Kritika
Úriemberek (The Gentlemen)
Kritika
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Vannak olyan rendezők, akik rögtön karrierjük elején megcsinálják legjobb filmjüket, és attól kezdve a közönség mindig azt várja tőlük, hogy következő projektjeikkel ugorják meg annak minőségét, vagy legalábbis legyenek vele ugyanazon a szinten. Eme alkotók jórésze persze soha az életben nem kerül korai munkáik dicsfényének még csak a közelébe se, de nagyritkán azért előfordulnak üdítő és példaértékű kivételek, mint például Quentin Tarantino, aki, bár már a pályája legelején elkészítette a Kutyaszorítóbant és a Ponyvaregényt, viszont ezután rendre bebizonyította, hogy azok után is tud még bőven zseniális filmeket készíteni, csak „másképp.” Kicsit keletebbre, a Ködös Albionban, tettestársának, a sokszor csak „angol Tarantinónak” becézett Guy Ritchienek is összejött ugyanez a bravúr – csak neki majdnem húsz év kellett ehhez. Ő is azok közé a rendezők közé tartozik, akik már a kezdetekkor a mennybe mentek: A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, majd a Blöff igazi örökzöld, elnyűhetetlen és bármikor, bárhol nézhető kultuszfilmek lettek, amelyek nem csak Ritchiet tették ki a minden idők legnagyobb és legstílusosabb direktorainak térképére, de valami olyat adtak a világnak, amely nemcsak a legjobb filmek panteonjába, de a mindennapi életbe is kitörölhetetlenül beépültek. A nyúl baszhatja. Nemá’, élesbe’ hátulról? Ez a fényesen felívelő pálya akár folytatódhatott is volna, ha nem jön a Végzet Asszonya személyesen, azaz Madonna, na meg az ő nyomására legyártott Hullámhegy, amit azóta csak Hullámvölgynek gúnyolnak, de nem Hullámvölgy volt az, hanem egy kibaszott mélyrepülés ejtőernyő nélkül a meteorzáporral vegyülő Katrina hurrikán közepén, ami miatt a jobb helyeken is lámpavasra húznak, és ami után csoda, hogy egyáltalán kamera közelbe engedték még Ritchiet. Látjátok gyerekek, hogy mire képes a punci, és mit meg nem tesz érte az ember?  



Aztán a nyolc évnyi papucsférj-státuszt követően elpárolgott a rózsaszín köd, és az immáron ex-Mr. Madonna (aki közben összehozott egy Revolvert, ami azóta nem ért senki) újra belevetette magát a munkába, és egy mérsékelten szórakoztató, de a nagyszerű elődökkel enyhén szólva sem ugyanabban a ligában lövöldöző és dumáló Spíler után elment Hollywoodba blockbustereket gyártani (a gyengébbek kedvéért iparozni), és ez hol jobb (Sherlock Holmes, Az U.N.C.L.E. embere), hol pedig rosszabb (Arthur király: A kard legendája, Aladdin) filmeket eredményezett. Már-már kezdtük azt hinni, hogy elfelejtette honnan jött, de most vett egy éles kanyart, és visszatért oda, ahonnan a ’90-es évek végén elindult: a füstös angol kocsmákhoz, az ügyeskedő, seftelgető életművészekhez, az erős brit akcentussal szövegelő durva arcokhoz és a nagydumás gengszterekhez – azaz a legkülönfélébb nációjú és nemzetiségű bűnözők hatalmas olvasztótégelyéhez, Londonhoz, ahol mindig is otthon érezte magát, és ahol legnagyszerűbb műveit alkotta. És láthatóan nagyon jót tett neki. Igaz, tényleg majdnem húsz esztendő kellett neki hozzá, de megérte, és talán pont ennyi időre volt szüksége, mert megmerem kockáztatni, hogy az Úriemberek Ritchie legjobb filmje a Blöff óta (és ez nem amolyan „lekezelő” legjobb, hanem tényleg, szó szerint értve a legjobb), amely persze nem ér két klasszikusának nyomába, de még mindig ez az a produkció, ami a legközelebb áll hozzájuk. Az Úriemberek Ritchie „másképp” zseniális filmje.    



Gyakorlatilag minden megvan benne, ami már az említett két kultuszdarabban is megvolt (még a disznók is, akik ezúttal teljesen más szerepet kapnak: nem embereket csócsálnak, hanem… na de ez legyen meglepetés!), és Ritchie keze nyoma jobban tapintható a végeredményen, mint a Blöff óta bármikor. Mindenekelőtt ott vannak a változatos érdekcsoportok, a mindenre elszánt zsivány bandák, akik mind-mind akarnak egy szeletet abból a bizonyos tortából (amely ezúttal nem valami régiség, gyémánt, vagy pénz, hanem több tonnányi heroin képében kerül be a játékba), és nem utolsósorban a dörzsölt, csavaros észjárású, aranyköpéseket puffogtató figurák. Most azonban nem az utcán dolgozó piti gengszterekről van szó, akik némi komoly, de a nyugdíjas éveket aligha biztosító zsozsóért hajkurásszák az aktuális zsákmányt/McGuffint, nem, itt a biznisz már egy magasabb szinten zajlik, és fontmilliárdok forognak kockán, az üzletet irányító arcok pedig nem egyszerű gengszterek, hanem igazi nagymenő, minden hájjal megkent maffiózók, akik a Blöff idején valószínűleg még ők maguk is utcán güriző gazfickók voltak, akik hosszú évek kőkemény munkájával küzdötték fel magukat a csúcsra, azaz a felsőbb körökbe, és most a többgenerációs brit arisztokraták és a felső tízezer között mozognak. Egy, mára már kihalófélben lévő állatfaj utolsó példányai ők, akiknek a becsület mindennél jobban számít, a hűség és a kimondott szó pedig többet ér bármennyi pénznél. És mint a régi világ értékrendjének képviselői, ők sem kerülhetik el az utánuk következő generáció jóval szemtelenebb, forrófejűbb térhódítását, és az új bűnözői réteg megjelenését, akik persze maguknak akarják London királyának koronáját. Mondhatni teljesen természetes dolog ez – bár ettől még az old school úriemberek nem adják könnyen magukat.  



Az Úriemberek voltaképp ezen a ponton (is) válik többé egy átlagos gengszterfilmnél. Colin Farrell elkallódott kölyköket rendezgető szigorú, de törődő bokszedzőjén, Charlie Hunnam ínyenc és lojális made manjén, Matthew McConaughey talpraesett marihuána-királyán és Hugh Grant alattomos, okoskodó magánnyomozóján keresztül mutatja be a generációk közti különbségeket, úgy, hogy ezeket a régivágású figurákat szembe állítja a mai elsatnyult, semmit és senkit nem tisztelő, mindent azonnal akaró gengszternövendékekkel, az olcsó keménykedéssel vagizó utcagyerekekkel és a heroinmámorban vergődő és vegetáló félholt nemescsemetékkel. Sőt, utóbbi két színész karaktereiben mintha maga Ritchie elevenedne meg. Fletcher (Hugh Grant óriásit játszik), a minden lében kanál, körmönfont, bárkinek a legféltettebb szennyesét is játszi könnyedséggel előásó magándetektív gyakorlatilag a történetmesélő, aki egyízben konkrétan ki is jelenti, hogy az egész „csak egy film” (és ez még nem minden, több frappáns utalás és jópofa esemény is kapcsolódik ehhez), egyfajta hídként szolgál a fiktív sztori és a valóság között a negyedik fal áttörőjeként. McConaughey Mickey Pearsonja pedig egyértelműen Ritchiere rímel: a társadalom perifériáján felnőtt, majd onnan kitörő, magát a fényűző élvonalba katapultáló eszes és ambiciózus gengszter pályája több ponton is párhuzamba állítható a rendező életpályájával, és amikor Pearson, az egyébként itt is zseniális McConaughey tolmácsolásában (szerencsére neki többek közt pont az ilyen karakterek állnak a legjobban) arról értekezik, hogy ha ebben a kemény világban egy kicsit is meggyengülsz, rögtön lecsapnak rád az ellenségeid, és széttépnek, akkor lehetetlen nem észrevenni, hogy Ritchie nem csupán összekapcsolja a gengszterkedést a filmezéssel, de saját karrierjén is végigtekint, miközben még Hollywood is megkapja a magáét.  



Az Úriemberek tehát (amellett, hogy rávilágít a jelenkori brit állapotokra, a brit felső réteg hanyatlására, a generációk közti különbségre és a mainstream filmgyártásra) tulajdonképpen egy nagyon is személyes film, amelyet egy olyan rendező készített, elsősorban magának, akinek, bár példaértékű módon indult el a karrierje, egy hosszabb hányattatás után hol tisztességes, hol pedig közepes iparos lett belőle a tengerentúlon, egyénisége megkopott, akárcsak az oroszlán vadsága, amikor kiszakítják őt természetes közegéből. De most újult erővel tért vissza. Szép volt, jó volt ez a kitérő, de bőven eljött már az ideje annak, hogy visszamenjen szülőföldjére és vadászterületére. És lehetőleg most már maradjon is ott. Ott, ahol a legerősebben tud harapni.
Kritikák
Volt egyszer egy... Hollywood
Hollywoodi (rém)álom.
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
A macsó kopasz bácsik visszatértek.
Akciók / kedvezményes ajánlatok
Friss kritikák
Bloodshot
Vérgagyi Vérlövés? Majdnem.
Úriemberek (The Gentlemen)
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csudasztikus felszabadulása) (Birds of Prey (and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn))
Erős Nők, Akiknek Nincs Szükségük Férfiakra!
Álom doktor (Doctor Sleep)
Hazatérés.
1917
Egy csepp a háború vérmocskos tengerében.