Kritika
Godzilla Kong ellen (Godzilla vs. Kong)
Kritika
Hölgyeim és Uraim, tegyék meg tétjeiket!
Amikor két évvel ezelőtt mozikba került a Legendary Entertainment szörnyuniverzumának harmadik darabja, a Godzilla II: A szörnyek királya, a kritikusok és a közönség, ha földbe nem is döngölte, de egyértelműen negatívan fogadta a japán Toho Stúdió legendás agyszüleményei nyomán elkészített össznépi csörtét, pedig szerény véleményem szerint, ha valamire, akkor pont erre a hangos nemtetszésre szolgált rá a legkevésbé. Tudniillik, miután a Gareth Edwards rendezte első rész, noha jól keverte a suspense-elemek kártyáit, végül pont azért hagyott a nézőkben keserű szájízt, mert a fináléra már jócskán átesett annak a bizonyos lónak a túloldalára, a folytatás már jóval áramvonalasabban és tiszteletteljesebben nyúlt az eredeti japán Godzilla-filmek hangulatvilágához. Az alkotók nem is voltak restek minden létező eszközt bevetni a siker érdekében: a Toho-történelem legnépszerűbb kreatúráit, Mothrát, Rodant, Ghidoraht, valamint a már a japán szörnyfilmeket is nagyban meghatározó geopolitikai vonulatot, amely ezúttal a túlnépesedésben, a klímaváltozásban és a minden eddiginél jobban elburjánzott környezetszennyezésben nyilvánult meg. És ha mindehhez még hozzávesszük azt az aprócska tényt, hogy már a japánok is bődületes marhaságokat voltak képesek kitalálni ezekben a filmekben, könnyen lehet arra a következtetésre jutni, hogy a Godzilla II sem volt sokkal rosszabb, mint bármelyik Toho-produkció. A negatív visszhangot, valamint a rajongók fejcsóválását körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a South Parkban Isten leszáll az emberek közé, és a hiedelmekkel ellentétben nem egy fehér ruhás, ősz szakállú öregember, hanem egy törpe méretű szőrös sárkány-kobold hibrid képében jelenik meg. Mire számítottatok, gyermekeim?  



Persze, nem akarok túlozni, értem én a Godzilla II, és úgy en bloc az utóbbi évek összes szörnyfilmjének alapvető, és úgy tűnik már teljesen gyógyíthatatlan gyermekbetegségét. Mindenki a gigantikus monszták bunyójára kíváncsi, senkit sem érdekelnek a reménytelenül és sikítva menekülő, csetlő-botló emberek, és a giccses melodrámák. Csakhogy sajnos ezek ugyanúgy a zsáner kötelező velejárói, mint a felhőkarcolókat ledöntő hatalmas szörnyetegek – nélkülük nem film a film. Az mondjuk egy másik dolog, hogy lehetne ezt jól is csinálni, de valamiért szinte sosem sikerül (írhatnám pozitív példának a Godzilla II-öt, de lehet, hogy kevesen értenének velem egyet). Valószínűleg a Godzilla Kong ellen rendezője, Adam Wingard is kapizsgálta, hogy abból nem sül ki sok jó, ha elődei után ő is belecsempész egy kis csöpögős családi drámát két várospusztítás közé, ezért láthatóan az előző két filmből okulva megpróbálta a lehető legminimálisabbra redukálni az emberi karakterek szerepét. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a figurák bármiféle funkció nélkül sodródnak egyik helyről a másikra: az üreges föld szála még hagyján (az azért megérdemelt volna néhány plusz jelenetet), de Millie Bobby Brown és a szupertitkos létesítményekben könnyűszerrel ki-be sétálgató, egy öt éves gyerek szellemi szintjén viselkedő kommandó annyira felesleges, hogy csont nélkül übereli a Star Wars: Az utolsó Jedi kaszinózását – senkinek fel sem tűnt volna, ha egy az egyben a vágószoba kukájában landol az egész. Wingard részéről az alapvető szándék érthető: a színpadon hátrébb tolja az embereket a két főattrakció miatt, csakhogy ezzel nagyjából ugyanazt éri el, mintha előtérbe helyezné őket. Lehet mondani, hogy egy ilyen filmben ez a legkevesebb, meg hogy a karaktereket az előző két filmben sem dolgozták ki alaposabban, ami félig-meddig igaz is, ugyanakkor az előzményekben a szereplők, még ha gyengék is lettek, de legalább valamilyenek voltak, ezzel szemben itt nemhogy minimálisan értékelhető karakterívük, de még egy értelmes mondatuk sincs. (Ennek tökéletes megkoronázása a kötelező hiperaktív nagyra nőtt óvodás, aki több, mint kétszáz podcast-adásban osztja az észt a cég titkairól, ahol dolgozik, és nem elég, hogy nem kapják el, de még ennek ellenére is zavartalanul jöhet-mehet a munkahelyén. Totál logikus.)  



Tudom-tudom, hülye vagyok, hogy ilyesmin fennakadok, és fél percnél tovább foglalkozok vele, hiszen úgyis mindenki a két gigász csatájára kíváncsi, miattuk rágja már a körmét idestova hat éve, és miattuk nézi meg a filmet. Ezen a téren a Godzilla Kong ellen zokszó nélkül teljesíti is, amit megígért. A két ikonikus szörny harca valóban izgalmas, lebilincselő és látványos (még ha a hangzatos „one will fall” csupán egy jól csengő, de üres marketingszöveg is volt), csattannak a pofonok, dőlnek az épületek, robban minden, aminek kell – a néző itt azt kapja, amit várt, se többet, se kevesebbet. A legelső találkozásuk után mintegy hatvan évvel végre eljutottunk oda, hogy profin kivitelezett trükkök és számítógépes effektek asszisztálnak Godzilla és Kong csörtéjéhez, és ahogy legutóbb kuriózumnak számított a Toho legkultikusabb szörnyetegeinek hollywoodiasítása, úgy most is nagy élmény mind Godzillát, mind pedig Kongot egy nagyköltségvetésű blockbusterben látni. Mi több, Wingardnak sikerül az a bravúr, ami utoljára talán Peter Jacksonnak jött össze igazán: nem csupán háttörténettel és motivációval, de megfogható, szerethető és teljes mértékben empatikus személyiséggel, valódi lélekkel ruházza fel, lényegében főhős szintre emelve a minden egyes apró rezdülésében szinte már élő és lélegző CGI-gorillát.  



És, legyen bármennyire is meglepő, még az előzetesekben már elspoilerezett MechaGodzilla sem hülyeség, jobban mondva nem akkora hülyeség, mint amennyire elsőnek tűnik. Pár éve-hónapja még váltig állítottuk, hogy nincs az az isten, hogy ezt egy kétszáz milliós látványfilmben megcsinálják, főleg úgy, hogy az eddigi két Godzilla-film és a Kong: Koponya-sziget (a szörnyuniverzum eddigi legjobb darabja) is felnőttes hangvételt ütött meg, legalábbis megpróbálta magát annyira komolyan venni, amennyire csak lehet, és egy MechaGodzilla még a saját világán belül is abszolút infantilis, erre nesze nekünk, itt van! Egyrészt nem lóg ki a cselekményből, másrészt viszont pont azért nem lóg ki, mert tökéletesen passzol a komolytalan stílushoz és az előzmények komor, nyomasztó, sötét és aktuális témákat boncolgató hangulatvilágát áthúzó rajzfilmes matiné-feelinghez – hogy ez a váltás előnyére, vagy hátrányára vált-e a filmnek, azt mindenki döntse el maga. Arról is sokat lehetne vitatkozni, hogy a Godzilla Kong ellen kritikai és – ami aztán tényleg meglepő – több, mint tisztességes anyagi sikere vajon mennyire köszönhető a járványhelyzet miatt földbe állt mozizásnak, és hogy vajon mire vitte volna békeidőben, egy olyan világban, melyben az emberek a hosszú hónapok óta tartó kínzó elvonás miatt nincsenek kiéhezve a blockbusterekre. És persze ott van a nagy kérdés, amit úgy néz ki, hogy elkövetkező időben még sokszor fel fogunk tenni: számítana valamit, ha nem otthon a tévéképernyőn, hanem a moziteremben, nagyvásznon, megfelelő technikai kritériumok között találkoztunk volna vele először?  



A Godzilla Kong ellen esetében talán nem is annyira nehéz ezt eldönteni. Látványosnak látványos, szépnek szép, de ez a lényegen nem változtat, és nem is javít rajta sokat, ahogy valószínűleg egy IMAX vászon sem lenne képes elnyomni azt a fel-feltörő gondolatot, hogy három film után itt mintha elfogyott volna a kraft.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Bűntudat nélkül (Without Remorse)
Tom Clancy őrjöngve forog a sírjában, de ez a film jobb, mint a híre.
A Sólyom és a Tél Katonája (The Falcon and the Winter Soldier)
Amerika Kapitány: Az örökség.
Mortal Kombat
A videojáték-adaptációs átok újra lesújt.
A tizedes háreme (The Beguiled)
Nemek harca a gótikus délen.
Godzilla Kong ellen (Godzilla vs. Kong)
Hölgyeim és Uraim, tegyék meg tétjeiket!