűen nem lehet haragudni rá. No meg, amikor már éppen kezdene ráunni a néző a nem mindennapi duó folyamatos, vég nélküli szurkálódásaira és humoros évődésére, bevet néhány olyan csavart, ami miatt, ha nem is vesz 180 fokos fordulatot a cselekmény, de a figyelmet bőven fenntartja a kiszámítható, ámde heves csatával és intenzív puskaropogással kikövezett ösvény vezette záróképig.  



Az utolsó 20 perc vad és heves csörtéje olyan fotelbe szegező látványos adrenalinfröccs, ami mind a mai napig megállja a helyét, és remekül felteszi a pontot arra a bizonyos i-re. Persze azt, hogy az utolsó harmadra a film átvált valami teljesen más jellegűvé, lehet némi fenntartással kezelni, és valóban nem valami olyasmiről van szó, mint amikor a Predatorban egy csapat jól képzett, keménytökű elitkatona találkozik egy high-tech felszereléssel vadászó láthatatlan földönkívülivel, vagy amikor az Alkonyattól pirkadatig-ban néhány menekülő gringo betéved egy vérszomjas vámpírokkal teli kocsmába, de a végső fordulat, illetve a brutális, a korszak mércéjével mérve is kifejezetten vérgőzös összecsapás meglepően tisztességesen dobja fel az addig nyugodtan csordogáló történetet. Igaz, a filmet ez sem teszi klasszikussá, de ettől függetlenül soha rosszabb westernt!
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Bűntudat nélkül (Without Remorse)
Tom Clancy őrjöngve forog a sírjában, de ez a film jobb, mint a híre.
A Sólyom és a Tél Katonája (The Falcon and the Winter Soldier)
Amerika Kapitány: Az örökség.
Mortal Kombat
A videojáték-adaptációs átok újra lesújt.
A tizedes háreme (The Beguiled)
Nemek harca a gótikus délen.
Godzilla Kong ellen (Godzilla vs. Kong)
Hölgyeim és Uraim, tegyék meg tétjeiket!