2010-ben, egy teljesen átlagosnak induló áprilisi napon, este 10 óra előtt bekövetkezett minden idők legnagyobb ember
okozta természeti katasztrófája. A Deepwater Horizon nevű olajfúró torony
meghibásodása, majd felrobbanása után több milliárd hordónyi olaj folyt a
Mexikói-öbölbe, ezzel hatalmas úszó foltot, ezernyi elpusztult állatot,
szennyezett partvidéket okozva a térségben. Az eset nemzetközi felháborodást,
és hatalmat médiabotrányt vont maga után, ezen kívül milliárdos bírságokról,
hatalmas perekről is szó volt, ettől függetlenül azonban a tragédia nem nagyon
vetette vissza az iparágat.
Arról a 11 emberről azonban kevesebb szó esett, akik azon a napon vesztették életüket a tornyon, számtalan gyászoló hozzátartozót maguk után hagyva. A Deepwater Horizon-on történtek azonban szinte üvöltenek a megfilmesítésért, így hát nem csoda, hogy most mozivásznon láthatjuk azokat az eseményeket, amelyek egyszerű, átlagos emberekből valódi hősöket formált, és azt, hogy az emberi mulasztás, a profit orientált cégek mennyire semmibe veszik a bevételek érdekében azokat a technikai okokat, amik könnyen balesetet okozhatnak. A Mélytengeri pokol az inkább tisztességes iparos, mint egyedi látásmódú rendező Peter Berg tolmácsolásában elhozza nekünk azt a kaotikus, emberéleteket követelő tragédiát, amiben azoknak volt része, akik azon a napon tartózkodtak a fúrótornyon. Testközelbe hozza a katasztrófa élményét, a hatalmas lángcsóvákon végignézve valóban olyan érzésünk lehet a mozi teremben, hogy a Pokol bugyrai között vergődünk, ez a hatás pedig az év talán leggyomorbavágóbb, egyben legjobb katasztrófafilmjévé lépteti elő a szemünkben a Mélytengeri pokolt.
A rendező tőle egyáltalán nem meglepő módon nem a magvas gondolatokat, vagy a mondanivalót helyezi előtérbe (azt csak zanzásítva kapjuk meg arrogáns cégvezetők, és okoskodó felettesek képében), inkább arra koncentrál, hogy zsigereinkben érezzük az egész katasztrófát. Berg egyik erénye mindigis az volt, hogy bizonyos történéseket emberi szemszögből mutatott meg – ez remekül működött mind A királyság, mind A túlélő esetében, és természetesen remekül működik itt is. Hiperrealisztikus módon, igazi elemi erővel van ábrázolva minden egyes dolog a legkisebbtől a legnagyobbig, tör ki a sár, zúzódik a daru, szilánkok csapódnak az emberekbe, robbannak a gépek, szinte bőrünkön érezzük, és látjuk mit tapasztaltak meg azok a munkások, akikkel valóban megtörtént a katasztrófa, és küzdöttek az életükért, némelyikük még fel is áldozta azt. Ehhez azonban hosszú út vezet, és szerencsére nem apróznak el semmit: a film első, körülbelül 50 percében megismerjük a torony személyzetét, belepillanthatunk az életükbe, munkájukba, hogyan, és miként végzik azt. Beszélgetnek, humorizálnak, vitáznak, másodpercek alatt felvázolják nekünk a szituációt, baráti, egyben persze ellenséges hangulatos is teremtenek azokkal a karakterekkel kapcsolatban, akik igénylik ezt, ezen kívül pedig akkor is sikerül fenntartani a néző figyelmét, amikor nem is igazán tudja, mi történik a képernyőn. Gyakori a szakmai értekezés, és az olajfúrás műfajában alkalmazott kifejezések, szlengek, ez valahogyan összességében mégsem hátráltatja a laikusokat – akik, valljuk be, nincsenek kevesen.
Aztán persze minden jóindulat, baráti csipkelődés, ideális légkör ellenére beüt a baj. A Mélytengeri pokol túlzás nélkül az idei év egyik leglátványosabb filmje, ami azonban nem kizárólag aprólékos számítógép effektjeivel, hanem azzal hódít, hogy mindezt képes úgy bemutatni, mintha mi is ott állnánk az égő pokol kellős közepén. A szemmagasságból bemutatott képek tökéletesen szolgálják ezt a célt, az emberi szemszög pedig nagyszerű, ahogy a káosz, és a katasztrófa közepén megmutatja a film az emberi hősiességet, és önfeláldozást. Eközben Berg nem rest jobban elmerülni a több mint 120 személyt mozgató gépezetben, egészen részletesen belemegy a témába, a csövek, vezetékek mélyére, a tenger fenekéig, és amikor az olajkitörés után elszabadul a káosz, az egyén szemszögéből láthatunk mindent. Az összes halálnak, emberi sorsnak valódi súlya van, nem csak úgy dobálják ide-oda a karaktereket, hanem teljesen komolyan veszik, egyben tiszteletben tartják azoknak az emlékét, akik ott hunytak el, érezni a sokkot, a hatást, de semmi sincs túltolva, ahogy a figurák sincsenek erőltetett módon heroizálva. A színészek pedig tökéletesen asszisztálnak ehhez a káoszhoz, bár egyikük sem élete alakítását hozza, a két főszereplő, Mark Wahlberg, és a még mindig menő Kurt Russell csípőből kirázza a két szimpatikus, tökös karaktert, mégis talán John Malkovich a legfigyelemreméltóbb a tenyérbemászó stílussal jócskán felvértezett vállalati genyával.
Van benne könnyes összeborulás, lobogó amerikai zászló, emelt fő, és egy kis hazafias pátosz, de ennek ellenére is jó film a Mélytengeri pokol. Cseppet sem okoz meglepetést, nem mutat fel semmiféle egyediséget, azonban ízig-vérig látványos, hatásos katasztrófafilm, ahol a trükkök, effektek elsőrangúak, mégis minden ízében túlzástól mentesek. Viszont legyen bármennyire is vonzó a vizuális stílusa, végig emberközpontú tud maradni, és gyönyörűen emléket állít annak a 11 embernek, aki sosem jött le élve a Deepwater Horizon olajfúró toronyról.
Arról a 11 emberről azonban kevesebb szó esett, akik azon a napon vesztették életüket a tornyon, számtalan gyászoló hozzátartozót maguk után hagyva. A Deepwater Horizon-on történtek azonban szinte üvöltenek a megfilmesítésért, így hát nem csoda, hogy most mozivásznon láthatjuk azokat az eseményeket, amelyek egyszerű, átlagos emberekből valódi hősöket formált, és azt, hogy az emberi mulasztás, a profit orientált cégek mennyire semmibe veszik a bevételek érdekében azokat a technikai okokat, amik könnyen balesetet okozhatnak. A Mélytengeri pokol az inkább tisztességes iparos, mint egyedi látásmódú rendező Peter Berg tolmácsolásában elhozza nekünk azt a kaotikus, emberéleteket követelő tragédiát, amiben azoknak volt része, akik azon a napon tartózkodtak a fúrótornyon. Testközelbe hozza a katasztrófa élményét, a hatalmas lángcsóvákon végignézve valóban olyan érzésünk lehet a mozi teremben, hogy a Pokol bugyrai között vergődünk, ez a hatás pedig az év talán leggyomorbavágóbb, egyben legjobb katasztrófafilmjévé lépteti elő a szemünkben a Mélytengeri pokolt.
A rendező tőle egyáltalán nem meglepő módon nem a magvas gondolatokat, vagy a mondanivalót helyezi előtérbe (azt csak zanzásítva kapjuk meg arrogáns cégvezetők, és okoskodó felettesek képében), inkább arra koncentrál, hogy zsigereinkben érezzük az egész katasztrófát. Berg egyik erénye mindigis az volt, hogy bizonyos történéseket emberi szemszögből mutatott meg – ez remekül működött mind A királyság, mind A túlélő esetében, és természetesen remekül működik itt is. Hiperrealisztikus módon, igazi elemi erővel van ábrázolva minden egyes dolog a legkisebbtől a legnagyobbig, tör ki a sár, zúzódik a daru, szilánkok csapódnak az emberekbe, robbannak a gépek, szinte bőrünkön érezzük, és látjuk mit tapasztaltak meg azok a munkások, akikkel valóban megtörtént a katasztrófa, és küzdöttek az életükért, némelyikük még fel is áldozta azt. Ehhez azonban hosszú út vezet, és szerencsére nem apróznak el semmit: a film első, körülbelül 50 percében megismerjük a torony személyzetét, belepillanthatunk az életükbe, munkájukba, hogyan, és miként végzik azt. Beszélgetnek, humorizálnak, vitáznak, másodpercek alatt felvázolják nekünk a szituációt, baráti, egyben persze ellenséges hangulatos is teremtenek azokkal a karakterekkel kapcsolatban, akik igénylik ezt, ezen kívül pedig akkor is sikerül fenntartani a néző figyelmét, amikor nem is igazán tudja, mi történik a képernyőn. Gyakori a szakmai értekezés, és az olajfúrás műfajában alkalmazott kifejezések, szlengek, ez valahogyan összességében mégsem hátráltatja a laikusokat – akik, valljuk be, nincsenek kevesen.
Aztán persze minden jóindulat, baráti csipkelődés, ideális légkör ellenére beüt a baj. A Mélytengeri pokol túlzás nélkül az idei év egyik leglátványosabb filmje, ami azonban nem kizárólag aprólékos számítógép effektjeivel, hanem azzal hódít, hogy mindezt képes úgy bemutatni, mintha mi is ott állnánk az égő pokol kellős közepén. A szemmagasságból bemutatott képek tökéletesen szolgálják ezt a célt, az emberi szemszög pedig nagyszerű, ahogy a káosz, és a katasztrófa közepén megmutatja a film az emberi hősiességet, és önfeláldozást. Eközben Berg nem rest jobban elmerülni a több mint 120 személyt mozgató gépezetben, egészen részletesen belemegy a témába, a csövek, vezetékek mélyére, a tenger fenekéig, és amikor az olajkitörés után elszabadul a káosz, az egyén szemszögéből láthatunk mindent. Az összes halálnak, emberi sorsnak valódi súlya van, nem csak úgy dobálják ide-oda a karaktereket, hanem teljesen komolyan veszik, egyben tiszteletben tartják azoknak az emlékét, akik ott hunytak el, érezni a sokkot, a hatást, de semmi sincs túltolva, ahogy a figurák sincsenek erőltetett módon heroizálva. A színészek pedig tökéletesen asszisztálnak ehhez a káoszhoz, bár egyikük sem élete alakítását hozza, a két főszereplő, Mark Wahlberg, és a még mindig menő Kurt Russell csípőből kirázza a két szimpatikus, tökös karaktert, mégis talán John Malkovich a legfigyelemreméltóbb a tenyérbemászó stílussal jócskán felvértezett vállalati genyával.
Van benne könnyes összeborulás, lobogó amerikai zászló, emelt fő, és egy kis hazafias pátosz, de ennek ellenére is jó film a Mélytengeri pokol. Cseppet sem okoz meglepetést, nem mutat fel semmiféle egyediséget, azonban ízig-vérig látványos, hatásos katasztrófafilm, ahol a trükkök, effektek elsőrangúak, mégis minden ízében túlzástól mentesek. Viszont legyen bármennyire is vonzó a vizuális stílusa, végig emberközpontú tud maradni, és gyönyörűen emléket állít annak a 11 embernek, aki sosem jött le élve a Deepwater Horizon olajfúró toronyról.
