A DC Comics, ha mozifilmes fronton nem is mostanában megy a mennybe (a Batman Superman ellen nem váltotta be a
hozzáfűzött reményeket, a Suicide Squad pedig épp most lett áldozata a
kritikusok kíméletlen bírálatainak), az animációs műfajban mégis évek óta
képesek minőséget produkálni. Sorban jönnek a jobbnál-jobb alkotásaik, melyek
ráadásul ritka alkalommal önálló történetek, inkább egy-egy híresebb,
klasszikus képregény adaptációi, amiket igazi értéssel készítenek el, hű
maradva az alapanyaghoz (többé-kevésbé), sokszor túl is lépve az „egyszerű,
kizárólag gyerekeknek szóló rajzfilmek” jelzőjén. Említhetném az egyik
legjobbat, A Villám-paradoxont, vagy ha már amúgyis Batman a jelen
kritika tárgya, akkor A sötét lovag visszatért, amit epikus, 140 perces
játékidőben, és két részre felosztva varázsoltak animációs filmmé, ráadásul az
nemcsak történetében, hanem vizualitásában is hű maradt a képregényhez.
Sikeresen szakadtak el az alkotók a megszokott látványtól, és kicsit szárazabb,
kíméletlenebb stílust alkalmaztak. Nem csoda, hogy a fél világnak megdobbant a
szíve, amikor szóba került (nem mellékesen a rajongók lelkes lobbizása után),
hogy minden idők egyik legjobb, és legnépszerűbb Batman-történetét, a Gyilkos tréfát is elkészítik. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, szép
lassan összejött a csapat: a munkálatokat, a DC animációs részlegén belül
tapasztalt veteránok végezték, Sam Liu rendező már évek óta benne van a
szakmában, a forgatókönyvet a képregényes berkekben dolgozó, és méltán elismert
Brian Azzarello írta, Bruce Timm, a
klasszikus 1992-es Batman: The Animated Series című kult-sorozat
alkotójának a producerkedésével. Sőt, Batman, és Joker szinkronhangjának még
Kevin Conroy-t, és Mark Hamill-t is sikerült megnyerni, akiknél jobban eddig
senki sem volt képes megszólaltatni a két ikonikus karaktert. Ezek után el
lehet ezt cseszni? Igen, és félig-meddig sajnos sikerült is.
Kezdjük az első, és legszembetűnőbb dologgal: ehhez a történethez az az animációs stílus, amit prezentálnak, egész egyszerűen kevés. Vannak pillanatok, ahol jól néz ki ugyan, és legalább féltucatszor megidéződik majd a régi motorosoknak a ’90-es évekbeli Batman rajzfilmsorozat, azonban mégis hiányoznak azok a mélységek, és árnyalatok, amiket megkövetelt volna ez a téma. Egyszerűen túl nagy a kontraszt a képregény, és a rajzfilm között, előbbinek gyakorlatilag minden egyes képkockája klasszikus, egyben felejthetetlen is, tökéletes kivetülése a totális nihilizmusnak, és őrületnek, ami végig uralja a művet, utóbbi pedig…. nos, maradjunk annyiban, hogy enyhén szólva sem nő fel a stílus az eredetihez, főleg ha együtt nézzük a kettőt, de önmagukban is rettenetesen nagy az eltérés. Van ugye az az alap ábrázolásmód, amit a legtöbb DC-s animációs filmben alkalmaznak, és csak nagyon ritkán térnek el tőle, ami egyébként nem rossz (bár az utóbbi időben kezd egyre inkább unalmassá válni), azonban a Gyilkos tréfa esetében pont nem ehhez kellett volna ragaszkodniuk. Az eredeti képregény eleve a lehető legmesszebb van a hagyományos szuperhőstörténetektől, amikre ez a stílus ráhúzható. Olyan ez, mint a mostani nagy DC képregény univerzum reboot, a Rebirth: a kiadó húzott egy merészet, és a jól ismert szuperhősök világába pikk-pakk behozták a Watchmen-t is, aminél kevés hülyébb ötletet lehet találni a képregények műfajában. Hiszen annak idején Alan Moore klasszikusa (nevének felemlegetése már azért is indokolt, mivel a Gyilkos tréfát is ő szerezte) pontosan ezeknek a szuperhős sztoriknak a kifordításaként, azaz ellenpontjaként szolgált. A Gyilkos tréfa esetében is hasonló a helyzet. Azzal a gondolatisággal, és pszichológiával, amit képvisel az eredeti mű, azt ezzel a stílussal egyszerűen nem lehet eladni: ordítóan hatalmas ellentétben áll egyik a másikkal.
A film ettől függetlenül nem sorolható a laza adaptációk közé, ehelyett pont ellenkezőleg, mondatról-mondatra, jelenetről-jelentre követi az eredetijét, minden egyes beállítást pont úgy, abban a pózban láthatunk, ahogy azt a képregényben szemügyre vehettük. Ez az, ami a legjobban működik ebben a hullámvasúthoz hasonló, döcögő színvonalú adaptációban: az eredeti történet jelentősége. Csupán az viszi el, bár nehezen, nyögve-nyelve, de mégis félig-meddig sikeresen a feldolgozást, hogy az Alan Moore-Brian Bolland páros 1988-ban megalkotott története zseniális, és azóta halhatatlan is lett, a rajongók tömege az évek alatt piedesztálra emelte, teljesen megérdemelten. Annak idején, a ’90-es években a hazai Batman képregény sorozat pont ezzel a sztorival indult, mintegy arcul csapva azokat, akik egy könnyed, és vicces, gyereknek való szuperhős kalandra számítottak. Ehelyett kirándulást tettek egy sötét, romlott miliőbe, egy őrült pszichopata bohóc beteg agyába, a totális kaotikába, ahol az épelméjűség, és az őrület között egy nagy vékony, szinte már szakadó vonal terpeszkedik. A történetről felesleges is bővebben beszélni, hiszen nagyrészt mindenki ismeri, és egyébként sem valami bonyolult, ugyanakkor mégis behatóan foglalkozik a Batman-Joker szembenállásról (gyakorlatilag, ha az ember életében csak ezt az egy Batman képregényt olvassa el, már akkor kb. mindent megtud a két hős tragikus eredetéről, és különös kapcsolatáról), valamint mindennél sötétebb mélységekbe tereli a figurákat. Lényegében Joker kiszabadul az Arkham Elmegyógyintézetből, és úgy dönt, hogy a bosszú mellett bebizonyítja, hogy egyetlen rossz nap elég arra, hogy még a legépelméjűbb ember is megőrüljön. Agybeteg bizonyítási kényszere célpontjának a Gordon felügyelőt szemeli ki, akit elrabol, és újonnan szerzett lepusztult vidámparkjába viteti, miután hasbalőtte annak lányát, Barbara-t, aki amúgy Batgirl-ként tevékenykedik már jó ideje Gotham-ben, de emiatt a tragédia miatt élete végéig tolószékbe kényszerül. Batman tehát útnak indul egyik legrégebbi barátja megmentésére, miközben egy rémálomszerű környezetben találja magát, ahol egyre biztosabbá válik, hogy a végén vagy ő, vagy ellenfele holtan kerül ki ebből a bizarr játszadozásból.
A gond, csak annyi, hogy a Gyilkos tréfa csak az utolsó 45 percben adaptálja ténylegesen az eredeti művet, a film első felében egy teljesen új, eddig nem létező előzményt kreáltak az alkotók a sztorinak, amely Batman, és Barbara kapcsolatát boncolgatja. Illetve csak boncolgatná, ugyanis az eredeti elképzelés valami olyasmi lehetett, hogy kicsit nagyobb súlyt szerezzenek a későbbi események drámájának, ennek ellenére ez az egész koncepció egy szexjelenetben csúcsosodik ki – a többi része pedig egy rettenetesen sablonos, tucat-sztori. Azt figyelembe véve, hogy a képregényes kontinuitásban Batman, és Barbara között mindig is egyfajta különös apa-lánya kapcsolat uralkodott, ez különösen elbaltázott ötletnek néz ki, de összességében egyébként is inkább csak időhúzás az egész Batgirl szál. Ugyanis, mivel az eredeti képregény csupán 48 oldalas, az alkotók szerint nehezen töltötte volna ki a DC animációs filmek szokásos játékidejét – ezzel is lehetne vitatkozni, simán kitolhatták volna a játékidőt legalább 60 percesre, ha a sietős tempó helyett inkább az atmoszférával foglalkoznak. Mert bár a film második fele egy az egyben ugyanaz, ugyanazokkal a dialógusokkal, valahogy mégsem jön át az egész. Hiányzik a borongós, hátborzongató képi világ, hiányzik a rémület, a horror, és még rengeteg más apróság, amely miatt az összhatás is bőven elmarad attól, amit az ember várna egy ilyen adaptációtól. Elég például megnézni a végkifejletet, és belegondolni, mit váltott ki belőlünk a képregényben, amikor a fináléban mind Joker, mind Batman hatalmas kacajban tör ki, és mit gondolunk akkor, amikor a filmben látjuk ugyanezt. Ég, és föld a kettő. Ez az, ami leginkább hiányzik az adaptációból: a hatás.
Óriási volt a hype, mindenki várta, még mozikba is eljutott hazájában, nagy feneket kerítettek neki, mi pedig előre ittunk a medve bőrére, de csalódás lett a vége. A Gyilkos tréfa nem nő fel úgy a feladathoz, ahogy kellene, egyébként pedig felmerül a kérdés (nem pont az adaptáció minősége miatt), hogy egyáltalán szükség volt rá, vagy hogy alkalmas e az alapanyag arra, hogy mozgóképet csináljanak belőle. Vannak olyan művek, amelyek nem feltétlenül alkalmasak arra, hogy más médiumokra ültessék át őket, talán Alan Moore klasszikusával is ez a helyzet. Azért kár érte.
Kezdjük az első, és legszembetűnőbb dologgal: ehhez a történethez az az animációs stílus, amit prezentálnak, egész egyszerűen kevés. Vannak pillanatok, ahol jól néz ki ugyan, és legalább féltucatszor megidéződik majd a régi motorosoknak a ’90-es évekbeli Batman rajzfilmsorozat, azonban mégis hiányoznak azok a mélységek, és árnyalatok, amiket megkövetelt volna ez a téma. Egyszerűen túl nagy a kontraszt a képregény, és a rajzfilm között, előbbinek gyakorlatilag minden egyes képkockája klasszikus, egyben felejthetetlen is, tökéletes kivetülése a totális nihilizmusnak, és őrületnek, ami végig uralja a művet, utóbbi pedig…. nos, maradjunk annyiban, hogy enyhén szólva sem nő fel a stílus az eredetihez, főleg ha együtt nézzük a kettőt, de önmagukban is rettenetesen nagy az eltérés. Van ugye az az alap ábrázolásmód, amit a legtöbb DC-s animációs filmben alkalmaznak, és csak nagyon ritkán térnek el tőle, ami egyébként nem rossz (bár az utóbbi időben kezd egyre inkább unalmassá válni), azonban a Gyilkos tréfa esetében pont nem ehhez kellett volna ragaszkodniuk. Az eredeti képregény eleve a lehető legmesszebb van a hagyományos szuperhőstörténetektől, amikre ez a stílus ráhúzható. Olyan ez, mint a mostani nagy DC képregény univerzum reboot, a Rebirth: a kiadó húzott egy merészet, és a jól ismert szuperhősök világába pikk-pakk behozták a Watchmen-t is, aminél kevés hülyébb ötletet lehet találni a képregények műfajában. Hiszen annak idején Alan Moore klasszikusa (nevének felemlegetése már azért is indokolt, mivel a Gyilkos tréfát is ő szerezte) pontosan ezeknek a szuperhős sztoriknak a kifordításaként, azaz ellenpontjaként szolgált. A Gyilkos tréfa esetében is hasonló a helyzet. Azzal a gondolatisággal, és pszichológiával, amit képvisel az eredeti mű, azt ezzel a stílussal egyszerűen nem lehet eladni: ordítóan hatalmas ellentétben áll egyik a másikkal.
A film ettől függetlenül nem sorolható a laza adaptációk közé, ehelyett pont ellenkezőleg, mondatról-mondatra, jelenetről-jelentre követi az eredetijét, minden egyes beállítást pont úgy, abban a pózban láthatunk, ahogy azt a képregényben szemügyre vehettük. Ez az, ami a legjobban működik ebben a hullámvasúthoz hasonló, döcögő színvonalú adaptációban: az eredeti történet jelentősége. Csupán az viszi el, bár nehezen, nyögve-nyelve, de mégis félig-meddig sikeresen a feldolgozást, hogy az Alan Moore-Brian Bolland páros 1988-ban megalkotott története zseniális, és azóta halhatatlan is lett, a rajongók tömege az évek alatt piedesztálra emelte, teljesen megérdemelten. Annak idején, a ’90-es években a hazai Batman képregény sorozat pont ezzel a sztorival indult, mintegy arcul csapva azokat, akik egy könnyed, és vicces, gyereknek való szuperhős kalandra számítottak. Ehelyett kirándulást tettek egy sötét, romlott miliőbe, egy őrült pszichopata bohóc beteg agyába, a totális kaotikába, ahol az épelméjűség, és az őrület között egy nagy vékony, szinte már szakadó vonal terpeszkedik. A történetről felesleges is bővebben beszélni, hiszen nagyrészt mindenki ismeri, és egyébként sem valami bonyolult, ugyanakkor mégis behatóan foglalkozik a Batman-Joker szembenállásról (gyakorlatilag, ha az ember életében csak ezt az egy Batman képregényt olvassa el, már akkor kb. mindent megtud a két hős tragikus eredetéről, és különös kapcsolatáról), valamint mindennél sötétebb mélységekbe tereli a figurákat. Lényegében Joker kiszabadul az Arkham Elmegyógyintézetből, és úgy dönt, hogy a bosszú mellett bebizonyítja, hogy egyetlen rossz nap elég arra, hogy még a legépelméjűbb ember is megőrüljön. Agybeteg bizonyítási kényszere célpontjának a Gordon felügyelőt szemeli ki, akit elrabol, és újonnan szerzett lepusztult vidámparkjába viteti, miután hasbalőtte annak lányát, Barbara-t, aki amúgy Batgirl-ként tevékenykedik már jó ideje Gotham-ben, de emiatt a tragédia miatt élete végéig tolószékbe kényszerül. Batman tehát útnak indul egyik legrégebbi barátja megmentésére, miközben egy rémálomszerű környezetben találja magát, ahol egyre biztosabbá válik, hogy a végén vagy ő, vagy ellenfele holtan kerül ki ebből a bizarr játszadozásból.
A gond, csak annyi, hogy a Gyilkos tréfa csak az utolsó 45 percben adaptálja ténylegesen az eredeti művet, a film első felében egy teljesen új, eddig nem létező előzményt kreáltak az alkotók a sztorinak, amely Batman, és Barbara kapcsolatát boncolgatja. Illetve csak boncolgatná, ugyanis az eredeti elképzelés valami olyasmi lehetett, hogy kicsit nagyobb súlyt szerezzenek a későbbi események drámájának, ennek ellenére ez az egész koncepció egy szexjelenetben csúcsosodik ki – a többi része pedig egy rettenetesen sablonos, tucat-sztori. Azt figyelembe véve, hogy a képregényes kontinuitásban Batman, és Barbara között mindig is egyfajta különös apa-lánya kapcsolat uralkodott, ez különösen elbaltázott ötletnek néz ki, de összességében egyébként is inkább csak időhúzás az egész Batgirl szál. Ugyanis, mivel az eredeti képregény csupán 48 oldalas, az alkotók szerint nehezen töltötte volna ki a DC animációs filmek szokásos játékidejét – ezzel is lehetne vitatkozni, simán kitolhatták volna a játékidőt legalább 60 percesre, ha a sietős tempó helyett inkább az atmoszférával foglalkoznak. Mert bár a film második fele egy az egyben ugyanaz, ugyanazokkal a dialógusokkal, valahogy mégsem jön át az egész. Hiányzik a borongós, hátborzongató képi világ, hiányzik a rémület, a horror, és még rengeteg más apróság, amely miatt az összhatás is bőven elmarad attól, amit az ember várna egy ilyen adaptációtól. Elég például megnézni a végkifejletet, és belegondolni, mit váltott ki belőlünk a képregényben, amikor a fináléban mind Joker, mind Batman hatalmas kacajban tör ki, és mit gondolunk akkor, amikor a filmben látjuk ugyanezt. Ég, és föld a kettő. Ez az, ami leginkább hiányzik az adaptációból: a hatás.
Óriási volt a hype, mindenki várta, még mozikba is eljutott hazájában, nagy feneket kerítettek neki, mi pedig előre ittunk a medve bőrére, de csalódás lett a vége. A Gyilkos tréfa nem nő fel úgy a feladathoz, ahogy kellene, egyébként pedig felmerül a kérdés (nem pont az adaptáció minősége miatt), hogy egyáltalán szükség volt rá, vagy hogy alkalmas e az alapanyag arra, hogy mozgóképet csináljanak belőle. Vannak olyan művek, amelyek nem feltétlenül alkalmasak arra, hogy más médiumokra ültessék át őket, talán Alan Moore klasszikusával is ez a helyzet. Azért kár érte.
