Feltuningolt verdákkal, illegális utcai versenyekkel, és művagánykodással kezdődött, majd eszement autós mutatványokkal, látványos bunyókkal folytatódott, fegyverropogással megspékelve. A Halálos iramban franchise Hollywood egyik legkülönösebb szériája, és úgy lett az, hogy gyakorlatilag semmi újat nem hozott a szórakoztatóipar világába, viszont mégsem lehet megnevezni még egy ilyen csodát, mint ez. Durván tíz évvel ezelőtt temettük, lapátokkal szórtuk a sírjára a szép nagy kövér földkupacokat, és akkor még csak elképzelni sem mertük volna, hogy egy mindenkit meghökkentő feltámadást produkál, annyira, hogy ma már nemcsak komoly fegyvertényező a pénztáraknál, és arról találgatnak, hogy hány rekordot dönt majd meg, hanem még a kritikusok is fejet hajtanak azelőtt a látvány, és minőség előtt, amit egy-egy új epizód produkál. Immár hetedik alkalom élvezhetjük a csikorgó kerekeket, és a rengeteg autócsodát, ha úgy vesszük, akkor negyedik alkalommal a fékevesztett, minőségi tempót, amit a „reboot” hozott magával, azonban ha újabb megújulást nem is várhatunk, az biztos, hogy ennyi idő után már maximálisan tisztában lehet azzal az ember, hogy mégis mit várjon akkor, ha jegyet vált a filmre. Mély történetet nem nagyon, az csak amolyan váz, viszont annál több látványos akciójelenetet, melyek folyamatosan licitálgatnak egymásra, vajon melyikük képes izgalmasabb, hajmeresztőbb szituációba helyezni a szereplőket, autóikkal együtt, és ennek köszönhetően erre az epizódra már végképp háttérbe szorulnak az olyan dolgok, mint a földhözragadtság, és a fizika – lassan már tényleg csak az űrbe nem katapultálják kedvenc csapatunkat. Itt nem számít, ha valaki épp egy mély szakadékba esik le a kocsijával, ha egy egész parkolóház omlik rá, vagy ha egy rosszarcú péppé veri az arcát, csak feláll, leporolja magát, és folytatja, ahol abbahagyta. Ezúttal talán ezt egy kicsit eltúlozták, még a széria szintjéhez mérten is, de unalommal most sem lehet vádolni a produkciót. A kötelező felvezetést követően, szokás szerint beindul minden, a verekedések, száguldások, lövöldözések maximális fordulatszámon pörögnek, a gyönyörűen megrendezett akciójelenetek megugorták azt a lécet, amit az előző két felvonás állított fel, James Wan rendező biztos, mindenféle kétkedést eloszlató kézzel folytatja Justin Lin vállveregetést érdemlő eredményeit. Ezen kívül természetesen megint megkapjuk a sorozat elengedhetetlen szériatartozékait, az ütős zenékre vonagló, szemrevaló csajokat, izmos, derék legényeket, megmosolyogtató, vagy éppenséggel nevettető poénokat, repkedő, régi akciófilmeket idéző egysorosokat, és a néha már giccses családi téma körbejárását, ami most is annyira erőltetett, hogy még bőven az eladható kategóriába tartozzon.
A Halálos iramban 7 egyik sikere abban rejlik, hogy nem akarja magát többnek feltűntetni, ami. Annyira nem, hogy ezúttal még a szokásos bugyutaságok, hiteltelenségek szintjét is túllépik, erősen feszegetik a határokat, ami miatt voltaképp egy nevetséges rajzfilm lesz az egész, vagyis lenne az egész, ha mindez nem állna még mindig piszkosul jól ennek a produkciónak. Ezzel elérkeztünk a széria másik lényeges pontjához, vagyis a szerethető karakterekhez. Diesel akármelyik gáz dumája, vagy pózőrködése csakis azért működik, mert az ő szájából hangzik el, és mindegyik klisés, gyerekes poénon csakis azért nevetünk, mert maguk a szereplők egy egységes egészet alkotnak, annyira lazák, hogy a feelgood-érzés szinte lemászik a képernyőről, nem utolsósorban pedig azért, mert ők tényleg egy családot alkotnak, akikhez még a benzingőztől kába néző is szívesen csatlakozna. Nem véletlen, hogy az összképet gyakorlatilag semmi sem képes elrontani, a faék egyszerűségű történet, a „mindenből nagyobbat, látványosabbat” stílusú akciók sem – Jason Statham indokolatlan mellőzése, és kevés kilépése az árnyékból egy kicsit levon valamit a film értékéből, de összecsapása Dwayne Johnson-al, és Diesel-el azért kárpótol valamennyire, azonban kicsit fájó, hogy így el lett vesztegetve. Hiába tehát a majdnem két és félórányi over the top marhaság, senkit se érdekel, miközben tömtem magamba a popcornt, és vigyorogtam, mint egy hülyegyerek, újra tíz éves voltam, az a srác, aki igazi lelkesedéssel nézi, rajongással nézi, ahogy a hősök küzdenek, leverik a gonosztevőket, megmentik az embereket, és a világot, pontosan az utolsó percben menekülnek meg a halál elől. Majd bedobnak valami kemény egysorost, végül mindenki vigyorogva összenéz, és elsétálnak a naplementébe. Ebben a filmben majdnem minden klappol – Kurt Russell, gyerekkorom egyik nagy alakja pedig még mindig olyan iszonyat király, hogy szavak nincsenek rá. Aki ennél többet vár egy Halálos iramban 7-től az nem látta az előző hat epizódot, vagy minden bizonnyal egy másik univerzumból jött, ahol ezeket a filmeket Oscar-díjakkal jutalmazzák. A szempont sosem lesz ez, viszont az akció-műfajt illetően még mindig az egyetlen zászlóvivő, aminek nem nagyon akad kihívója, a franchise-on belül ez lett a legjobb epizód.
A Halálos iramban 7 minden szempontból a sorozat betetőzése, olyan újonnan felállított, magas léc, amit nagyon nehéz lesz megugrani, talán lehetetlen is. Befejezésnek tökéletes lenne, de badarság azt hinni, hogy most bőgnek fel a motorok utoljára, a hangulatot viszont összességében sikerült annyira eltalálni, hogy az ember mégsem váljon meg nyugodt szívvel ettől a világtól. Attól függetlenül, hogy azért mégiscsak egy nyári blockbuster-ről beszélünk, néhány apró, szép üzenet is felfedezhető benne, Paul Walker búcsúztatása közben pedig nehéz megállni, hogy ne gördüljön le egy-két kósza könnycsepp a néző arcán – a valóság, és a fikció gyönyörűen mosódik össze abban a néhány másodpercnyi képkockában, ami nem csak róla, hanem a filmbeli család összes tagjáról szól: ezek a szereplők a szívünkhöz nőttek, és örökre velünk maradnak. A franchise legnagyobb sikere pedig valahol ebben keresendő.
