A Hihetetlen Pókember #28
The Amazing Spider-Man #586-587 (2009)  

Miután az előző számban végre fény derült a hatalmas, grandiózus, és mindenki által nagyon, de nagyon várt (na ja...) rejtélyre, azaz Métely kilétére, Mark Guggenheim gondolt egyet, és kicsit lelassított. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy teljes részt szánt arra, hogy kellően kiaknázza a karakter lelepleződésében rejlő lehetőségeket.  Az előző részeknél már leírtam, hogy igazából mi a gond Métely személyével, és úgy a széria mostani minőségével, de meglepő módon Guggenheim ezúttal nem esett két szék közé a padlóra. Illetve hadd javítsam ki magam: kevésbé okozott csalódást, mint általában. Egész hihetően, és jól vezeti vissza Métely sztoriját, összeköt néhány szálat, és meg is magyaráz néhány eseményt egészen a Brand New Day kezdetéig. Érdekesség, hogy ezen szám első történetét nem a széria akkori rajzolójának, John Romita Jr.-nek köszönhetjük, egy rész erejéig Barry Kitson ugrott be a helyére, aki bár nem végzett makulátlan munkát, azért korrekten ábrázolta a csupán kétszereplős, dialógusokkal teli, egy helyszínen játszódó sztorit. Persze az öröm most sem lehet teljes, hiszen Guggenheim jobb ötlet híján Métely eredettörténetét Harry Osborn-on keresztül mutatja be, ezzel csak annyi a gond, hogy ő, és Lily kapcsolata sosem volt sem érdekes, sem fontos, legalábbis annyira nem, hogy ők töltsék ki a 48 oldalas képregény első felét. Így a színvonal még mindig erősen közepes, tele nyögvenyelős, és erőltetett írói eszközökkel.  

Mindezek után azért még ott van a csöppnyi remény, hogy a másik 24 oldal kárpótol minket ezekért a hibákért. Nos, igen is, meg nem is. Az már sokkal inkább koncentrál Pókemberre (aki amúgy az előző részben egyáltalán nem is szerepelt), akit elfogott a rendőrség, miután Métely jól helybenhagyta. Most a tárgyalására vár a börtönben, eközben azon fáradozik ő is, és ügyvédje, Matt Murdock is (Fenegyerek ugye), hogy senki se deríthessen fényt a hálószövő kilétére. Pedig könnyű dolog lenne, hiszen amíg bilincsbe van verve, bárki könnyűszerrel lekaphatná róla a maszkját, plusz fáradozást nemigen okozna. Guggenheim igyekszik hiteles választ adni arra, hogy falmászónk miért tudja megőrizni valódi kilétét, ami azért nem kicsit sántít, de ettől függetlenül azért nem olyan rossz az egész. Közben a Póknyomjelzős-gyilkos szála is nagyban zajlik, ami sajnos egyre cikibb, és erőltetettebb lesz, minél többször van róla szó. Láthatóan nem tudnak már mit kezdeni ezzel a dologgal, bonyolítják, csűrik-csavarják, de legjobb lenne befejezni az egészet, úgy ahogy van.

Peter Parker Pókember #29
The Spectacular Spider-Man #206-209 (1993-1994)  

Amilyen jól kezdett ebben az évben a Peter Parker Pókember, most annyira kezd egyhangúvá válni. 2016 első felére valóban olyan sztorik jutottak, amit így utólag sajnáltunk is, hogy nem jelent meg annak idején, a ’90-es években, de azóta eléggé nagyot fordult a kocka. Hiánypótló történetek helyett inkább csak átlagos, nem rossz, viszont nem is különösképp kiemelkedő alkotások jelennek meg mostanában a limitált széria lapjain, amiből gyakorlatilag a képregények műfajában tizenkettő egy tucat. Persze a retro stílus, és a régies rajzok még mindig eltudják vinni a hátukon az egészet. Folytatódik a Sírkős sztori, amelyben „újfent” ismét egy bandaháborúnak lehetünk szemtanúi, ami volt elég már így is a Pókember képregényekben, ráadásul a legtöbb jobb is volt ennél, de annyi baj legyen. A Hálószövő megütközik a látszólag sérthetetlen, acélbőrrel felvértezett rosszarcúval, miközben egy maffia versengésbe is belekeveredik, ugyanis az aktuális gonosztevő a bűnözők trónjára utazik. Sajnos ez az egész koncepció nem annyira komplex, szerteágazó és izgalmas, hogy igazán jó legyen (pedig lehetett volna, ha több energiát fordít rá az író), hiszen nemegyszer láthattuk már, hogy még a Pókember képregényeken belül is milyen nagyszerűen tudnak működni ezek a történetek. Ez a nagyszerűség azonban ezúttal elmarad. Bár végeredményben így sem érheti szó komolyabban a ház elejét.  

Már csak azért sem beszélhetünk kihagyhatatlan, örökérvényű sztorikról, mert ezekben most nem Peter Parker életének alakulásába nyerhetünk komolyabb bepillantást (bár ezek most sem maradnak el teljes mértékben), hanem inkább a körülötte lévő karakterek sorsába. Szemtanúi lehetünk Flash Thompson, és Felicia Hardy szakításának, mivel előbbit Sírkő kórházba küldte, ezért úgy gondolja, itt az ideje, hogy átértékelje az életét. Ezek maximum az adott karakterek életében fontos esemény, összességében mégis elhanyagolható tényezők, főleg mivel ebben az időben a főszereplő sokkal nagyobb eseményeken ment keresztül, ami drasztikusan megváltoztatta a képregények hangulatát, és Pókember jellemét – ha nem is örökre, de egy időre valóban sötét, a szériától kissé idegen hangulat telepedett a sztorikra. A 29. számban ebből persze még semmit sem érezni, a történetvezetés még ’80-as évek, ahogy Sal Buscema rajzai sem tükrözik még azt a modernizmust, amit az évtized közepén vezetett be a Marvel. Ettől függetlenül, mint mindig, a Peter Parker Pókember most is felhőtlen szórakozást ígér, csak ezúttal talán kevésbé minőségit, mint szokott.

Todd McFarlane Spawn #3
Spawn #90-91 (1999-2000)  

Az új hazai Spawn sorozat kezdeti döcögései után végre magára talált. A második szám már sokkal profibb stílusban készült, a mostani pedig ennek a fejlődésnek a tökéletes megkoronázása. A történet ugyan talán nem annyira nívós, és izgalmas, mint az előzményben, de panaszra egyáltalán nincs ok. A 48 oldalas képregény első sztorijában kedvenc pokolivadékunk három suttyót kér számon, akik egy szakadt vidéki házban valami nagyon-nagyon csúnya dolgot tehettek. Ezt igazolja a vérben fagyva fekvő megkéselt, megerőszakolt halott nő, akinek meggyilkolása egyelőre még Spawn előtt is ködös. De mivel ő nem az a teremtmény, akit puha fából faragtak, rábírja a három férfit, hogy egyenként mondják el mi történt. Az ilyesfajta történet cseppet sem új keletű, láthattuk már legalább ezer helyen, ezer formában, azonban a Spawn képregényeken belül mégis üdítően hat egy ilyen sztori. Kellően sötét, brutális, és kegyetlen, még ha annyira nem is bővelkednek a képek kiomló belekben, vérgőzben, és egyéb ínycsiklandozó horror-elemekben, mégis eléri a hatását. És persze a végén minden szereplő megkapja a magáét, erről maga Spawn gondoskodik. A rajzokat pedig szokás szerint Greg Capullo szállítja, akinek tehetségét a végtelenségig lehetne méltatni, ugyanakkor érdemes összehasonlítani ezen munkáit a mostani hazai The New 52-es Batmanével. Persze az sem rossz, de amíg ott nemegyszer szinte egyforma arcokat láthatunk, a Spawn képregényeket azért jóval részletesebben, és karakteresebben rajzolta. Bár az is igaz, hogy röpke 10 esztendő el is telt a kettő közt – már ha az eredeti megjelenéseket nézzük.  

Lassan hozzászokhatunk, hogy a sorozatban Spawn alig-alig tűnik fel, legalábbis vannak olyan történetek, ahol egyáltalán nem, vagy csak érintőlegesen szerepel a pokol démonai ellen küzdő ivadék. Ezúttal is jutott egy ilyen sztori, a harmadik szám második felében: egy titokzatos, eléggé vad, és öntörvényű kinézetű sátánista fazon Mark, aki leginkább a fiatal Alice Cooper-re hajaz, fura tervet eszel ki a főhős ellen, de eléggé pórul jár. Nem meglepő, és már a történet legelső oldalán kiderül, hogy neki sem sikerült az, amivel előtte már több százan próbálkoztak. A Spawn képregényekben megszokhattuk már, hogy inkább a brutalitás, és a kegyetlenség dominál, az embert mégis sorra megérinti, amikor az emberiség sötét oldalába nyerhetünk betekintést. Persze alapvetően egy természetfölötti horror-műfajról van szó, mégis egy rakás olyan elemet hordoz magában, amit ha körülnézünk, a való életben is észrevehetünk. Ilyen például a szegénység, az utcán fekvő-élő hajléktalanok, vagy az elkényeztetett, meg nem értett tinik, akik a serdülőkori lázadások miatt elkallódnak a nagyvilágban. Sokan kritizálják Todd McFarlane agyszüleményét, hogy nem elég tartalmas, a sztoriknak pedig nincsen ívük, igazi mélységük, és ha még néha igazak is ezek az állítások, nem lehet teljes mértékben, száz százalékig rásütni ezeket a jelzőket a Spawn-ra. Van egy bizonyos groteszk hangulata, ami hátborzongatóvá, egyben mégis vonzóvá teszi ezt a szériát. Nem ringat hiú ábrándokban, a karakterek nem dicsőülnek meg, nem nyernek megváltást, nincs boldog vég, happy end, semmi ilyesmi, csak a kíméletlen őszinteség, és az elkárhozás vár azokra, akik jót tesznek. Sőt, legtöbbször a jó, és a rossz közti határok is teljesen elmosódnak, hiszen már maga Spawn is egy antihős, aki alapvetően gonosz volt előző életében, és számtalan borzalmas tettet hajtott végre pokolivadékká válása után is, de ennek ellenére sokszor áll a gyengék, és elesettek oldalát. Ugyanúgy tesz igazságot, mint rémes dolgokat. Talán ez az, ami igazán érdekessé teszi az ő figuráját, és úgy az egész sorozatot is.