Kritika
Egy igazán dühös ember (Wrath of Man)
Kritika
A ködös Albion két fenegyereke újra lecsap.
Az angol Tarantinónak becézett író-rendező, Guy Ritchie és a profi műugróból színésszé avanzsáló Jason Statham annak idején egyszerre került fel a filmművészet térképére A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, illetve a Blöff című kult-klasszikusokkal, eddigi utolsó közös munkájuk pedig a 2005-ös, az elődöknél jóval mérsékeltebb sikereket elért Revolver volt – azaz a páros 16 éve nem dolgozott együtt. Azóta, ahogy mondani szokás, sok víz lefolyt a Dunán. Ritchie és Hollywood kölcsönösen felfedezte egymást, melynek eredményeként emberünk legyártott néhány szórakoztató és néhány korrekt iparosmunkának nevezhető blockbustert, majd végül fogta magát és visszatért oda, ahonnan több mint két évtizede elindult: London veszélyes utcáira és füstös kocsmáiba. Igaz, hogy majdnem húsz esztendő kellett neki, de csak összejött a bravúr: az Úriemberek nem csupán a tavalyi év egyik legjobb filmje volt, de végre visszahozta azt a hamisítatlan Ritchie-s stílust, amire már nagyon-nagyon szüksége volt a kiéhezett rajongóknak. A két mesterművet ugyan nem szárnyalta túl, de azért közel állt hozzájuk. Statham sem volt tétlen: szépen építgette karrierjét, és lassacskán a régimódi akciófilmek egyik utolsó, tántoríthatatlan zászlóvivőjévé vált, aki bár nagyrészt B-kategóriás alkotásokban villantja meg saját karizmáját, amelyekben mindig számíthat a nem túl nagy, ám annál megbízhatóbb rajongóbázisára, azért néha-néha becsúszik egy-egy kasszát robbantó anyagi siker is a filmográfiájába. A duó idén újra egyesítette erejét: az Egy igazán dühös ember (a magyar címet – amiért, ha kötelet nem is, de egy térdlövést minimum megérdemelne a fordító – inkább mellőzzük, és a továbbiakban legyen szimplán Wrath of Man) műfaját tekintve inkább egy kőkemény, éjsötét bűndráma, mint egy velős párbeszédekkel és jókora angolos fekete humorral átitatott gengszterfilm, amelyet noha Ritchie vezényelt le, szellemiségében és stílusában sokkal közelebb áll Statham életművéhez. Azaz nem árt elővenni egy nagyítót, ha meg akarjuk keresni benne Guy Ritchie-t.  



Jól lehet, megtalálni akkor sem nagyon fogjuk. Az Úriemberek után nyilván a legtöbben hatalmas elvárásokat támasztottak a Wrath of Man elé, és ebben legalább akkora szerepet játszott az a tény is, hogy a ködös Albion két ismert arca megint együtt veti bele magát a filmkészítés sűrűjébe. Esetleg még valamiféle olyan gondolat is megfordulhatott az ember agytekervényeiben, hogy a Wrath of Man egyfajta „számadás” lesz, melyben Ritchie és Statham megemlékszik azokról a fontos mérföldkövekről, amiknek hála azok lettek akik, vagy esetleg megpróbálják majd összemixelni az eltelt évek alatt egyre eltérőbbé formálódó stílusukat és legemblematikusabb filmjeiket egy komplex, jól szuperáló egységes egésszé. Azonban csakhamar kiderül, hogy a Wrath of Man az Úriemberekhez képest nemhogy csalódás, de teljesen felesleges az előbb említett gondolatokra felépíteni a prekoncepciókat. Valóban nosztalgia tripre indulunk, de az időgép nem a sült hal, a délutáni tea, a rossz kaja, a még rosszabb idő és a kibaszott Mary Poppins korába, hanem a ’90-es évekbe és az azt megelőző évtizedek rideg és komor akcióthrillerjeinek világába dob vissza. A Wrath of Man igazi régimódi heist-mozi, a zsánerre jellemző szikár feszültségkezeléssel (az egyetlen egy kameraszögből felvett, vágás nélküli nyitójelenet remek hangulatteremtő), nyers brutalitással (természetesen folyik a vér rendesen, de sosem annyira, hogy az túlzottan öncélú legyen) és a neo-noirok hideg cinizmusával. Egy ilyen izgalmas, az átlag akciófilmhez képest sokkal agyalósabb sztorihoz (egy rejtélyes, pénzszállító furgont vezető sofőr és egy profi rablóbanda kíméletlen macska-egér játékba kezd egymással – spoilerezni nem akarok, ha kettőnél több ilyen filmet láttál, akkor nem kell sok idő, hogy összerakd a lényeget) Los Angeles remek játszóteret biztosít.  



A retro-feelinget olyan klasszikusok erősítik, mint a Gyilkosság és a Szemtől szemben (a szürkés, ködös városkép egyértelműen Michael Mann rendezését idézi: sokan mondják, hogy L.A. sokszínű metropolisz, de ez nem ebből a filmből fog kiderülni), melyekhez természetesen nem ér fel, de Ritchie profi arányérzékének köszönhetően ügyesen lavírozik a ’90-es évek rutinja és a jelenkor filmtechnikája között, és a markáns stílusjegyeinek alkalmazásával (narratíva és nézőpontváltások: pl. a történet elején látható rablást a film során három különböző szemszögből mutatja meg) sikerül ütőképessé és izgalmassá varázsolnia az összképet, annak ellenére, hogy a Wrath of Man felfogásának mérlegnyelve inkább a Statham-féle akció-zúzdák felé dől. Statham persze csont nélkül hozza a tőle elvárható színvonalat: alapjában véve is kőarcú, gyilkos tekintetű antihősöket játszik, és noha nem hasonlítható az aranykor akciósztárjaihoz, acélos megjelenése és a megállíthatatlanul előrefelé törő attitűdje kétségkívül jól mutat a vásznon – ám itt még a szokásosnál is tovább megy. Tekintete hideg, érzelemmentes, mosolyogni egy-két nagyon-nagyon ritka kivételtől eltekintve képtelen, csak a bosszú mámorító íze lebeg a szemei előtt, csupán egy cél létezik számára, ezért él, ezért lélegzik, minden egyes mozdulatát és cselekedetét ez határozza meg. Egészséges emberi kapcsolatokat nem képes létesíteni, pont annyit beszél, amennyi feltétlenül szükséges. Lényegre törő, és csak a revans motiválja, azaz kvázi ő a XXI. század Charles Bronsonja. Lehet, hogy igazi színész sosem lesz belőle, de amit vállal, azt magabiztosan teljesíti. Ráadásul ezúttal nehéz eldönteni, hogy pozitív vagy negatív karakter-e, mivel ennyire döcögősen még sohasem egyensúlyozott a jószívű, de betyárbecsületű hős és az ellentmondásos morális kódexszel faltörő kosként pusztító, mindent és mindenkit kíméletlenül eltipró bűnöző között.  



És ha már szóba kerültek a bűnözők: a Wrath of Man nem csak és kizárólag Statham one man show-ja, a negatív oldal is erősen képviselteti magát Scott Eastwood személyében, aki az utóbbi években egyre nagyobb nevekkel dolgozik, és egyre közelebb kerül a reflektorfényhez, ám a nagy áttörés még mindig várat magára. Nyilván piszkosul nehéz kilépnie apja árnyékából, sőt, egy ideje valószínűleg már ő is elfogadta, hogy ez sosem fog megtörténni (ennek egyik bizonyítéka talán az, hogy bár a karrierje elején álnéven futott, mostanra büszkén felvállalja a családnevét – nem mintha egy percig is letagadhatná, hogy kinek a fia), ettől függetlenül bőven több van benne, mint amit eddig láthattunk. A probléma többek közt abból ered, hogy amíg az öreg Clint valami rejtélyes tulajdonságtól fogva még akkor is szimpatikus karakter tudott lenni, amikor égetni való gazembert játszott, addig Scott hiába az apja fiatalkori mása, benne nincs meg az a plusz, ami kedvelhető rosszfiúvá tenné őt a vásznon. Mondjuk ehhez az is hozzátartozik, hogy egyrészt a forgatókönyvek nem nagyon engednek neki sok teret a kibontakozáshoz, másrészt szinte csak negatív szerepeket osztanak rá. Ezek után nem is meglepő, hogy már a puszta kisugárzása is alanyi jogon megköveteli a bunkó rosszfiú-szerepkört, függetlenül attól, hogy a magánéletben több mint valószínű, hogy egyáltalán nem ilyen, és hogy egy-egy arcrezdülésénél rögtön felsejlenek a jó öreg Clint baltával faragott ismerős arcvonásai. Szó, ami szó: pályafutása eddigi legjobb alakítását nyújtja, ami ha nem is instant belépő a nagyok ligájába, mindenképp egy fontos állomás, ami egy lépéssel közelebb viszi őt az áhított sztárstátuszig.  



Épp úgy, ahogy a Wrath of Man esetében sem kell óriási dolgokra számítani. Legnagyobb erénye egyben legnagyobb baja is: régivágású felfogása húsz-harminc évvel ezelőtt még ímmel-ámmal csak-csak elment volna, de a jelenkori igények szerint semmi olyat nem tartalmaz, ami miatt huzamosabb ideig emlékeznénk rá. De igaz, ami igaz, napjainkban lassan már nagyítóval kell keresni azokat a produkciókat, amelyek nem akarnak többek lenni amik, és bátran felvállalják saját identitásukat. Sovány vigasz, de manapság már ennek is örülni kell. Mivel a Wrath of Man egyáltalán nem az első ilyen film idén, talán még van némi remény.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Loki: Első évad (Loki: Season One)
Van még remény a csínytevés istene számára.
Space Jam: Új kezdet (Space Jam: A New Legacy)
Megint zűr van az űrben.
Fekete Özvegy (Black Widow)
Játszd újra, Natasha!
Senki (Nobody)
John Wick után szabadon.
Halálos iramban 9 (F9)
Lassan, de biztosan fogy a benzin.