Kritika, sorozat
Loki: Első évad (Loki: Season One)
Kritika, sorozat
Van még remény a csínytevés istene számára.
Loki Laufeyson sok minden volt már. Laufey, a jégóriások királyának elragadott gyermeke, Odin örökbefogadott fia, Thor fivére a csínytevés istene, Jotünheim törvényes uralkodója, Asgard hercege, vagy közismertebben: önző manipulátor, háttérben megbúvó bábmester, felségáruló, tömegeket legyilkoló terrorista, a Földet leigázni akaró zsarnok, jogtalanul trónra lépett király, több ízben is elbukott gonosztevő, saját érdekeit előtérbe helyező, ide-oda helyezkedő kaméleon, Asgard népének egyik megmentője, megbízható testvér és a megváltást végül elnyerő antihős. Azaz még közismertebben: a Marvel Moziverzum saját külön bejáratú Darth Maulja, aki annyiszor halt már meg, hogy azt lassan követni is nehéz lesz. Kizuhant az űrbe, leszúrták, megfojtották, valahogy mégis mindig visszatér az életbe, hisz annak idején egy pillanat alatt az MCU vitán felül legnépszerűbb gazembere (igen, még a nagy Thanosra is ráver egy kört) és az egyik legnépszerűbb karaktere lett, ennek a fajta népszerűségnek pedig az lett az átka, hogy az istennek se akarják elengedni, nem hagyhatják békében nyugodni, valahogy mindig fel kell támasztani halottaiból, vissza kell hozni a filmekbe, nem utolsósorban pedig be kell bizonyítani, hogy lehet még mit érdemben hozzátenni a karakteréhez. Ez viszont magával hozta azt a problémát is, hogy Loki jelleme megrekedt egy szinten, és rendre a „jól megkavarja a kulimászt, de kiderül róla, hogy legbelül azért van benne jóság, aztán végül mégis hátbaszúrja azokat, akik megbíztak benne” című egyre unalmas parafrázist ismételgette folyamatosan – mígnem jött a Thor: Ragnarök, ami nemcsak, hogy egyfajta laza, nem annyira szájbarágós metapoénként használta fel Loki egyre monotonabb szélkakas-szerű oldalváltogatásait, de egyúttal egy következő lépcsőfokra emelte őt, és végül a karakteríve a Bosszúállók: Végtelen háborúban bekövetkezett halálával gyönyörűen körbeért.



Az persze sejthető volt, hogy ezzel nem ért véget a csínytevés istenének karrierje: nem elég, hogy a Bosszúállók: Végjátékban egy alternatív univerzumbéli verzióban visszahozták, de még egy saját tévésorozatot is berendeltek a főszereplésével, és ha jobban belegondolunk, Loki eddigi filmes pályafutása tökéletesen rímel az MCU jelenlegi, biztonsági játékra specializálódott, a minőségre, a különböző történetekre és karakterekre egyre nagyobb árnyékot vető kockázatmentes állapotára. 2021-re eljutottunk oda, hogy a Marvel gyakorlatilag sorra leuralja a piacot a filmjeivel, és annyira durva, tulajdonképpen kikezdhetetlen mechanizmussal rendelkezik, hogy hiába rak le újabb és újabb produkciókat olyan hősökkel, akik a laikusoknak semmit sem mondanak, mégis papírforma szerint kasszát robbant velük, egyúttal minden következő projektjével bebizonyítja, hogy a szuperhősmánia több száz millió dolláros lobogó tüze még sokáig nem fog takaréklángra kapcsolni. Épp ezért meglepő, egyben mélységesen ironikus, hogy annak ellenére, hogy lényegében bármit megtehetnének, mégis mindig megmaradnak a patikamérlegen kimért receptnél, és pont ettől lesz egyre fárasztóbb, egyre rutinosabb és egyre unalmasabb az egész. Ha valaha is igaz volt a Marvel Stúdióra a kockázatvállalás (azért tegyük hozzá, hogy a merészebb filmjeinél – mint az Amerika Kapitány: A Tél Katonája vagy A galaxis őrzői – is legfeljebb csak idézőjelben volt bátor), akkor az mára teljesen kiveszett belőle, helyét pedig átvette a futószalag-effektus, ami ugyan még így is kitermel egy-egy figyelemre méltó alkotást, de összességében egyre kevésbé sikerül kihasználni az adott koncepcióban rejlő hatalmas lehetőségeket. Erre megjött a Loki első évada, ami – és itt most nem tudom megállni, hogy ne beszéljek róla óriási, egyébként teljesen megérdemelt szuperlatívuszokban – nem csak, hogy tényleg beindítja a Marvel Moziverzum negyedik fázisát (végre valahára), de berak vagy két tonna szenet a gőzvonatba és egy határozott mozdulattal maximális sebességre kapcsol úgy, hogy az garantáltan leviszi a fejedet.



Teszi mindezt úgy, hogy voltaképpen ugyanazt nyújtja, mint nagyjából az összes többi MCU-produktum. Ugyanúgy megvannak benne a jól ismert összetevők, ikonikus karakterek, impozáns látványvilág (ami, tekintve, hogy egy tévésorozatról van szó, több mint dicsérendő), ugyanúgy a hatalmas franchise-gépezet fogaskerekeként funkcionál, felvezeti a következő nagy, az egész univerzumot megrengető gigaeseményt, szóval végeredményben ugyanazt csinálja, mint az eddigi filmek/sorozatok, de az a trükkje, hogy azoknál ezerszer jobban műveli azt. Ehhez a mennybemenetelhez pedig nem kellett más, mint hogy Michael Waldron író és showrunner (aki már a Rick és Morty-n is dolgozott korábban) és Kate Herron rendező a CGI-orgia, valamint a grandiózus akciójelenetek helyett a narratívára és a karakterábrázolásra feküdjön rá. Elővették a népszerű, közkedvelt, ámde közben a végtelenségig kifacsart, a zenitjét elméletileg már régen elérő főhőst (illetve annak alternatív változatát: ne feledjük, ez a Loki nem az a Loki, aki a Végtelen háborúban feloldozást nyert, hanem az, aki a Végjátékban az első Bosszúállók eseményei után meglépett a Tesseracttal), és olyan mélyre ástak a halállal, pusztítással, árulással, rendre kudarcba fulladt világuralmi törekvésekkel és törvényszerű bukásokkal tarkított hatásmechanizmusában, mint előttük még soha senki. Felteszik a kérdést, hogy Loki mitől olyan amilyen, és mitől az ami, mérlegre kerül az alapvető, látszólag vele született jelleme, hogy mi vezérli valójában, és hogy vajon az-e az örökös szerepe ebben a hatalmas világmindenségben, hogy önmaga farkába harapó kígyóként pusztítson és újra meg újra elbukjon a végtelenségig, vagy esetleg a csillapíthatatlan dühe és arroganciája mögött egy eltévelyedett, sértett kisgyerek áll, akiről bármilyen nehéz is elhinni, igazából legbelül egy jó ember, aki bizonyos külső hatások miatt szembe tud nézni önmagával, a tetteivel és képes megváltozni.



Az alkotópáros egy több idősíkot és bolygót magában foglaló kozmikus kalandra invitálja a főhőst, amelynek rögös, fordulatokkal teli útján szép lassacskán szembesül önmagával és végül a körülmények sikeresen rákényszerítik arra, hogy átgondolja az életét, és így többé, jobbá, nagyobbá váljon, mint amit a sors előre megírt neki – az ösvény végén tehát a hőn áhított megváltás várja, csak amíg az „eredeti” Lokinak ehhez a Sötét világ, a Ragnarök és a Végtelen háború kellett, addig ennek a Lokinak a feloldozáshoz hat, egyenként 40-50 perces epizódra van szüksége. Waldron és Herron szó szerint minden történést, minden kisebb-nagyobb eseményt Lokinak rendel alá, az egész csak és kizárólag őérte van, a remek mellékszereplőktől kezdve (Mobius, a TVA ügynöke), a főszereplő különböző verzióin át (öreg Loki, fiatal Loki, aligátor Loki, stb.), a sorozatban debütáló és rögtön szárba szökkenő ütőkártyáig, a női Lokiig azaz Sylvie-ig bezárólag. A közte és a főhős közt szövődő zseniális szerelmi szál remek megkoronázása ennek, és ha végiggondoljuk (tekintve, hogy Loki nyilván pont abba szeret bele és pont annak a kedvéért válik jobb emberré, aki nemcsak, hogy olyan, mint ő, de konkrétan saját magának egy változata), ennél karakterhűbb már nem is lehetne az egész. És akkor a szintén frappáns, a karaktert fókuszba állító momentumokat még nem is említettem: a jelenet, amelyben Loki felfedezi a Végtelen Köveket egy iroda fiókjában és rádöbben az univerzumot átformálni képes erő és egyben saját maga jelentéktelenségére, és arra, hogy ő is csupán egy apró, homokszemnél is kisebb pont a több milliárd éves világegyetemben, egyszerűen zseniális és végtelenül szívszorító.



Ehhez a karakterközpontúsághoz idomulva a finálé is teljességgel nélkülözi a megszokott marveles összecsapást, pörgős és látványos CGI-orgia helyett csupán két ember, két eltérő motiváció feszül egymásnak, egyik oldalon a szeretet és a remény, a másik oldalon a nyughatatlan bosszúvágy és bánat, ami megmutatja, hogy bár Loki és Sylvie elméletben egy és ugyanaz, saját világuk mégis különbözik. Más-más életet éltek és más-más utat jártak be, mert amíg egyikük képes volt megváltozni, a másiknak ez még hátravan. Szintén nem lehet elmenni amellett sem, hogy a széria milyen ötletesen és sajátosan vezeti fel a Marvel következő nagy gonoszát, Kangot (akiről sokan azt hitték, hogy nem lesz több egy olcsó Thanos-utánzatnál, és már látatlanban biztosra vették, hogy az alkotók nem lesznek képesek összehozni egy újabb ikonikus ellenlábast – ha ez a meggyőződés nem is dőlt még meg teljesen, az óriási lehetőségek lapjait már most lecsapták a kártyaasztalra) és behozták a képbe a multiverzumot, ami előreláthatólag minimum tíz évre meghatározza majd az MCU további irányvonalát. Nem túlzás azt mondani, hogy innentől kezdve a határ a csillagos ég – nyilván az idén érkező Pókember: Nincs hazaút már jobban ráfekszik a témára, ahogy a jövő tavasszal debütáló Doctor Strange az Őrület Multiverzumában is, és talán az augusztusban elstartoló What If…? című sorozat sem marad ki a buliból. Az tehát, hogy a Loki rendesen felrázta a Marvel Moziverzumot és végre a képünkbe vágta, hogy van még bőven kraft ebben a frencsájzban, a dolgok fényében még kifejezetten enyhe kijelentés, hovatovább az sem ördögtől való megállapítás, hogy rettenetesen nagy szüksége volt már egy ilyen kaliberű produktumra az MCU-nak.



Fentebb mély iróniával jellemeztem azt a sajnálatos jelenséget, hogy a Marvel félisteni státusza ellenére sem akar kilépni a komfortzónájából, és ezzel egyre inkább rányomja a bélyeget a menetrendszerűen érkező filmekre/sorozatokra, de ahogy a Loki tökéletesre csiszolta az ezerszer használt, elkopott sablonokat és megmutatta hogyan is kellene ezt csinálni a többieknek, az valóban kimeríti az irónia szó fogalmát. Az nemkülönben, hogy mindez pont egy olyan karakterhez köthető, akiről az égvilágon mindent elmondtak már, amit csak lehet – legalábbis eddig a sorozatig így volt.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Loki: Első évad (Loki: Season One)
Van még remény a csínytevés istene számára.
Space Jam: Új kezdet (Space Jam: A New Legacy)
Megint zűr van az űrben.
Fekete Özvegy (Black Widow)
Játszd újra, Natasha!
Senki (Nobody)
John Wick után szabadon.
Halálos iramban 9 (F9)
Lassan, de biztosan fogy a benzin.