Kritika
Dűne (Dune)
Kritika
Megfilmesíteni a megfilmesíthetetlent.
Az, hogy Frank Herbert 1965-os Dűne című regénye valódi klasszikus mestermű, hovatovább, igazi elnyűhetetlen, mi több, halhatatlan science-fiction alapvetés, felesleges leírni. Az viszont már jóval érdekesebb, hogy közben hatalmas paradoxon is, mivel a könyv hiába kelt el megjelenése óta közel 20 millió példányban, és hiába rendelkezik hatalmas rajongótáborral, tényleges cselekményének rövidsége, illetve rendkívül komplex, sokrétű és precíz módon kidolgozott világábrázolása, valamint a különböző karakterek kulcsfontosságú belső gondolatai miatt piszkosul nehezen adaptálható mozivászonra – a mű óriási népszerűsége ellenére egyáltalán nem a szélesebb közönség igényeihez igazodik. Persze Hollywood azért megpróbálkozott a lehetetlennel, nem is egyszer. Herbert írásának monumentalitását és zsenialitását mi sem bizonyítja jobban, minthogy egy rakás rendezőnek beletört már a bicskája egy Dűne-film elkészítésébe, a chilei direktortól, az önmagát is korszakos zseninek és prófétának tartó Alejandro Jodorowsky-tól kezdve Ridley Scott-on át David Lynch-ig bezárólag, aki hiába tehetséges egyéniség, a fent említett tulajdonságokat (a könyv figuráinak vívódásaival, ideológiai és filozófiai dilemmáival együtt) még ő sem volt képes tisztességesen átültetni mozgóképre. Az tehát, hogy a Dűne, mint ahogy sok más hasonlóan nagyívű, epikus és szerteágazó mestermű, kvázi megfilmesíthetetlen, egyáltalán nem áll messze a valóságtól. De próbáljunk egy kicsit elvonatkoztatni ettől az évtizedek óta betonbiztos állítástól, és vizsgáljuk meg jobban a dolgokat. Az ebből kinövő egyik feltevés, hogy lehetne belőle filmet csinálni, csak az már nem lenne hű az eredeti alapanyaghoz, lévén a legtöbb rendező – különösen a legnagyobb individuumok – valószínűleg a saját képükre formálnák a sztorit, ami már jócskán eltérne a könyvtől (még akkor is, ha filmnyelvileg kompatibilisebb lenne), a másik pedig (azon a gondolaton továbbmenve, hogy a Dűne igenis megfilmesíthető) hogy az alapanyag csupán a megfelelő emberre vár, aki kellő odaadással, tisztelettel és arányérzékkel nyúl Herbert ikonikus univerzumához. Nos, büszkén jelenthetem, hogy korunk egyik legjobb rendezője, Denis Villeneuve (Fogságban, Sicario, Érkezés, Szárnyas fejvadász 2049 – kell ennél jobb ajánlólevél?) személyében megtaláltak azt a bizonyos megfelelő embert.  



A 2021-es Dűne teljes mértékben jól sikerült adaptáció, és ami még meglepőbb, mélységesen könyvhű is, sőt, talán nem mondok túl nagyot azzal, ha azt feltételezem, hogy az is benne van a pakliban, hogy még a nagy Frank Herbert is elégedett lenne a végeredménnyel – jobban mondva a regény történetének első részével. Merthogy a film (és ez sokak számára a moziszékben ülve vált nyilvánvalóvá, mostanra valószínűleg már mindenkihez eljutott az információ) a Dűne első felét dolgozza fel (hogy ennek eltitkolása jó vagy épp rossz marketingstratégia volt-e, még nem teljesen tiszta), azaz nem kapjuk meg teljes valójában Paul Atreides felemelkedését, inkább csak annak alapozását és felvezetését, illetve egy izgalmasnak ígérkező, a negyedik falat frappáns módon áttörő ígéretet a folytatásra. Ehhez mondjuk hozzátartozik az a cseppet sem elhanyagolható tényező (és ez a könyv olvasóinak biztosan nyilvánvaló volt már a legelejétől fogva), hogy a Dűne világának sokszínűségét és részletességét nemhogy 150, de még 300 percben sem lehet a teljesség igénye nélkül, minden apróságra kitérve átadni, így természetesen sok olyan dolgot ki kellett hagyni/be kellett áldozni, amelyeket a regényben Herbert hosszú oldalakon keresztül fejtegetett. A politikai manőverek és intrikák a végtelenségig le vannak egyszerűsítve (úgy, hogy az egyszeri, laikus néző is megértse, hogy merről fúj a szél – így pl. mind a császárt, mind a császár lányát mellőzték, a Harkonnen és a többi ház előtörténetével együtt), a pajzs működési elve is kifejtésre vár még, a fűszer misztériuma csakugyan, és akkor a különböző, a regényben szépen megrajzolt figurák motivációjáról (Dr. Yueh), az Atreides-ház sorsszerűségéről, vagy Paul messiásszerepéről és látomásairól, illetve ezen elemek felszínes ábrázolásáról még nem is beszéltünk.     



Villeneuve és írói (Jon Spaihts és Eric Roth) láthatóan majd beledöglöttek, hogy belesűrítsék a könyv első felét ebbe a két és fél órába (ami egy Dűnéhez még így is kevés), így szinte megszámlálhatatlanul sok dolog maradt ki vagy kapott néhány sornyi összefoglalást (némelyik annyira keveset, hogy ha egy pillanatra nem figyelsz oda, máris lemaradsz róla), inkább Paul felnövéstörténetére, illetve anyjával való kapcsolatára szorítkoztak – nagyon helyesen. Merthogy hiába tűnnek fájónak vagy negatívumnak a fentebb felsorolt elemek hiányai és rövid magyarázatai, Villeneuve még ennek ellenére is képes a regényt és a világot nem ismerőknek érthetően összefoglalni a lényeget (mind a fűszer, mind a politikai viszonyok, mind pedig Paul jövőbeni sorsa többé-kevésbé tisztázva van, még ha ehhez a kompromisszumkötés érdekében meg kellett kurtítani a mondanivalót, a mögöttes tartalmat és a könyv fajsúlyos gondolatiságát), továbbá elérte azt is, hogy a laikusok és a regény rajongói is egy élő-lélegző univerzumként tekintsenek a 2021-es Dűnére. Mindezt úgy, hogy nagyszerű atmoszférateremtéssel (a jelenet, amikor az Atreides-ház katonái – azaz egy feudális rendszer elithadserege – felsorakozva kántálja szinte elvakult fanatizmussal a bolygók és százmilliók sorsa fölött döntő uruk nevét, egyszerűen zseniális – egyúttal előre is vetíti a nemes érdekek és a hősies erkölcsök mögött megbúvó illúzióromboló, rideg valóságot), páratlan látvánnyal (a díszletek és a képi világ zokszó nélkül tökéletes – nem esik bele az öncélú, művészi maszturbáció posványába, ahogy manapság szokás), sőt, sokatmondó beállításokkal mesél (amikor Lady Jessica reményt vesztve, a sírás határán remegve áll a Bene Gesserit-hajó felszállásakor a ködben, vagy amikor Glossu Rabban szemléli az Arrakison sorakozó Harkonnen-flottát, akkor szavak nélkül is tűpontosan beleégnek az agyadba Herbert világának összetett karakterábrázolásai és nagyszabású, grandiózus tétjei).     



Ez pedig több szempontból sem kis teljesítmény egy olyan adaptációtól, melynek alapanyaga olyan szinten fekszik rá az írásos történetmesélésre, hogy azt vizuálisan és verbálisan majdhogynem lehetetlen átadni mozgókép formájában. Villeneuve nem rohan sehová, bámulatos érzékkel építi fel a regényből megismert világot, nem rest a lehető legmélyebbre elmerülni benne. Hagyja kibontakozni annak egyetemes tulajdonságait, miközben merészen ahhoz a történetmesélési módszerhez nyúl, ami manapság nem elég, hogy kezd kiveszni Hollywood palettájáról, hanem egyenesen hatalmas nagy kuriózum: azaz bátran együttműködik a befogadóval, egyenrangú partnerként kezeli a nézőt, nem holmi agyatlan kezesbárányként, akinek úton-útfélen fogni kell a kezét és mindent a szájába kell rágni. És ebben a kontextusban nézve a film hiányosságai és sematikus kifejtései is félig-meddig megállják a helyüket. Pont ezek miatt hat élőnek, valódinak ez az univerzum, ezek töltik fel tartalommal az elhallgatott vagy csak ímmel-ámmal megmagyarázott részleteket – ránk bízza a hiányzó üres lyukak betömését, melyek így, hogy fantáziánk és képzelőerőnk használatára sarkallnak minket, sokkalta érdekesebbek, titokzatosabbak és misztikusabbak, mintha egyenesen a képünkbe mondanák őket. Az ilyesmitől manapság teljesen elszokott a közönség, de még ha valaki nem is ért egyet ezen okfejtésemmel, az vitathatatlan, hogy a 2021-es Dűne így is olyan eszközökkel dolgozza fel Herbert regényét, amelyek mostanság teljesen egyedülállóak egy hollywoodi filmben, egy több százmilliós blockbusterben meg főleg.     



És akkor még mindig finom voltam. Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal (a filmet övező imádatot és a rengeteg pozitív kritikát látva semmiképpen), ha azt mondom, hogy a 2021-es Dűnét nézve sorra köszönnek vissza azok a helyszínek, eszközök, fegyverek, karakterek, űrhajók, épületek és díszletek, amiket még gyerekkoromban láttam először, az első könyvet olvasva. Az Arrakis végtelen, narancssárga színbe burkolódzó homokdűnéi, a kéken vagy épp vörösen izzó pajzsok, a több száz, ha nem ezer űrhajóból álló flották, a bizonytalan, de már egyre határozottabb vezérré formálódó Paul, a robosztus alkatú, félelmetes hatalommal bíró Vladimir Harkonnen báró, a halálbiztos, minden mozdulatukkal legyőzhetetlenséget sugárzó Sardaukar-sereg, a brutális méretekkel rendelkező, pusztító erejű homokféreg és még tengernyi ismerős dolog elevenedik meg a szemünk előtt, valahogy úgy, ahogyan azt annak idején elképzeltük. A film maximális odaadással, hűséggel és hódolattal adja vissza az olvasottakat, szerény véleményem szerint a könyv rajongói összességében elégedettek lehetnek vele – a gyakori hibáktól és hiányosságoktól függetlenül végre megszületett az a méltó, mi több, lenyűgöző adaptáció, amelyre már hosszú idő óta epekedve és imádkozva vártunk. Ezek után mindenkit, aki olvasta és szerette a könyveket, csakis arra tudok biztatni, hogy ha törik, ha szakad, menjen el a moziba, fizesse ki azt a kemény kétezer forint körüli összeget, és nézze meg, támogassa a napról napra egyre nagyobb bizonyossággal elkészülő második felvonást. Mert amikor a film legvégén Chani a kamerába pillantva azt mondja, hogy „Ez még csak a kezdet”, az nem csupán a fejlődéstörténete első szeletéhez elérkező Paulnak, hanem nekünk, nézőknek is szól. Sőt, nekünk leginkább: gyönyörű, jelentőségteljes meghívás ez egy eposzi kalandra, egy monumentális mesére, melynek grandiózusságával a laikusok egyáltalán nem, de talán még a regényeket ismerők sincsenek teljesen tisztában. Az első epizód fényében egyáltalán nincs okunk aggodalomra – Villeneuve biztosított minket, hogy garantáltan le fog esni az állunk.  



A 2021-es Dűne magasan az idei év legjobbja. Még úgy is, hogy ez az esztendő a filmes felhozatalt tekintve egy kupac gőzölgő fekáliához konvergál.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Sikoly (Scream)
Van még vér ebben a franchise-ban.
Rocky IV: Rocky vs. Drago - Rendezői változat (Rocky IV: Rocky vs. Drago - The Ultimate Director's Cut)
Rocky újratöltve.
Sólyomszem (Hawkeye)
A Marvel karácsonyi ajándéka.
A kaptár: Raccoon City visszavár (Resident Evil: Welcome to Raccoon City)
Ilyen egy rosszul sikerült cosplay buli.
Mátrix: Feltámadások (The Matrix Resurrections)
Újjászületés helyett halvaszületés.