2018-ban a komikus, tévésorozatos mellékzöngékből rendezővé, forgatókönyvíróvá, nem utolsó sorban pedig komoly színésszé avanzsáló John Krasinski egy sokáig fiókban heverő szkriptből és egy nagy ötlettől vezérelve lerakta az asztalra a manapság egyre divatosabb és egyre nagyobb teret nyerő posztmodern horrorfilmek egyik legnépszerűbb darabját, a Hang nélkült. Rendezése lényegében egy realisztikus, szinte tökéletesen komolyan vehető, valódi tétekkel rendelkező családi drámát ültetett bele az unalomig ismert inváziós horror-sci-fik zsánerébe (vagy épp fordítva?), ennek köszönhetően beállt azon alkotások sorába, melyek szemtelenül kiforgatják, újraértelmezik, vagy épp többletjelentéssel ruházzák fel a sokszor lenézett és olcsó szórakozásnak bélyegzett műfajt – és így gyakorlatilag sikeresen ki is emelkedett a hasonszőrű próbálkozások sematikus posványából. No meg az előbb említett, cseppet sem eredeti, de közben bámulatosan jól előadott nagy ötlete miatt: Krasinski filmjében ugyanis az emberiség tetemes részét kiirtó szörnyetegeket csupán kifinomult, szuperérzékeny hallásuk segíti abban, hogy becserkésszék és elkapják áldozataikat – tehát kvázi a hangot tette meg a produkció központi szervezőelemének, a csendet pedig a történet szerves részévé varázsolta. A koncepció enyhén szólva is remekül működött: a Hang nélkül költségvetésének többszörösét hozta vissza a pénztáraknál, a különböző díjátadókon is gyakran látott vendég lett, Krasinski pedig a jelenkor legtehetségesebb direktorjainak panteonjában találta magát, és még a kritika és a közönség is elismerte, annak ellenére is, hogy bizonyos jelenetek azért többször csapták agyon a logikát, mint azt tolerálni lehetett volna. Akárhogy is, de a recept jól szuperált, ami után hamar egyértelművé vált, hogy ezt folytatni kell (igazából, még ha nem is annyira egyértelműen, de már a zárójelenet is egy második részért kiáltott), ami nem csupán annak lehetőségét nyitotta meg, hogy kicsit jobban kitárulhasson a film világa és komolyabban megismerhessük az invázió utáni poszt-apokaliptikus állapotokat, hanem esélyt adott Krasinskinak, hogy kijavítsa, vagy legalábbis jobban átgondolja a narratívát és kigyomlálhassa belőle azokat a logikai bukfenceket, amik elég erőteljesen csorbították az első epizód élvezhetőségét.



És Krasinski boldogan megoldotta a feladatot: a Hang nélkül 2 jobb, nagyobb, látványosabb, több szereplőt mozgat meg, és több szálon fut. Előbbi a statisztákkal teli flashback-jelenetben nyilvánul meg (amely egyébként zseniálisan megadja a kezdőhangot, miközben megtartja a történet minimalista dialógusokkal operáló és a csend dramaturgiájának frappánsan vászonra álmodott koncepcióját), utóbbi természetesen az első rész borzalmai után megfogyatkozott család további megpróbáltatásaira összpontosul, mialatt behoz egy új főhőst, aki nem csupán remek ellenpontot képez a szintén már-már főszereplővé átlényegült siketnéma Regannel (Millicent Simmonds élete alakítását nyújtja a filmben: előzőleg csupán egy emlékezetes mellékalak volt, de itt olyan teljesítményt rak le az asztalra, ami rögtön a legtehetségesebb gyerekszínészek ligájába katapultálja), hanem az ő saját nyomorának megváltoztathatatlanságába beletörődött karakterének hála kristályosodik ki a második felvonás legfontosabb témája, egyben legnagyobb kérdése: hogy vajon van-e még remény az emberiség számára. Vajon lehet-e élni a megállíthatatlanul, szakadatlanul vadászó és hideg profizmussal, lelkiismeret nélkül gyilkoló szörnyetegek árnyékában, vajon le lehet-e őket győzni, van-e esély egy sokkal szebb jövőre, vajon fel lehet-e építeni újra a civilizációt, és úgy egyáltalán: érdemesek-e arra a megmaradtak, hogy megmentsék őket?



Ezen a ponton a hangsúly Reganre és Emmettre terelődik (Cillian Murphy piszok jól hozza a kiégett, megkeseredett túlélőfigurát – Pedro Pascalnak fel van adva a lecke), akiknek szemein és a reménybe vetett hit vezérelte küldetésén keresztül egyszerre szembesülünk a határtalan emberi gonoszsággal és még a poszt-apokaliptikus világban is létező erkölcsösséggel és jósággal, ami ugyan nagyon-nagyon gyengén pislákol, azonban teljesen kihunyni mégsem tudott. Krasinski mindkét oldalt megvizsgálja, és bár nem rajzol olyan drámai élt és olyan fokú katarzist előidéző párbeszédeket és jellemfejlődést, mint azt a téma megkívánná, mégis remekül fogalmazza meg a méltató, egyben lesújtó üzenetet rólunk, emberekről, ami a jelenkor elkeserítő eseményei és a vírushelyzet miatt (aminek köszönhetően amúgy több mint egy éven keresztül halasztgatták a filmet) még aktuálisabb, noha a film – mivel már azelőtt kész volt, hogy beütött a krach – szerencsére csupán akaratlanul reflektál a való világ történéseire.



A Hang nélkül 2 dicséretre méltóan szövi tovább az előző részben megkezdett sztorit, miközben Krasinski ezúttal ügyesen kerüli ki a logikátlanságok hiperérzékeny taposóaknáit, a végeredményt pedig nagyjából úgy kell elképzelni, hogy amíg az első epizód amúgy égbekiáltó hibáit könnyen észre lehetett venni, és még azoknak a szemét is kiszúrta, akiknek egyébként tetszett a film, addig a második részben nagyából csak akkor talál hibákat az ember, ha kifejezetten azokat keresi. Ráadásul Krasinski a képekkel való történetmeséléssel, a csend dramaturgiai töltetével, valamint a jó öreg hitchcocki suspense-szel olyan brutális szintre tolja fel a film feszültség-faktorát, hogy a moziszék karfájának szorítása minden kisebb-nagyobb problémát elfeledtet. És ha már itt tartunk: a Hang nélkül 2 tipikusan az a film, ami nagyvászonra lett teremtve (nem is csoda, hogy Krasinski is makacsul kardoskodott amellett, hogy mindenképpen moziban mutassák be), legfőképp azért, mert zseniálisan hozza vissza a közösségi mozizás élményét, ami manapság egyre inkább elkorcsosul a közönséggel együtt (ennek sikeres visszafordítására nagyban rátesz, hogy a popcornt és nachost rágcsáló, kólát szürcsölő egyéneket valószínűleg páros lábbal rúgja ki a teremből, vagy legalábbis csípőből elküldi melegebb éghajlatra a nézőközönség igényesebb, kulturáltabb fele), amely úgy beszippant, hogy kósza gondolat sem lesz az, hogy holmi logikai, vagy bármilyen egyéb gonddal foglalkozz. Pedig abból azért itt is van jónéhány: amíg az első rész tökéletesen működött kilencven percben, addig a folytatás már nehezebben boldogul ugyanennyi játékidővel, több dologba csak úgy bele-belekap, aztán vagy gyorsan elvágja vagy csak simán a pamlagon hagyja őket (azért a pszichopata – feltételezhetően kannibál – redneck-csapatot illett volna jobban kibontani), néhány elemmel kapcsolatban pedig eléggé olcsó megoldással él.



De még ettől függetlenül is, a Hang nélkül 2 messze az eddigi legüdítőbb színfoltja ennek az évnek (bár ebben azért nagy szerepet játszik a tetszhalál után épphogy új erőre kapó mozizási hagyomány), amely ezen kívül még többször rá is licitál elődjére. Mindent összevetve megérte várni rá. És ennél jobb filmet nem is választhatna az, aki a hosszú, kínkeserves szünet után végre vissza szeretne rázódni a régi kerékvágásba, jobban mondva a mozitermek hűs környezetébe.