Fede Alvarez rendezőt rengeteg negatív kritika, és rosszalló megjegyzés érte, amiatt, hogy a Gonosz halott 2013-as remakejében túlságosan is a sokkolásra ment, és a filmben több volt vérből, mint igazi, zsigeri rettegésből, háttérbe szorítva így a horror igazi lényegét. Így kvázi válaszként, Alvarez ezúttal nem a brutalitást, és a minél erőteljesebb gore-t helyezte középpontba, ehelyett mindenféle természetfeletti szál behozatala nélkül a csontig hatoló félelemre épített, pofonegyszerű, ámde kétségkívül eredeti történettel. Alig másfél óra leforgása alatt bámulatosan játszadozik a műfajra jellemző elemekkel, egyben klisékkel is, de utóbbiak nem annyira számottevőek ahhoz, hogy haragudni lehessen rájuk – bár néhol a forgatókönyvön már érezni, hogy kicsit sok, túltolt, és bizonyos fordulatok néhány nézőnél kiverhetik a biztosítékot. Azonban a zsigeri félelem, a tehetetlenség érzése remekül lejön a képernyőről, voltaképp a Vaksötét kihozza a maximumot, amit csak ki lehet azokból a stílusú filmekből, melyek szinte egész játékidejük alatt gyakorlatilag egy helyszínen játszódnak. A háromszereplős kergetőzés minden egyes perce üvölt a feszültségtől, amivel a rendezés, a fényképezés, a vágás, és nem utolsósorban a zene mesterien játszadozik. Nem túlzás leírni: a néző tűrőképességének határát súrolják egyes jelenetek. Nincs minden pillanatban felesleges jump scare, nem fogjuk a moziteremben ijedtünkben kiköpni a kólát, vagy eldobni a popcornt, de vitán felül rémisztő, gyomorszorító, és nyomasztó hangulat fogad minket.
Már maga a környezet is megér egy misét, a lepusztult, rohadó Detroit városa a maga koszos gettóival, romos házaival, és kiégett, reményt vesztett lakosaival együtt. A hely, ami egykor az autóipar fellegvára volt, ma már nyomornegyedekkel, szürke, és kihalt épületekkel teli környék, ahonnan a fiatalok fejvesztve menekülnek, ha tehetik, ha nem. Ez a rémes miliő motiválja a főhősöket is, akik közül kettejüknek még valamiféle háttértörténetet, és karakterrajzot is kanyarítottak. Színészi teljesítményük nem rossz (különösen Jane Levy-é, aki most nagyon sok ember szemében nőhet nagyon nagyot), mégis a film igazi ásza, ütőkártyája, és emellett legnagyobb aduásza, Stephen Lang, aki már-már egy természetfeletti erővel rendelkező, sötét, kegyetlen, és könyörtelen lénnyé alakul át a vak férfi szerepében – karrierjének talán legzseniálisabb alakítását hozva ezzel. Persze a szerep nem követel meg széles színészi eszköztárat, ugyanakkor bámulatos, ahogy Lang egy mindenen áttörő, félelmetes, és végletekig fenyegető hidegvérű, épelméjűségét valószínűleg már rég maga mögött hagyó erőgéppé alakul át. Attól függetlenül, hogy ő is ember, és a film végig törekedik arra, hogy hitelesen, földhözragadtan ábrázolja az eseményeket (ennek ellenére mondjuk, néha túlmennek egy bizonyos határon), a karakter kis híján odailleszthető a híres horror-ikonok mellé – teljesen megállja a helyét köztük, mindenféle hiteltelenség nélkül teszi, amit tesz.
A Vaksötét remekül, zsigeri módon érzékelteti a bezártságot, tehetetlenséget, és a csapdába esést. Mostanában ugyan elég népszerű lett a horror műfaj, ugyanakkor mégis nehéz igazán eredeti, emellett pedig kiváló minőségű alkotást találni, de ez a film, a maga egyedi sztorijával, és hangulatával nemcsak az idei, de az utóbbi évek legjobb horrorja. Valóban lélegzetfojtó szórakozás.
