Kritika, sorozat
Stranger Things: Első évad (Stranger Things: Season One)
Kritika, sorozat
A nyár sorozata.
A ’80-as évek menő. Nem véletlen, hogy az elmúlt esztendők filmjei, regényei, videojátékai, és még a divat világa is azt a korszakot szereti a legjobban megidézni, ugyanis van a „boldog nyolcvanasoknak” egy olyan hangulata, stílusa, mely a mai napig kiemelt népszerűségnek örvend. Ami felé még 2016-ban is különleges nosztalgiával tekintenek vissza, ezt az érzést pedig nem csak azok fogadhatják be, akik valóban abban az időszakban voltak gyerekek, vagy fiatalok, a mai generáció számára sem lehetetlen, hogy értse, és érezze annak a korszaknak az összes báját. Hiszen az akkor készült alkotások markáns vizuális stílusuk, és egyedi hangzásviláguk miatt visszafordíthatatlanul beleivódtak a különböző műfajok zsigereibe, úgy ahogy az azt megelőző, és követő évtizedek különböző produkció sohasem. Másrészt elég csak megnézni, hány korszakalkotó, és meghatározó film készült akkoriban, amik aztán nagyban inspirálták a mai írók, rendezők, és további alkotók egész seregét. A ’80-as évek bája tehát megfoghatatlan… Írnám, ha a Duffer-tesók nem ragadták volna meg tökéletesen, kreativitástól, fantáziától, és lelkesedéstől duzzadó karmaikkal azt, amiről az az évtized szólt, pop-kulturális fronton. Idén, a Netflix adatszolgáltatóján indult sorozatuk a Stranger Things (az első évad természetesen annak teljes egészében rögtön elérhetővé vált már a premier napján) az ez évi nyár legnagyobb meglepetése, mely jött, látott, és azonnal győzött – baromi nagy klisé, de teljesen igaz.  



1983-ban járunk. Az Indiana állambeli Hawkins egy teljesen unalmas, hétköznapi kisváros, ahol nem történik az égvilágon semmi. Az emberek élik hétköznapi, szürke, kissé monoton életüket, Jim Hopper-nek (David Harbour), a helyi sheriffnek sem kell sok minden miatt aggódnia, legnagyobb problémája az, hogy a helyi gyerekek folyamatosan kerti törpéket lopnak az egyik nyugdíjas öregasszony kertjéből. A felnőttek dolgoznak, a gyerekek iskolába járnak, minden megy a maga útján, minden nap ugyanúgy telik, mindig ugyanaz történik. Aztán egy napon az egyik 12 éves fiúnak, Will Byers-nek (Noah Schnapp) nyoma vész. Senki sem tudja hova tűnhetett, mi történhetett vele, de nemsokára városszerte keresni kezdik. Nem lelik nyomát, viszont a szintén keresésére induló barátai Mike Wheeler (Finn Wolfhard), Dustin Henderson (Gaten Matarazzo), és Lucas Sinclair (Caleb McLaughlin) a város melletti erdőben rátalálnak egy kopasz, kórházi ruhában ténfergő kislányra, aki csak Tizenegynek (Millie Bobby Brown) nevezi magát. Látszólag átlagos gyerek, ám hamarosan kiderül, különleges, emberfeletti dolgokra képes. Hawkins-ban felpörögnek az események, ugyanis Will-t továbbra sem találják, anyja, Joyce Byers (Winona Ryder) fura hangokat kezd hallani, és nagyon úgy tűnik, hogy nem fia épségéért való aggódása miatt, ezzel együtt pedig a kisvárosban is érdekes, megmagyarázhatatlan dolgok sorozata követi egymást, melyhez talán a Hawkins mellett elhelyezkedő titokzatos kutató laboratóriumnak is köze lehet…  



Újabb klisé: a Stranger Things a maga teljes valójában nagyszerű. Pedig alkotók nem tettek semmi mást, minthogy alapul vették az évtized jelentős művészeinek jelentős műveit, majd egy hatalmas fazékban összekeverték, hozzáadtak még egy rakás „nyolcvanas” slágert, ezek mixeként pedig megszületett a Stranger Things, egy kis plusz titkos összetevővel együtt. Duffer-ék ugyanis úgy meséltek el egy alapvetően ismerős, többször látott történetet, ahogy még senki sem azelőtt. Sorozatuk nem csak egy erőltetett koppintás, kliségyűjtemény, vagy egy úgynevezett „best of ’80s”, bár rá lehet sütni ezeket a jelzőket is, de jóval többről van itt szó ebben az esetben. Parádésan hozza a széria annak az évtizednek a hangulatát, nagyszerűen ötvözve a sci-fit, a kaland, gyerek, és szörnyfilmeket a horror műfajával. Napestig lehetne sorolni, hogy hány olyan klasszikus film, vagy könyv volt hatással a Stranger Things-re: Harmadik típusú találkozások, E.T., Tűzgyújtó, Kincsvadászok, Állj mellém!, Alien, Poltergeist, Az, Csillagember, és még sok más mű, melyekre folyton folyvást utalnak, kisebb-nagyobb módon. Itt egy falon lógó plakát, ott egy adott klasszikusból vett jelenet, máshol egy ismerős kamerabeállás, vagy félig elhintett mondat, valóban végtelen hosszússággal lehetne példákat mondani, mennyit, és milyen filmeket, könyveket használtak inspirációként a Duffer fivérek, azokról a híres, a ’80-as években aranykorukat élő alkotókról nem is beszélve, akik egyedi stílusukkal mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy emlékezetessé tegyék azt az évtizedet, és rányomják bélyegüket az akkori filmgyártásra. Steven Spielberg, John Carpenter, George Lucas, és Stephen King (aki amúgy egy csapásra szenvedélyes rajongója lett a sorozatnak) eszmeisége is megelevenedik a képernyőn.  



Természetesen ezen úriemberek alkotásait kívülről fújó rajongók egyből vágni fogják azt, amiről én hosszú sorokon keresztül magyaráztam. Őszinte gyermeki barátság, kiskortól független hatalmas felelősségtudattal, és az ehhez társuló optimizmussal, reménnyel (egyértelmű King). Veszélyes csodák kombinálása az ártatlansággal, a testvérekként viselkedő gyerekek szoros, mindent legyőző kapcsolatán keresztül bemutatva (tipikus Spielberg-recept). A tini-szerelem naiv, egyben végtelenül esetlen bájának bemutatása (John Hughes mester eszméi nyomán). Mindezt vegyítve a szorongós, suspense elemekkel dúsított thriller-horror beütéssel, és a korszakra jellemző szintetizátoros, minimalista zenével megtámogatva, mintha egyenesen Carpenter papa stílusa, és muzikális eszköztára elevenedne meg, persze nyilván direkt módon. Azonban legyen bármilyen fura is, főleg azután, amennyi inspirációt, és hivatkozási pontot felsoroltam, ami kőkeményen ott van a Stranger Things-ben, a sorozat egyik legnagyobb erőssége maga a történet, és a karakterek. Egyszerre ábrázolja tökéletesen a gyermekkor gondtalanságát, örömét, és a felnőttkor szürkeségét, fásultságát. A figurák nagyszerű lenyomatai a két különböző generációnak, a gyerekek, tinédzserek kellemesen meseszerű, romantikus világban mozognak, annak ellenére, hogy nem kevés félelemmel, és borzalommal kell szembenézniük. És a kellemes meseszerűség egyébként ritka jól működik, sikerült összehozni az ősrégi horroros borzongást a bohókás, kalandos humorral, miközben komolyságát azért mindvégig megőrzi, és voltaképp a történet végére minden gyerekszereplő kicsit felnő az átélt események hatására. A színészek példásan alakítják a szerepüket, mindenféle giccs, és erőltetettség nélkül, azonnal megszeretjük őket, teljesen hitelesek, sőt, még némelyik idősebb, tapasztaltabb színésznél is jobb teljesítmény nyújtanak.  



De a Stranger Things nemcsak bicikliző, rádiózó, és szerepjátékokat játszó gyerekekről, hanem felnőttekről is szól. Őket is ugyanúgy átformálják a történtek, személyes drámájuk a cselekmény szerves részévé válik, a fináléra pedig mindegyikük nyer egy kis megváltást, ilyen-olyan formában. Kifejezetten kidolgozott karakterekkel operálnak az alkotók, mindegyiküket meg lehet kedvelni, vagy épp utálni, gyakorlatilag mindegy is, a lényeg, hogy bármelyikük képes valamiféle érzelmet, empátiát, vagy szimpátiát kiváltani a nézőből, legyen az pozitív, esetleg negatív kicsengésű. De gyakorlatilag magára a sorozatra is rásüthető, hogy az összes korosztályt képes megszólítani. Egyszerre szól az összes generációknak, nemcsak kizárólag a gyerekeknek, vagy a felnőtteknek. És akkor a remek zenéket nem is említettem még: természetesen ’80-as évekbeli hangulathoz szintén ’80-as évekbeli slágerek dukálnak, ennél fogva sűrűn csendülnek fel a korszak nagy dalai, mindig a megfelelő pillanatban, és néha nem csak a hangulat fokozása miatt, hanem olykor komoly, fontos dramaturgiai célja van. A még parádésabb feelingről olyan zenekarok, és előadók muzsikái gondoskodnak, mint a Jefferson Airplane, Toto, Seeds, The Clash, Foreigner, New Order, Vangelis, Dolly Parton, a felsorolást, ahogy a filmes, könyves utalásoknál, itt is jó sokáig lehetne folytatni.  



Ha ez a rengeteg dicsérő szó, és méltató jelző nem volt elég, hogy most rögtön kezdj bele a sorozatba, akkor semmi. Tök mindegy, hogy melyik évtizedben töltötted a gyerekkorodat, akár 30 évvel, akár 20 évvel ezelőtt, vagy esetleg most, érteni fogod a Stranger Things-et. Mert bár külsőleg totális retro-érzés, mégis olyan univerzális, korszakokon átívelő témákról, problémákról szól, mely könnyen megszólíthatja akármelyik generációt. Tipikusan a „jókor van jó helyen” eset mintapéldánya, és a közönség sem lehetne ennél jobb. Hihetetlenül szórakoztató, és lebilincselő nosztalgia-járat azoknak, akik a megidézett korszak filmjein, regényein, játékain, és zenéin nőttek fel. De természetesen nemcsak nekik.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.