Imádtad a ’80-aséveket? A fél gyerekkorodat azzal töltötted, hogy egész nap az otthoni
VHS-gyűjteményt kajtatva kutattad az évtized sztárjainak összes jelentős
alkotását, hogy aztán minden percüket magadba fogadd? A korszak sztárjainak,
klasszikus mozijainak plakátjai díszítik a szobád falát? Suliba is
napszemüvegbe, bőrkabátba, és gyufaszálat rágcsálva mentél kissrác korodban?
Vagy csak simán egy igényesen megcsinált, halálosan vicces, letűnt évtizedet
visszahozó alkotást akarsz látni? Akkor a Kung Fury a te filmed lesz!
Lehet, hogy nemrég a Machete-nek, vagy a Black Dynamite-nak sikerült
felelevenítenie a ’80-as évek túldimenzionált, különlegesen, már-már
borzalmasan bájos stílusát, de egy David Sandberg nevű svéd srác megmutatta,
hogyan is kell ezt igazából csinálni, hogy hogyan is kellene mindenkinek
csinálnia, aki arra adja a fejét, hogy tiszteleg a régmúlt filmes trendjei
előtt. A projekt Kickstarter-en indult, eredetileg 200 ezer dolláros céllal, ám
nemsokára már 600 ezer gyűlt össze, ám az egész estés filmhez szükséges összeget
(1 millió) már nem érte el. Így sem jártunk rosszul: a Kung Fury-ban
benne van minden, amiért szerettük a ’80-as éveket, ezen kívül megmutatta, hogy
nem feltétlenül szükségesek dollármilliók ahhoz, hogy valami hihetetlenül
szórakoztató, és nagyszerű dolgot hozzunk létre.

Már maga a történet leírása is heves röhögőgörcsöt válthat ki az emberből, mert ekkora baromságot józan fejjel nem lehet kitalálni: 1985-ben járunk Miamiban, a város legjobb rendőre Kung Fury (Sandberg nemcsak írója, és rendezője a filmnek, de még a főszerepet is ő játssza) miután kiiktat egy életre kelt játékgépet, nem pihenhet. Új társául egy félig ember, félig Triceratops rendőrt kap, a múltból pedig feltűnik Adolf Hitler (Jorma Taccone a Saturday Night Live-ból), aki a világ legnagyobb harcművésze lett, és magát Kung Führernek hívatja. Hitler megöli Kung Fury főnökét, ezután főhősünk Hackerman segítségét hívja, aki visszahekkeli őt a múltba, ám az időutazás nem sikerül túl jól, és Fury a vikingkorban találja magát, lézerszemű raptorok, vikingharcos nők, és a viharisten, Thor társaságában. Végül segítségüknek hála Fury a megfelelő időbe kerül, ahol végre leszámolhat a Führerrel, és hatalmas, vérszomjas seregével. Minden elem megvan ebben a sztoriban ahhoz, hogy fél órából harminc percet röhögőgörccsel karöltve tölts el, és mikor már azt hitted, hogy mindent láttál, jön a meglepő felismerés, hogy van még hova fokozni ezt az eszetlen állatságot – hihetetlenül csapnivaló az egész, de persze direktbe ilyen szar. Ha egy kicsit is vevő vagy a hülyeségre, akkor ezt a filmet látnod kell!

A rendező/író Sandberg láthatóan végletekig magáévá tette a VHS-kultúra minden egyes falatját, valószínűleg minden népszerű idézetet, motívumot betéve tud a ’80-as évek akciófilmjeiből, és annak összes velejárójáról, és persze kliséiről. Gyerekkorát körülbelül annyira meghatározhatták ezek az alkotások, hogy még a mirelit pizzát is ollóval vágja kés helyett, minden reggelt úgy tölt, hogy meztelenül vizel a mosdóban, sörös üveggel a kezében, cigivel a szájában – és minden egyes feltett kérdésre rövid, ámde ütős egysorosokkal válaszol. Reklámfilmes, és videoklipes múltját maga mögött hagyva csinálta meg a Kung Fury-t, melynek egésze elképesztő kreativitásról árulkodik. Tény, hogy az utóbbi időben erősen sírjuk vissza a boldog ’80-as éveket, a retro láz a legtöbb embert elkapta, ahogy a régi zenék, ruhák, stílusok is, Sandberg pedig rájött arra, hogyan tudja jó érzékkel kihasználni ezeket a trendeket, és bemutatni azokat humoros körítéssel. A Kung Fury világa a végletekig túldimenzionált, valóságtól elrugaszkodott, neonfényes hely, ahol a gravitáció szabályai főhősünkre vonatkoznak a legkevésbé, és ahol mindig szintipop muzsika szól, ahol még menő hekkernek lenni. Eközben pedig ott vannak a szokásos sablonok, klisék, amiket szintén sikerül kifordítani. Egyszerre nyúl a film tisztelettel, szeretettel ezekhez a dolgokhoz, és egyszerre figurázza is ki a végsőkig a ’80-as évek egy kaptafára gyártott akciófilmjeinek összes kliséjét, vizuális, és verbális poénokkal karöltve.

Egy dimenziós karakterek, a főhős teljesen erőltetett, szándékosan lemélyített hangszíne, szinte már fájdalmasan rossz egysorosok, erőszakos akció, verekedések, asztalt verő rendőrfőnök (de ő hogy a fenébe nem lett fekete?), egy múltbeli partner elvesztése, és ez miatt a makacs ragaszkodás („Nekem nem kell társ”, „Egyedül dolgozom” – ismerős?), nem utolsósorban pedig az, hogy a film egy pillanatra sem veszi magát komolyan, csak bemutatja mindazt, amit szeretünk abban az évtizedben. A parádés látványvilágot sem illik kihagyni, ha már ’80-as évek akkor legyünk stílszerűek, a Kung Fury olyan mintha egy rongyosra nézett videokazettát látnánk: néha szalad a gép, elmegy hang, fontos másodpercekről maradunk le, mindezt szándékosan. Semmi sem hiányzik a teljességhez, talán csak annyi, hogy az egész filmet alapból VHS-en kellett volna forgalmazni. Ilyen odaadást kevés alkotásban látni, tökéletesen lejön a filmből mindaz a rajongás, tisztelet, buzgóság, tűz, kreativitás, amivel a rendező, és a stáb többi tagja rendelkezik, nem csak hogy összehoztak egy baromi szórakoztató agyatlan idiótaságot, aminek fura módon minden nagyszerűsége ebben a felfogásban rejlik, de jónéhány profit is túlszárnyaltak. Sok Hollywoodi arc örülne, ha fele ennyi odaadással, és tehetséggel rendelkezne – nyilván nem lesz belőle több százmilliós blockbuster, de az biztos, hogy valamiféle kultuszt ki fog vívni magának, főleg akkor, ha nem ez lesz az utolsó fellépése a címszereplőnek.

A Kung Fury tökéletes esszenciája a ’80-as éveknek, színtiszta retro film, aminek erőssége ugyanaz, mint az évtized néhány igencsak szórakoztató alkotásának: vagyis annyira rossz, hogy az már jó – sőt, a Kung Fury-t illetően nagyszerű. Az utóbbi évek talán leghumorosabb, és legkreatívabb akciókomédiája, és ha minden igaz, már készül az egész estés változata is. Benne van a pakliban az, hogy nem feltétlenül jó ötlet hosszabbra duzzasztani egy ilyen alapötletet, de végülis ha nem tesznek vele egy próbát, akkor sosem derül ki. Akárhogy is lesz, az biztos, hogy mind ez a fél órás, mind pedig a teljesebb változat fontos szereplője lesz majd a haveri összejöveteleken, ahol literszámra folyik a sör, kilószámra fogy a pizza, és a tévében sorra pörögnek a csapnivalóan rossz zs-kategóriás filmek. Ilyen hangulatos alkotással ritkán találkozik az ember, David Hasselhoff pedig nem csupán egy betétdalt szerzett a filmhez, de még fel is tűnik benne: mondanom sem kell, az egykori ikon most sem hazudtolta meg magát, hozza a jól bevett formát. A Kung Fury esetében tökéletesen, és nagyon szépen találkozott a rajongás a művészettel.

Már maga a történet leírása is heves röhögőgörcsöt válthat ki az emberből, mert ekkora baromságot józan fejjel nem lehet kitalálni: 1985-ben járunk Miamiban, a város legjobb rendőre Kung Fury (Sandberg nemcsak írója, és rendezője a filmnek, de még a főszerepet is ő játssza) miután kiiktat egy életre kelt játékgépet, nem pihenhet. Új társául egy félig ember, félig Triceratops rendőrt kap, a múltból pedig feltűnik Adolf Hitler (Jorma Taccone a Saturday Night Live-ból), aki a világ legnagyobb harcművésze lett, és magát Kung Führernek hívatja. Hitler megöli Kung Fury főnökét, ezután főhősünk Hackerman segítségét hívja, aki visszahekkeli őt a múltba, ám az időutazás nem sikerül túl jól, és Fury a vikingkorban találja magát, lézerszemű raptorok, vikingharcos nők, és a viharisten, Thor társaságában. Végül segítségüknek hála Fury a megfelelő időbe kerül, ahol végre leszámolhat a Führerrel, és hatalmas, vérszomjas seregével. Minden elem megvan ebben a sztoriban ahhoz, hogy fél órából harminc percet röhögőgörccsel karöltve tölts el, és mikor már azt hitted, hogy mindent láttál, jön a meglepő felismerés, hogy van még hova fokozni ezt az eszetlen állatságot – hihetetlenül csapnivaló az egész, de persze direktbe ilyen szar. Ha egy kicsit is vevő vagy a hülyeségre, akkor ezt a filmet látnod kell!

A rendező/író Sandberg láthatóan végletekig magáévá tette a VHS-kultúra minden egyes falatját, valószínűleg minden népszerű idézetet, motívumot betéve tud a ’80-as évek akciófilmjeiből, és annak összes velejárójáról, és persze kliséiről. Gyerekkorát körülbelül annyira meghatározhatták ezek az alkotások, hogy még a mirelit pizzát is ollóval vágja kés helyett, minden reggelt úgy tölt, hogy meztelenül vizel a mosdóban, sörös üveggel a kezében, cigivel a szájában – és minden egyes feltett kérdésre rövid, ámde ütős egysorosokkal válaszol. Reklámfilmes, és videoklipes múltját maga mögött hagyva csinálta meg a Kung Fury-t, melynek egésze elképesztő kreativitásról árulkodik. Tény, hogy az utóbbi időben erősen sírjuk vissza a boldog ’80-as éveket, a retro láz a legtöbb embert elkapta, ahogy a régi zenék, ruhák, stílusok is, Sandberg pedig rájött arra, hogyan tudja jó érzékkel kihasználni ezeket a trendeket, és bemutatni azokat humoros körítéssel. A Kung Fury világa a végletekig túldimenzionált, valóságtól elrugaszkodott, neonfényes hely, ahol a gravitáció szabályai főhősünkre vonatkoznak a legkevésbé, és ahol mindig szintipop muzsika szól, ahol még menő hekkernek lenni. Eközben pedig ott vannak a szokásos sablonok, klisék, amiket szintén sikerül kifordítani. Egyszerre nyúl a film tisztelettel, szeretettel ezekhez a dolgokhoz, és egyszerre figurázza is ki a végsőkig a ’80-as évek egy kaptafára gyártott akciófilmjeinek összes kliséjét, vizuális, és verbális poénokkal karöltve.

Egy dimenziós karakterek, a főhős teljesen erőltetett, szándékosan lemélyített hangszíne, szinte már fájdalmasan rossz egysorosok, erőszakos akció, verekedések, asztalt verő rendőrfőnök (de ő hogy a fenébe nem lett fekete?), egy múltbeli partner elvesztése, és ez miatt a makacs ragaszkodás („Nekem nem kell társ”, „Egyedül dolgozom” – ismerős?), nem utolsósorban pedig az, hogy a film egy pillanatra sem veszi magát komolyan, csak bemutatja mindazt, amit szeretünk abban az évtizedben. A parádés látványvilágot sem illik kihagyni, ha már ’80-as évek akkor legyünk stílszerűek, a Kung Fury olyan mintha egy rongyosra nézett videokazettát látnánk: néha szalad a gép, elmegy hang, fontos másodpercekről maradunk le, mindezt szándékosan. Semmi sem hiányzik a teljességhez, talán csak annyi, hogy az egész filmet alapból VHS-en kellett volna forgalmazni. Ilyen odaadást kevés alkotásban látni, tökéletesen lejön a filmből mindaz a rajongás, tisztelet, buzgóság, tűz, kreativitás, amivel a rendező, és a stáb többi tagja rendelkezik, nem csak hogy összehoztak egy baromi szórakoztató agyatlan idiótaságot, aminek fura módon minden nagyszerűsége ebben a felfogásban rejlik, de jónéhány profit is túlszárnyaltak. Sok Hollywoodi arc örülne, ha fele ennyi odaadással, és tehetséggel rendelkezne – nyilván nem lesz belőle több százmilliós blockbuster, de az biztos, hogy valamiféle kultuszt ki fog vívni magának, főleg akkor, ha nem ez lesz az utolsó fellépése a címszereplőnek.

A Kung Fury tökéletes esszenciája a ’80-as éveknek, színtiszta retro film, aminek erőssége ugyanaz, mint az évtized néhány igencsak szórakoztató alkotásának: vagyis annyira rossz, hogy az már jó – sőt, a Kung Fury-t illetően nagyszerű. Az utóbbi évek talán leghumorosabb, és legkreatívabb akciókomédiája, és ha minden igaz, már készül az egész estés változata is. Benne van a pakliban az, hogy nem feltétlenül jó ötlet hosszabbra duzzasztani egy ilyen alapötletet, de végülis ha nem tesznek vele egy próbát, akkor sosem derül ki. Akárhogy is lesz, az biztos, hogy mind ez a fél órás, mind pedig a teljesebb változat fontos szereplője lesz majd a haveri összejöveteleken, ahol literszámra folyik a sör, kilószámra fogy a pizza, és a tévében sorra pörögnek a csapnivalóan rossz zs-kategóriás filmek. Ilyen hangulatos alkotással ritkán találkozik az ember, David Hasselhoff pedig nem csupán egy betétdalt szerzett a filmhez, de még fel is tűnik benne: mondanom sem kell, az egykori ikon most sem hazudtolta meg magát, hozza a jól bevett formát. A Kung Fury esetében tökéletesen, és nagyon szépen találkozott a rajongás a művészettel.









