Kritika
Az utcai harcos-trilógia (The Street Fighter Trilogy)
Kritika
Sonny Chiba emlékére.
2021. augusztus 19-én egy igazi japán és nemzetközi legendát veszített el a világ. Sonny Chiba a harcművészeti filmek egyik legnagyobb ikonja volt, több mint öt évtizeden át tartó pályafutását közel kétszáz film- és sorozatszerep fémjelezte, amelyek között bőven akadtak megkerülhetetlen kultuszdarabok, világraszóló sikereket aratott klasszikusok és rendezők generációit inspiráló művek is. Játszott már profi bérgyilkost (The Executioner, Golgo 13), bűnözővé avanzsáló csődbement üzletembert (The Bullet Train), egy, lelkét a sátánnak eladó szamuráj által feltámasztott élőhalott hadsereg egyik tagjának a fiát (Szamuráj reinkarnáció), XVI. századba csöppent modern katonát, aki uralom alá akarja hajtani az egész szigetországot (Időcsúszás), megküzdött űrlényekkel, nindzsákkal és a Yakuzával. A pokolban külön bugyrot tartanak fent azok számára, akiket ő küldött a másvilágra. A Tiszta románcban az ő filmjeit nézi a moziban a reménytelenül romantikus Clarence, amikor megismerkedik élete szerelmével, Alabamával, miután egy lány lepattintja őt, amikor meghallja a férfi randitervét („– Egy kung-fu filmre akarsz elcipelni? – HÁROM kung-fu filmre!” – hát létezik ennél jobb csajozós szöveg?), és mivel a Tiszta románc forgatókönyvét író Quentin Tarantino hatalmas Chiba-rajongó hírében áll, jó tíz évvel később meg is hívta egy rövid, ám annál emlékezetesebb vendégszerepre a Kill Bill-be (a kiöregedett és morcos kardkészítőt, Hattori Hanzót alakította). Az tehát, hogy gazdag és színes életművet hagyott maga után, nem puszta túlzás és nagyotmondás, hanem egyenesen megkérdőjelezhetetlen tény, amit a világon senki, de senki sem vonhat kétségbe.   



 Jackie Chan? Ugyan már, kismiska hozzá képest. Chuck Norris? Futva menekülne előle. Jet Li? Hagyjuk is. Chiba már a két puszta kezével is komplett hadseregeket aprított miszlikbe, csontokat zúzott porrá egy villámgyors mozdulatával, gigákat, nemi szerveket, szíveket tépett ki ellenfelei testéből, egy jól bevitt ütésére szemgolyók repültek ki a helyükről, követhetetlenül gyors tempója egész egyszerűen elképesztő – nem volt szükség semmilyen körmönfont filmes trükkre, ő maga volt a gyorsított felvétel. Nem csupán Bruce Lee japán megfelelője (ahogy sokan emlegetik), nem csupán a kínai legenda sötét és brutális oldala, hanem zokszó nélküli méltó párja, tudása és technikája Lee-jével vetekszik – megkockáztatom, némely tulajdonságában még fel is múlja őt. Az egyik, ha nem a leggyorsabb ököl a Távol-Keleten. Már fiatalkora is kifejezetten sorsszerű volt: a japán Fukuokában született, öt gyermekből harmadikként, családja négy éves korában Kimitsu városba költözött, Chiba prefektúrába (ahonnan a művészneve is származik), tizenévesen tehetséges sportoló vált belőle, jeleskedett a gimnasztikában, az atlétikában, a baseballban és a röplabdában, ezért jogosan kerülhetett volna be a Nippon városában található sporttudományi egyetemre, csakhogy egy sérülés kettétörte mind iskolai, mind olimpiai álmait. A sors, ahogy mondani szokás közbeszólt, és a váratlan fordulat következtében harcművészetet kezdett tanulni, és mivel ezen a téren is kimagasló eredményeket ért el, egyenes út vezetett a filmiparba. Miután egy tehetségkutató műsorban felfigyeltek rá, leszerződtette a Toei filmstúdió – és a többi már történelem. A következő nagy mérföldkő azonban 1974-ben jött el: akkorra már veterán színésznek számított, viszont a szupersztár-státuszt és a nemzetközi ismertséget az ebben az évben bemutatott Az utcai harcos című film hozta el számára, amely még ugyanabban az esztendőben, jó japán szokásokhoz híven (azaz, ha valami sikert arat, ne szöszöljünk sokáig, gyártsunk le még vagy két folytatást, amilyen gyorsan csak lehet, de minimum ugyanabban az évben, mint az első részt) trilógiává duzzadt, és Chiba karrierjének legkörülrajongottabb ékköve lett.



Az utcai harcos-trilógia (Az utcai harcos, Az utcai harcos visszatér, Az utcai harcos bosszúja) jelentősége és sikere négy évvel korábbra vezethető vissza, amikoris Chiba megalapította saját kiképző-iskoláját a harcművészeti filmek feltörekvő színészeinek és kaszkadőrjeinek abból a célból, hogy egy új szintre emeljék a verekedős mozifilmek és tévésorozatok akciójeleneteit és koreográfiáit. Ennek a törekvésnek és a rengeteg belefektetett munkának Az utcai harcos-trilógia lett az egyik legédesebb gyümölcse, amely nem csak Japánt, de az Amerikai Egyesült Államokat is meghódította: a New Line Cinema (amelynek alapítója adta a „Sonny” becenevet Chibának, amit aztán haláláig használt) megvette a filmek forgalmazási jogát, valamint megalapozta a japán harcművészeti filmek színészeinek népszerűségét a nemzetközi porondon a következő húsz évre. Nem titok, hogy mindez első sorban Chibának köszönhető: karizmája, kisugárzása, fellépése, apró gesztusai, arcmimikája, mozdulatai, a legrázósabb helyzetben is hűvös, laza nyugalma, majd a hirtelen, minden előzmény nélkül előtörő bolondos őrülete uralja mindhárom epizódot elejétől a végéig, egyben jóval kegyetlenebb, mocskosabb és erkölcstelenebb, mint Bruce Lee akármelyik filmjében valaha. Az utcai harcos-trilógia központi alakja Takuma Tsurugi, egy magasan képzett bérgyilkos, aki befolyásos és gazdag embereknek hajt végre bizonyos feladatokat pénzért, amelyek között ugyanúgy megtalálhatóak a sima merényletek, mint a rizikósabb, veszélyesebb küldetések (egy rab kiszabadítása a halálsorról, egy koronatanú elhallgattatása, akit a rendőrkapitányságon tartanak fogva, vagy egy prominens személy kimenekítése egy rendőrök által körülvett házból). Általában a filmek sztorija úgy néz ki, hogy a történet elején megbízzák valamivel (rabolja el egy hatalmas olajvállalat örökösét, lopjon el egy felbecsülhetetlen értékű Buddha-szobrot, majd ölje meg régi ismerősét, aki elkezdett nyomozni egy új karateiskola építése mögött álló mocskos ügyletek után, vagy vigyen el a maffiának egy rejtélyes magnószalagot), amit nem vállal el, azért mert nem fizetnek érte eleget, vagy egy olyan célszemélyt kell hidegre tennie, akit tisztel, és összebalhézik a megbízóival, akik ezt követően hajtóvadászatot indítanak ellene, és noha először távol akar maradni minden zűrtől, végül mégis mindig az aktuális konfliktus főalakjává válik.     



Tsurugi cseppet sem az a Bruce Lee-típusú keménykezű, de azért jólelkű és szerethető pofonosztó. Inkább egy eszeveszett, amorális vadállat, aki bár emberfeletti harci képességekkel rendelkezik, mozdulatait és természetét a düh, az önteltség, és a „mindennél és mindenkinél is jobb vagyok” felfogás vezérli (ellenben ha akad olyan, akinek mégis sikerül legyőznie, akkor egyfajta fura tisztelet alakul ki benne az ellenfele iránt), ezért ellenségei mindig halállal fizetnek vakmerőségükért. Könyörtelenül és lelkiismeretfurdalás nélkül gázol át mindenkin, közben torkokat szaggat szét, rosszfiúkat kasztrál és végez ki, sőt, a Mortal Kombat videojátéksorozat kivégzéseit, valamint a kilencedik epizódban sikerrel bevezetett X-ray mozdulatokat is innen vették: antihősünk egyszer egy kisebb hadsereget ver szét egy szaunában, majd bezárja őket a gőzfürdőbe, és életveszélyes szintre tekeri fel a kapcsolót, majd végignézi hosszú haláltusájukat, máskor még élő ellenfelét gurítja  be a hamvasztókemencébe, ahol elevenen elég, és ehhez hasonló nyalánkságokat tesz, ami nagyjából ugyanolyan ellentmondásokat szül, mint amilyeneket az MK-játékokban láthatunk – azaz, hogy alapvetően egy gonosztevők ellen harcoló „hősről” beszélünk, módszerei miatt viszont könnyen nevezhetnénk szadistának is, és ez a kettősség különös, még manapság is ritka elegyet teremt. Az utcai harcos-trilógiát ezek a pillanatok, ezek a szélsőségek, ezek a jelenetek és ezek az abszurd momentumok emelik ki az átlagból: az első epizódban Tsurugi konkrétan azért kel a bajba jutott örököslány védelmére, hogy ellophassa tőle a tekintélyes vagyonát (végül persze jóval összetettebbé válik a játszma, amely felülír minden önös érdeket), az első percekben elad egy nőt prostituáltnak, akinek aztán a bátyja akar revansot venni rajta (így, noha a bosszúvágya teljesen jogos, Tsurugi gyilkos csapásaitól ő sem menekülhet), Az utcai harcos visszatérben pedig lazán leszúr egy nőt (aki amúgy előtte őt akarta megölni), miután szexelt vele.     



A második részben egyébként már jóval kedvelhetőbb figura (igaz, még így is mérföldekre van egy hagyományos pozitív főszereplőtől), az előzmények eseményei után láthatóan megenyhült, még egy fiatal lányt is felfogadott maga mellé segítségül (jellemző egyébként, hogy általában mindig van egy társa, aki elárulja őt, aztán csúnya halált hal, és így elnyeri a megváltást, valamint mestere bocsánatát), ám az ellenlábasait így sem kíméli, és megtartja azt a mocskos szokását, hogy erőszakosan ráveti magát a női karakterekre, így jelezve felsőbbrendűségét. Chiba ebből a szempontból a magányos, szikár, önző, a nőket puszta tárgyként tekintő spagettiwestern-hősök archetípusát hozza: egyéni célok vezérlik, nem kicsit egoista, de ha arra van szükség, akkor durván odacsap – és karizmatikus egyénisége, valamint már-már természetfeletti harci képességei valamiféleképp szimpatikus karakterré varázsolja Tsurugit. Az utcai harcos remek bevezető ebbe a kegyetlen és mocskos világba (az utolsó párharc a mindent elmosó jéghideg viharban egyszerűen tökéletes), Az utcai harcos visszatér egy folytatáshoz illően mindezt megpróbálja hatványra emelni (több akció, több vérengzés, konkrét japán fegyvereket, mint például a katanát, tonfát, nunchakut középpontba helyező jelenetek), változatos párharcokkal és helyszínekkel, a trilógia záródarabja, Az utcai harcos bosszúja viszont olyan érzést kelt, mintha elfogyott volna a kraft. A bunyók itt is látványosak és nem vettek vissza a durvaságból sem, ugyanakkor az alapsztori, valamint a bugyuta cselekmény leginkább egy James Bond, vagy egy Mission: Impossible paródia benyomását kelti, arcmaszkkal, vámpírfogakat viselő Tsurugival és egyéb értelmezhetetlen hülyeségekkel. Amennyire sikerült az első két résznek egyensúlyozni az abszurditás (pl. a gőzfürdőben random feltűnő komikus karakter, aki egyik pillanatról a másikra magyarázni kezdi a karate lényegét Tsuruginak, majd különböző harci mozdulatokkal próbálja lenyűgözni) és a komolyság közt, a záróepizód pont annyira vall kudarcot ezzel kapcsolatban. (Fun fact: az angol szinkronban annyira megváltoztatták a történetet, hogy gyakorlatilag egy teljesen más film lett a végeredmény.)  



Nem állítható tehát teljes bizonyossággal, hogy a harmadik felvonás elengedhetetlenül szükséges a teljes kép megértéséhez, de tény, hogy Az utcai harcos-trilógia együtt nézve tesz ki egy egységes egészet. A három rész kompromisszumok nélküli, erőszakos, kegyetlen, több mint négy órás vad csörte, tele vérrel, erőszakkal, szexszel és imádnivalóan fülbemászó funky-zenével, tulajdonképpen az akkoriban Amerikában hihetetlenül népszerű Blaxploitation-zsáner japán verziója. Egyben fényes bizonyítéka annak, hogy miért is Sonny Chiba a harcművészeti filmek véreskezű, vitathatatlan feketeöves császára.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Az elit alakulat (Band of Brothers)
Húsz éves lett minden idők legjobb háborús tévésorozata.
Eleven kór (Malignant)
Megérkezett az év legviccesebb horrorfilmje.
Joe Kidd
Az amerikaiak igazsága a mexikóiak igazságtalansága.
Vaksötét 2 (Don't Breathe 2)
Ki a nagyobb szörnyeteg?
Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája (Shang-Chi and the Legend of the Ten Rings)
Shang-Chi és az őt eltaposó Marvel-recept.