Superman halott (na persze...), így hát a Föld védelmező nélkül maradt egy esetleges újabb fenyegetéssel szemben, így hát
olyan emberek kellenek, akik különleges képességeikkel sikeresen
visszaverhetnék majd az ilyen-olyan helyről érkező világpusztító lényeket, ha
arra kerülne sor. Az amerikai kormány egyik befolyásos embere, Amanda Waller
(Viola Davis) egy különleges tervvel áll elő: olyan csapatot képzel el, akik
olyan metahumán személyekből állnak, akik bűnözők, és a jól megérdemelt,
többszörös életfogyttal tengetik napjaikat, egy hideg, és szűk cellában. Mivel
büntetésük enyhítése érdekében bármit képesek lennének megtenni, és ha valami
gond állna elő, a kormány nyugodtan letagadhatná a működésüket, ezért tökéletes
alanyok bármilyen öngyilkos akcióra a világon. Pont kapóra jönnek, amikor Dr.
June Moone (Cara Delevingne), akit egy Enchantress nevű gonosz boszorkány
szelleme szállt meg, dimenziókaput nyit a kiszabadított bátyja segítségével,
mely órákon belül elpusztíthatja a Földet. Nincs más választás, toborozni kell.
Az Öngyilkos osztag tagja Deadshot (Will Smith), az egykori bérgyilkos, aki
soha nem téveszt célt; Harley Quinn (Margot Robbie), aki egykor
pszichológusként tevékenykedett, amíg Joker, aki a páciense volt, meg nem
bolondította, és szerelembe nem esett; az ausztrál bankrabló, Bumeráng Kapitány
(Jai Courtney), aki beteges perverziót érez az egyszarvúak felé; El Diablo (Jay
Hernandez), aki bármikor képes lángot generálni, ha úgy van kedve; az
aligátorra hasonlító, testileg eltorzult Killer Croc (Adewale Akinnuoye-Agbaje);
és nem utolsósorban az amúgy nem bűnöző, de attól még halálpontos Katana (Karen
Fukuhara). Ők igyekeznek megmenteni a világot, Rick Flag-nek (Joel Kinnaman),
az amerikai hadsereg különleges erői tisztjének a vezetésével, ami nem csak
azért nehéz feladat, mert az ellenfél hihetetlen erős, hanem mert a leverésére
verbuvált csapat totális pszichopatákból, öntörvényű gyilkosokból, és rablókból
áll…
Emlékszünk még micsoda rajongói ováció fogadta a Suicide Squad – Öngyilkos osztag kiszivárgott anyagait, képeit, videóit, és előzeteseit? Hogy micsoda óriási, ezerrel dübörgő, kíméletlen hype vonat indult el, ami ráadásul még érdekes is volt, és amelyre az emberek fel is ültek zokszó nélkül? Okkal gondoltuk azt, hogy a film majd élve megeszi a szintén idei Batman Superman ellent (melybe a Warner-nek szépen bele is tört a bicskája, ahogy illik), és hogy ez lesz végre a DC filmes univerzumának első, tényleg odaverős mozija. Egyszóval, amilyen vészesen gyorsan közeledett a premier, egyre biztosabbak voltunk benne, hogy ezt nem lehet elcseszni. Hát, végülis szép álom volt. Aztán gyorsan fel is ébredtünk: a végeredményt látva mindjárt két következtetést is levonhatunk a filmmel kapcsolatban (mármint annak minőségén kívül. Az egyik, hogy bár a Warner-nél több tucat olyan szuperhősnek a jogai vannak, akikkel nagyszerű, látványos, és szórakoztató filmeket lehetne csinálni, valamiért mégsem megy nekik, és fogalmuk sincs, mit kezdjenek velük, a másik pedig, nem meglepő módon az, hogy a DC egyre nagyobb szarban van. A Suicide Squad-ra is igaz, hogy a stúdió nem igazán volt képben, nem tudták, hogy valójában milyen filmet is akarnak majd a vásznon látni, többször megvágták, utóforgatásokra szintén sor került (ez alapjában véve is ritkán ad okot a bizakodásra), egyszer túl komoly volt, máskor pedig szokatlanul vicces, és a kettő között egyensúlyozva lett óriási katyvasz a produkció. Ne szépítsük tehát a dolgokat: nem erre számítottunk, nagyon nem. Pedig igencsak hálás téma volt, ami könnyen felvehette volna a versenyt a nagy rivális, a Marvel stúdió alkotásaival. Ennek ellenére megint az lett az egészből, hogy a Marvel maradt a helyén, a Suicide Squad kapcsán pedig inkább a film körüli hisztire fogunk emlékezni majd hónapok múltán, mint a pozitív moziélményre. Versenyről pedig továbbra sem lehet beszélni a két nagy név között, mivel a Marvel, ha nem is kivétel nélkül készít nagyszerű filmeket, még mindig tud tartani egy bizonyos szintet, ami bőven ad okot a felhőtlen szórakozásra, a Warner pedig ismét magyarázkodhat a gyenge minőség, és a rengeteg negatív kritika miatt – de ez náluk lassan már hagyomány lesz.
Pedig ha valamiben, akkor a Suicide Squad-ban benne rejlett, ha nem is egy korszakalkotó, vagy egyedi, de egy tökéletesen szórakoztató, odamondogatós laza film biztosan. Az alapjául szolgáló képregényben egy csapat rosszfiú indul megmenteni a világot, és ez a különös felállás eleve egy érdekes, és izgalmas koncepciót ígér, hiszen antihősöket, akikről alapjában véve tudjuk, hogy sokszor tettek rossz fát a tűzre, valamint rengeteg vér szárad a kezükön, igencsak vagány dolog ilyen szerepben látni. Nem véletlen, hogy sokan A galaxis őrzői-hez, a két éve óriási sikert elkönyvelő Marvel-filmhez hasonlították az a felütést, nemcsak a „rosszak jót cselekszenek” téma miatt, hanem mert anno az a csapat is ismeretlen volt korábban a szélesebb moziba járó közönségnek, azonban mégis egy csapásra megszerették Peter Quill-t, és csapatát, nem volt kétséges, hogy ha a DC jól játssza ki a lapjait, akkor az Öngyilkos osztag is hasonló, ha nem nagyobb dicsfényre számíthat. És tényleg teljes joggal számíthattunk arra, hogy David Ayer (amúgy személyes kedvenc) beváltja az ígéreteket, aki nem utolsósorban olyan filmeket írt, mint a Kiképzés, és olyanokat rendezett, mint a Nehéz idők, Az utolsó műszak, és a Harag – tehát plusz egy érv, amiért úgy érezhettük, ez lesz az ideig nyár egyik, ha nem a legnagyobb durranása. Sorolhatnánk még a különböző okokat a neves színészektől kezdve, de egyrészt nem érdemes, mert csak a filmet tüntetné fel rossz fényben, másrészt ennek ellenére is sok helyen kilóg a lóláb, és ha listát írnánk, mindenképp a negatív oszlopban lenne a több érv. És voltaképp az egész film egy jó nagy, díszes csomagolásba, és masniba kötött hazugság: mindaz a vad, frappáns stílus, amit az előzetesek ígértek, az a totálisan elszállt akcióőrület, amire számítottunk, szinte egyáltalán nincs ott a kész filmben.
Ennek ellenére néha tényleg elég vagány a Suicide Squad. A rengeteg negatív tulajdonság mellett leledzik benne némi spiritusz, időnként eleven, adrenalin pumpáló, és vicces, a karakterek is működnek elvétve. Ám a hibák akkor is úgy üvöltenek belőle, hogy azt nem lehet nem észrevenni. Sajnos a stúdió még mindig hibásan gondolkodik: annak idején Az acélembernél sokan felháborodtak a tét nélküli összecsapásokon, melyben során Superman lezúzott egy fél várost, tojva a lakosokra, és az ártatlanokra, aztán a nézők jogos felháborodása után a Batman Superman ellenben természetesen úton-útfélen megjegyezték, hogy micsoda szerencse, lakott területen gyepálják egymást a hősök. Úgy tűnik a stúdió megint tévesen szűrte le a tanulságot a legutóbbi képregényfilmjéből: azaz az alkotás minőségéért a sötét hangvételt tette felelőssé, ez aztán meg is pecsételte a Suicide Squad mennybe menetelét is – ahelyett, hogy 2016 nyarának legnagyobb buliját élnénk át, ismét szemtanúi lehetünk a fejesek, és filmesek totális inkompetenciájának. Rendesen látszik a produkción a vágó olló nyoma, valószínűleg sokkal több volt ebben a moziban, ami érdekessé tehette volna az összképet, de az több mint valószínű, a kukában landolt, a karakterek néha működnek, néha nem, utóbbi eset elég sűrűn előfordul, látszólag képtelenek levetkőzni azokat a kliséket, amitől valamennyire egyedi lehetne a film. Magyarul a rosszfiúk döcögős logikával lesznek jófiúk, ami elég nagy kivetnivalót hagy maga után, hiszen közben nincs meg köztük az az igazi kémia, ami elvárható lenne. Ugyan a főbb karaktereknek igyekeztek valami kis háttértörténetet adni, de ezek néhol csak felesleges plusz infók, amik nélkül nyugodtan meglehettünk volna. Sőt, ha már Ayer azzal pedálozott egész végig, hogy A piszkos tizenkettő inspirálta őt leginkább, a szereplőket jellemformálónak szánt flashback-ek helyett akciójelenetek, és a film fő cselekményének során is bemutathatta volna. Ehelyett a karakterek mennek, lőnek, majd megint mennek, és megint lőnek, az akciójelenetekben pedig semmi újdonság nincs, ami nem lenne feltétlenül baj, ha mindezt stílusosan adnák elő, jó dumákkal, a la ’80-es, ’90-es évek, de néha borzalmasan gagyin vannak megírva a párbeszédek, egyszer vicceket sütnek el olyan pillanatokban, amikor komolynak kéne lenni, máskor pedig fordítva, és van egy harmadik változat, mikor csak simán jellegtelen az egész.
És itt a negatívumok felsorolásának korántsincs vége, és ez sajnos a film egyik (stílszerűen) ütőkártyáját is érinti. Sejteni lehetett, hogy Joker csak egyfajta reklámfogás lesz, mégis többek közt rá voltak a legjobban kíváncsiak a várakozók. Voltak, akik bizakodtak, voltak, akik előre temették, megjelenése miatt, meg eleve azért, mert a nagy elődök után Jared Leto-nak konkrétan megugorhatatlan magasságokat kellett elérnie, ami Oscar-díj ide, vagy oda, nem megy egykönnyen. A nagy kérdés pedig egyelőre megválaszolatlan marad, ugyanis szerepel összesen vagy 5 percet, és amikor a vásznon van, akkor is csupán konkrétumok nélküli dramaturgiai célokkal működik a figura, nulla karakterépítéssel, tehát mindaz, ami jellemző minden idők egyik legismertebb gonosztevőjére, abból itt semmit sem villant meg a filmben, semmi poén, semmi őrület, semmi gonoszság, kegyetlenkedés nuku, ezeket a hiányosságokat Leto pedig gesztikulációval, különböző non-verbális eszközökkel, és arcjátékkal próbálja kompenzálni de egyszerűen ez kevés ide. Ennek eredménye egy sótlan Joker, aki leginkább egy aranyfuxos műmájer rapperre hasonlít – ez mondjuk nem feltétlenül Leto hibája. A főgonoszt pedig nem véletlenül rejtegették, titkolták az előzetesben, az ugyanis nem több mint egy speciális effektus, akinek öt mondat nem sok, annyi sem hagyja el a száját, gyakorlatilag talán az utóbbi idők képregényfilmjeinek legrosszabb főellenfeléről beszélünk, motivációk nélkül, „elpusztítom a világot, csak mert” elvekkel felruházva. Aztán a film vége felé már minden ötödik percre jut egy wtf-pillanat, ami erőteljesen gyilkolja az érzést, hogy néhol tényleg szórakoztató ez az egész.
Öröm az ürömben, hogy bár több bekezdésen keresztül ekéztem a filmet, nem nagyon takargattam a hibáit, és nem fogom róla azt állítani, hogy ezek ellenére mégis jó az összkép, de a Suicide Squad csak azért nem borzalmas film, mert a rossz kritikák után nagyon-nagyon leestek az elvárások – ezek után pedig félig-meddig kellemes csalódás lett. Az biztos, hogy a Batman Superman ellent is ez mentette meg sok mindenkinél, a DC idei második próbálkozása is beleesett ebbe a hasonló, és furcsa állapotba. Az igazság most is azok félúton van: azok között, akik a film minden képkockáját a kénköves pokol nyolcadik bugyrába kívánják, és azok között, akik elvakultan próbálják védeni az alkotást, és az ellentábor fejébe verni, hogy valójában ők tévednek, és a Suicide Squad egy meg nem értett mestermű. Egyáltalán nem az, viszont nem is olyan rémes, mint a híre. Egy idő után képes berántani, ha hagyod, a főbb színészek pedig szinte már a hátukon is elviszik. Will Smith végre tényleg Will Smith, hozza a szokásos figurát, ami legtöbbször szórakoztató, és eladható, ahogy itt is. Margot Robbie-ra vita nélkül ráöntötték Harley Quinn szerepét, őrülten szexi, és igazi pszichopata egyszemélyben, egyszerre bájos, vonzó, vagány, ámde kiszámíthatatlan, veszélyes, és harapós is. Minden jelenete ott van, és kényezteti a férfi szemet, mindazonáltal egy ennyire elszállt, na meg erős női karaktert sem mostanában láthattunk a filmvásznakon – főleg ilyen dögöset nem. Tehát vannak azért jó pillanatai a mozinak, sőt, még azt is eléri, amire a legtöbben soha életükben még csak gondolni se gondoltak volna, vagyis a Suicide Squad szinte már megszeretteti velünk a mai Hollywood egyik legnagyobb anti-színészét, Jai Courtney-t, és az ő totálisan túljátszott Bumerángját. Ezt pedig tényleg meg kell becsülni.
A Suicide Squad óriási kihagyott ziccer, ami simán megszorongathatta volna a Marvel stúdiót, ha nem szenvedne óriási lyukaktól, logikátlanságoktól, rendezői malőröktől, és zavaros forgatókönyvtől. Bár ez már a Batman Superman ellenre is igaz volt, ezúttal külön fájdalmas, és érthetetlen miért nem tudták megfelelően kezelni ezt a rengeteg hálás karaktert, témát, na meg az óriási potenciált, amit egy ilyen koncepció jelent. Azonban egy laza nyári filmnek még mindig elég jó, sőt: néha már annyira rossz az egész, hogy abból bőven kijön egy szórakoztató, agyatlan akciómozi, amin időnként még mosolyogsz is. Az biztos, hogy nem csupán egy ilyen alkotásnak készült, de a Suicide Squad igazi bűnös élvezet. Egyrészt sajnálatos, hogy ez lett a vége, másrészt ez nem feltétlenül jelenti, hogy borzalmas lenne az összkép. A stúdiónak viszont ideje lenne felkötni a gatyát, mert nem először (de mostmár tényleg bízzunk benne, hogy utoljára) bizonyítják be, hogy még mindig a ködben tapogatóznak, amikor igazán minőségi képregényadaptációkról van szó. A DC újabb kudarcot véshet be magának, a következő film pedig a 2017 nyarán érkező Wonder Woman lesz, amiben mostmár minden reményünk benne van. Ironikus lesz, ha majd pont egy női szuperhős menti meg az univerzumot, azt figyelembe véve, hogy mennyi ideig ódzkodtak attól a stúdiók, hogy egy önálló adaptációt csináljanak, főszerepben a gyengébbik nem egyik képviselőjével. Talán a rajongók egyik utolsó mentsvára lesz ez. A Suicide Squad pedig személy szerint egy „egyszerre utálom-egyszerre szeretem” filmként marad meg, ami hibái ellenére is szórakoztató, de mégis szomorú, hogy nem találták el az arányokat. És ezt most még csak nem is lehet egy Zack Snyder-féle kontárra ráfogni.
Emlékszünk még micsoda rajongói ováció fogadta a Suicide Squad – Öngyilkos osztag kiszivárgott anyagait, képeit, videóit, és előzeteseit? Hogy micsoda óriási, ezerrel dübörgő, kíméletlen hype vonat indult el, ami ráadásul még érdekes is volt, és amelyre az emberek fel is ültek zokszó nélkül? Okkal gondoltuk azt, hogy a film majd élve megeszi a szintén idei Batman Superman ellent (melybe a Warner-nek szépen bele is tört a bicskája, ahogy illik), és hogy ez lesz végre a DC filmes univerzumának első, tényleg odaverős mozija. Egyszóval, amilyen vészesen gyorsan közeledett a premier, egyre biztosabbak voltunk benne, hogy ezt nem lehet elcseszni. Hát, végülis szép álom volt. Aztán gyorsan fel is ébredtünk: a végeredményt látva mindjárt két következtetést is levonhatunk a filmmel kapcsolatban (mármint annak minőségén kívül. Az egyik, hogy bár a Warner-nél több tucat olyan szuperhősnek a jogai vannak, akikkel nagyszerű, látványos, és szórakoztató filmeket lehetne csinálni, valamiért mégsem megy nekik, és fogalmuk sincs, mit kezdjenek velük, a másik pedig, nem meglepő módon az, hogy a DC egyre nagyobb szarban van. A Suicide Squad-ra is igaz, hogy a stúdió nem igazán volt képben, nem tudták, hogy valójában milyen filmet is akarnak majd a vásznon látni, többször megvágták, utóforgatásokra szintén sor került (ez alapjában véve is ritkán ad okot a bizakodásra), egyszer túl komoly volt, máskor pedig szokatlanul vicces, és a kettő között egyensúlyozva lett óriási katyvasz a produkció. Ne szépítsük tehát a dolgokat: nem erre számítottunk, nagyon nem. Pedig igencsak hálás téma volt, ami könnyen felvehette volna a versenyt a nagy rivális, a Marvel stúdió alkotásaival. Ennek ellenére megint az lett az egészből, hogy a Marvel maradt a helyén, a Suicide Squad kapcsán pedig inkább a film körüli hisztire fogunk emlékezni majd hónapok múltán, mint a pozitív moziélményre. Versenyről pedig továbbra sem lehet beszélni a két nagy név között, mivel a Marvel, ha nem is kivétel nélkül készít nagyszerű filmeket, még mindig tud tartani egy bizonyos szintet, ami bőven ad okot a felhőtlen szórakozásra, a Warner pedig ismét magyarázkodhat a gyenge minőség, és a rengeteg negatív kritika miatt – de ez náluk lassan már hagyomány lesz.
Pedig ha valamiben, akkor a Suicide Squad-ban benne rejlett, ha nem is egy korszakalkotó, vagy egyedi, de egy tökéletesen szórakoztató, odamondogatós laza film biztosan. Az alapjául szolgáló képregényben egy csapat rosszfiú indul megmenteni a világot, és ez a különös felállás eleve egy érdekes, és izgalmas koncepciót ígér, hiszen antihősöket, akikről alapjában véve tudjuk, hogy sokszor tettek rossz fát a tűzre, valamint rengeteg vér szárad a kezükön, igencsak vagány dolog ilyen szerepben látni. Nem véletlen, hogy sokan A galaxis őrzői-hez, a két éve óriási sikert elkönyvelő Marvel-filmhez hasonlították az a felütést, nemcsak a „rosszak jót cselekszenek” téma miatt, hanem mert anno az a csapat is ismeretlen volt korábban a szélesebb moziba járó közönségnek, azonban mégis egy csapásra megszerették Peter Quill-t, és csapatát, nem volt kétséges, hogy ha a DC jól játssza ki a lapjait, akkor az Öngyilkos osztag is hasonló, ha nem nagyobb dicsfényre számíthat. És tényleg teljes joggal számíthattunk arra, hogy David Ayer (amúgy személyes kedvenc) beváltja az ígéreteket, aki nem utolsósorban olyan filmeket írt, mint a Kiképzés, és olyanokat rendezett, mint a Nehéz idők, Az utolsó műszak, és a Harag – tehát plusz egy érv, amiért úgy érezhettük, ez lesz az ideig nyár egyik, ha nem a legnagyobb durranása. Sorolhatnánk még a különböző okokat a neves színészektől kezdve, de egyrészt nem érdemes, mert csak a filmet tüntetné fel rossz fényben, másrészt ennek ellenére is sok helyen kilóg a lóláb, és ha listát írnánk, mindenképp a negatív oszlopban lenne a több érv. És voltaképp az egész film egy jó nagy, díszes csomagolásba, és masniba kötött hazugság: mindaz a vad, frappáns stílus, amit az előzetesek ígértek, az a totálisan elszállt akcióőrület, amire számítottunk, szinte egyáltalán nincs ott a kész filmben.
Ennek ellenére néha tényleg elég vagány a Suicide Squad. A rengeteg negatív tulajdonság mellett leledzik benne némi spiritusz, időnként eleven, adrenalin pumpáló, és vicces, a karakterek is működnek elvétve. Ám a hibák akkor is úgy üvöltenek belőle, hogy azt nem lehet nem észrevenni. Sajnos a stúdió még mindig hibásan gondolkodik: annak idején Az acélembernél sokan felháborodtak a tét nélküli összecsapásokon, melyben során Superman lezúzott egy fél várost, tojva a lakosokra, és az ártatlanokra, aztán a nézők jogos felháborodása után a Batman Superman ellenben természetesen úton-útfélen megjegyezték, hogy micsoda szerencse, lakott területen gyepálják egymást a hősök. Úgy tűnik a stúdió megint tévesen szűrte le a tanulságot a legutóbbi képregényfilmjéből: azaz az alkotás minőségéért a sötét hangvételt tette felelőssé, ez aztán meg is pecsételte a Suicide Squad mennybe menetelét is – ahelyett, hogy 2016 nyarának legnagyobb buliját élnénk át, ismét szemtanúi lehetünk a fejesek, és filmesek totális inkompetenciájának. Rendesen látszik a produkción a vágó olló nyoma, valószínűleg sokkal több volt ebben a moziban, ami érdekessé tehette volna az összképet, de az több mint valószínű, a kukában landolt, a karakterek néha működnek, néha nem, utóbbi eset elég sűrűn előfordul, látszólag képtelenek levetkőzni azokat a kliséket, amitől valamennyire egyedi lehetne a film. Magyarul a rosszfiúk döcögős logikával lesznek jófiúk, ami elég nagy kivetnivalót hagy maga után, hiszen közben nincs meg köztük az az igazi kémia, ami elvárható lenne. Ugyan a főbb karaktereknek igyekeztek valami kis háttértörténetet adni, de ezek néhol csak felesleges plusz infók, amik nélkül nyugodtan meglehettünk volna. Sőt, ha már Ayer azzal pedálozott egész végig, hogy A piszkos tizenkettő inspirálta őt leginkább, a szereplőket jellemformálónak szánt flashback-ek helyett akciójelenetek, és a film fő cselekményének során is bemutathatta volna. Ehelyett a karakterek mennek, lőnek, majd megint mennek, és megint lőnek, az akciójelenetekben pedig semmi újdonság nincs, ami nem lenne feltétlenül baj, ha mindezt stílusosan adnák elő, jó dumákkal, a la ’80-es, ’90-es évek, de néha borzalmasan gagyin vannak megírva a párbeszédek, egyszer vicceket sütnek el olyan pillanatokban, amikor komolynak kéne lenni, máskor pedig fordítva, és van egy harmadik változat, mikor csak simán jellegtelen az egész.
És itt a negatívumok felsorolásának korántsincs vége, és ez sajnos a film egyik (stílszerűen) ütőkártyáját is érinti. Sejteni lehetett, hogy Joker csak egyfajta reklámfogás lesz, mégis többek közt rá voltak a legjobban kíváncsiak a várakozók. Voltak, akik bizakodtak, voltak, akik előre temették, megjelenése miatt, meg eleve azért, mert a nagy elődök után Jared Leto-nak konkrétan megugorhatatlan magasságokat kellett elérnie, ami Oscar-díj ide, vagy oda, nem megy egykönnyen. A nagy kérdés pedig egyelőre megválaszolatlan marad, ugyanis szerepel összesen vagy 5 percet, és amikor a vásznon van, akkor is csupán konkrétumok nélküli dramaturgiai célokkal működik a figura, nulla karakterépítéssel, tehát mindaz, ami jellemző minden idők egyik legismertebb gonosztevőjére, abból itt semmit sem villant meg a filmben, semmi poén, semmi őrület, semmi gonoszság, kegyetlenkedés nuku, ezeket a hiányosságokat Leto pedig gesztikulációval, különböző non-verbális eszközökkel, és arcjátékkal próbálja kompenzálni de egyszerűen ez kevés ide. Ennek eredménye egy sótlan Joker, aki leginkább egy aranyfuxos műmájer rapperre hasonlít – ez mondjuk nem feltétlenül Leto hibája. A főgonoszt pedig nem véletlenül rejtegették, titkolták az előzetesben, az ugyanis nem több mint egy speciális effektus, akinek öt mondat nem sok, annyi sem hagyja el a száját, gyakorlatilag talán az utóbbi idők képregényfilmjeinek legrosszabb főellenfeléről beszélünk, motivációk nélkül, „elpusztítom a világot, csak mert” elvekkel felruházva. Aztán a film vége felé már minden ötödik percre jut egy wtf-pillanat, ami erőteljesen gyilkolja az érzést, hogy néhol tényleg szórakoztató ez az egész.
Öröm az ürömben, hogy bár több bekezdésen keresztül ekéztem a filmet, nem nagyon takargattam a hibáit, és nem fogom róla azt állítani, hogy ezek ellenére mégis jó az összkép, de a Suicide Squad csak azért nem borzalmas film, mert a rossz kritikák után nagyon-nagyon leestek az elvárások – ezek után pedig félig-meddig kellemes csalódás lett. Az biztos, hogy a Batman Superman ellent is ez mentette meg sok mindenkinél, a DC idei második próbálkozása is beleesett ebbe a hasonló, és furcsa állapotba. Az igazság most is azok félúton van: azok között, akik a film minden képkockáját a kénköves pokol nyolcadik bugyrába kívánják, és azok között, akik elvakultan próbálják védeni az alkotást, és az ellentábor fejébe verni, hogy valójában ők tévednek, és a Suicide Squad egy meg nem értett mestermű. Egyáltalán nem az, viszont nem is olyan rémes, mint a híre. Egy idő után képes berántani, ha hagyod, a főbb színészek pedig szinte már a hátukon is elviszik. Will Smith végre tényleg Will Smith, hozza a szokásos figurát, ami legtöbbször szórakoztató, és eladható, ahogy itt is. Margot Robbie-ra vita nélkül ráöntötték Harley Quinn szerepét, őrülten szexi, és igazi pszichopata egyszemélyben, egyszerre bájos, vonzó, vagány, ámde kiszámíthatatlan, veszélyes, és harapós is. Minden jelenete ott van, és kényezteti a férfi szemet, mindazonáltal egy ennyire elszállt, na meg erős női karaktert sem mostanában láthattunk a filmvásznakon – főleg ilyen dögöset nem. Tehát vannak azért jó pillanatai a mozinak, sőt, még azt is eléri, amire a legtöbben soha életükben még csak gondolni se gondoltak volna, vagyis a Suicide Squad szinte már megszeretteti velünk a mai Hollywood egyik legnagyobb anti-színészét, Jai Courtney-t, és az ő totálisan túljátszott Bumerángját. Ezt pedig tényleg meg kell becsülni.
A Suicide Squad óriási kihagyott ziccer, ami simán megszorongathatta volna a Marvel stúdiót, ha nem szenvedne óriási lyukaktól, logikátlanságoktól, rendezői malőröktől, és zavaros forgatókönyvtől. Bár ez már a Batman Superman ellenre is igaz volt, ezúttal külön fájdalmas, és érthetetlen miért nem tudták megfelelően kezelni ezt a rengeteg hálás karaktert, témát, na meg az óriási potenciált, amit egy ilyen koncepció jelent. Azonban egy laza nyári filmnek még mindig elég jó, sőt: néha már annyira rossz az egész, hogy abból bőven kijön egy szórakoztató, agyatlan akciómozi, amin időnként még mosolyogsz is. Az biztos, hogy nem csupán egy ilyen alkotásnak készült, de a Suicide Squad igazi bűnös élvezet. Egyrészt sajnálatos, hogy ez lett a vége, másrészt ez nem feltétlenül jelenti, hogy borzalmas lenne az összkép. A stúdiónak viszont ideje lenne felkötni a gatyát, mert nem először (de mostmár tényleg bízzunk benne, hogy utoljára) bizonyítják be, hogy még mindig a ködben tapogatóznak, amikor igazán minőségi képregényadaptációkról van szó. A DC újabb kudarcot véshet be magának, a következő film pedig a 2017 nyarán érkező Wonder Woman lesz, amiben mostmár minden reményünk benne van. Ironikus lesz, ha majd pont egy női szuperhős menti meg az univerzumot, azt figyelembe véve, hogy mennyi ideig ódzkodtak attól a stúdiók, hogy egy önálló adaptációt csináljanak, főszerepben a gyengébbik nem egyik képviselőjével. Talán a rajongók egyik utolsó mentsvára lesz ez. A Suicide Squad pedig személy szerint egy „egyszerre utálom-egyszerre szeretem” filmként marad meg, ami hibái ellenére is szórakoztató, de mégis szomorú, hogy nem találták el az arányokat. És ezt most még csak nem is lehet egy Zack Snyder-féle kontárra ráfogni.
