A tavaly szinte a semmiből jött, de kis híján mindent letaroló Netflix-es sikersorozat, a Narcos második évadja olyan,
mint egy jó barát: lehet, hogy régóta találkoztatok, és ez idő alatt sok minden
történt, viszont amikor megint látjátok egymást, olyan, mintha a két találka
között egy nap sem telt volna el. Több mint egy éve, hogy szemtanúi lehettünk
Pablo Escobar felemelkedésének, és ezzel együtt hatalmas, eposzba illő
bukásának a kezdetét is láthattuk. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, ahogy mondani
szokás, sorozatok, filmek jöttek-mentek, azonban az új szezonhoz nem kell két
perc sem, de rögtön beszippantja a nézőt. Ott érezzük magunkat újra a
karakterek mellett, és izgatottan várjuk hogyan fognak elsülni a dolgok, és
hova futnak majd ki az események. A Narcos a folytatásra sem vett vissza
a tempóból, sőt: maximális sebességre kapcsol, és kíméletlenül halad a
végkifejlet felé. Annak ellenére is izgatott, feszült, és velőtrázó ez a fajta
macska-egér játék, hogy jónéhányan tudjuk, hogy mi is fog történni a fináléban.
A történet természetesen ott veszi fel a fonalat, ahol az első évad abbamaradt. Pablo Escobar 1992-ben sikeres szökést hajt végre embereivel a maga által felépített börtönből, de drogbirodalmát rendőrökkel a nyakában, folyamatosan bujkálva is tovább irányítja. Kolumbia a káosz szélén áll, az utcákon folyamatos az erőszak, literszámra ömlik az ártatlanok, civilek, és a rendőrök vére, ám ezúttal már nemcsak a hazai szervek, de a DEA is Escobar fejét akarja. Immár mindenki belátja, nem elég, ha bilincset raknak rá, és rácsok mögé dugják: mindenki a halálát kívánja, és nem lesznek restek golyót röpíteni a fejébe, amint rátalálnak. Eközben Pablo vetélytársai is beszállnak a hajtóvadászatba, megalakítják saját halálosztagukat, akik módszeresen, egyenként gyilkolják le Escobar összes, kisebb-nagyobb csatlósát. Az egész országból háborús övezet lesz, ahol senkit sem kímélnek, és az biztos, hogy az esztelen mészárlásra Kolumbia örökre emlékezni fog…
A Narcos első évadja szinte már tökéletes volt, azonban érte némi negatív kritika, amiatt, hogy kissé vázlatos, rengeteg apróságra nem óhajt kitérni, és hogy maga a téma többet bírt volna el, mint amennyit végül kapott. Való igaz, ezekben a megállapításokban is van valami: a szezon csaknem másfél évtizedet ölelt fel, és ez alatt nem lehetett minden egyes fontos elemet úgy bemutatni, ahogy az elvárható lett volna, és olyan szereplők is elsikkadtak, akik a valós eseményekben kiemelt részvételt játszottak – de rosszabb esetben benne sem voltak az első évadban. Viszont azt szerencsére az alkotók belátták, hogy a hajtóvadászat minden idők legnagyobb drogbárója után egy olyan téma, ami simán elbír egy egész szezonnyi anyagot. Escobar, aki egy ideig a világ hetedik leggazdagabb embere volt, szépen lassan elveszít mindent: a hatalmát, a befolyását, a pénzét, az embereit, és legvégül a családját is. Az már az első évadnak is ment, hogy bonyolult, aprólékos, és emellett zseniális ábrázolással mutassa be több oldalról is egyszerre az embert, na meg a szörnyeteget is. Ezt a folytatásban teljesen a csúcsra járatják. A sorozat egyszerre mutatja be Escobar jellemének pozitív, és negatív oldalát is. Felesége, és gyerekei iránt feltétlen szeretet érez, ugyanúgy, ahogy hálás embereinek, akiket tisztel, és megbecsül, de emellett kegyetlen, diktátorszerű vezér is. Hangját egyszer sem emeli fel egyik esetben sem, azonban így sem rest ártatlanok életét kiontani, rendőröket gyilkolni, valamint egyéb gaztetteket elkövetni. Az itt-ott beszúrt dokumentumfilm részletek, na meg az eléggé naturalisztikus jelenetek során a saját szemünkkel láthatjuk ezeknek a cselekedetnek az eredményeit, mely után már könnyen kialakulhat a véleményünk Escobar-ról, és az a legérdekesebb, egyben talán legrémisztőbb, hogy a mérleg ugyanúgy dőlhet mindkét oldal felé.
Merthogy, legyen bármennyire is hihetetlen, Pablo Escobar is csak ember volt. Sokan már-már sátánszerű teremtményként látják még ma is, aki velejéig gonosz volt, és minden tette csak azt igazolta, hogy bárkivel, bármikor teketóriázás, és bűntudat nélkül végezne, ha az elősegíti a magasabbra jutását, de természetesen ez így, ebben a formában egyáltalán nem igaz. Ezt remekül bemutatja az a jelenet, amikor megjelenik szülővárosában, és hirtelen tucatnyi ember állja körbe, isteníti, érdeklődik az egészsége iránt, ő pedig osztogatja nekik a pénzt. Sokak szemében isten volt, maga a megváltó, aki törődik a szegényekkel, segíti őket, otthonokat épít, pénzt adományoz, szóval sok jót tesz az övéivel. Másrészt, számtalan alkalommal megtanultuk már, hogy a gonosznak több oldala is van, ami bonyolult személyiséggé, egyben érdekes jellemé teszi őt, Escobar pedig vitathatatlanul a modern történelem egyik legellentmondásosabb alakja volt, aki karizmájával elérte, hogy emberei képesek legyenek szó nélkül az életüket adni érte, ez pedig olyan mértékű odaadás, hűség, amit nem lehet pénzzel megvenni. És amikor az az ember, aki egy ideig gyakorlatilag egy egész országot irányított, tartott a markában, milliárdokat keresett, mindene megvolt, amit csak kívánni lehet, végül egy romos lakásban tengeti mindennapjait, elhízva, papucsban, szakállasan, és ápolatlanul, megtörténik az, hogy szimpátia, és talán egy kis sajnálat is támad a nézőben egy dühöngő pszichopata tömeggyilkos iránt.
Az összességében elmondható a folytatásról, hogy sokkal brutálisabb, mint az elődje, bár a véres jelenetek miatt annak sem kellett a szomszédba mennie. Itt már valóban nem babra megy a játék, százával halnak meg ártatlanok, prostik, bűnözők, piti dílerek a legnagyobb halaktól kezdve, nők, és gyerekek is, robbannak a bombák a forgalmas utcákon, embereket kínoznak, hullákkal kozmetikázzák ki Medellín városát. Már-már túlságosan is naturalisztikus, és sok lesz ez egy idő után (legalábbis ha egy húzásra daráljuk le az összes epizódot), de az nem mondható rá, hogy hiteltelen lenne. Mindenki bekeményít: a rendőrök bűnözőket ölnek meg, akik erősen köthetőek Escobar-hoz, helikopterből dobják ki őket, összedolgoznak más drogkartellekkel, akiknek szintén érdekük, hogy ellenfelük az örök vadászmezőkre kerüljön végre. Lassan már semmi sem számít: a Los Pepes nevű halálbrigád sem, akik amúgy szintén a drogkartelleknek dolgoznak, és úgy osztják a halált, mint más a szórólapot. A városi vezetés pedig szemet huny e felett, hiszen valamilyen szinten közösek a céljaik velük, még ha más eszközökkel is akarnak véget vetni ennek. És ebből végül, álljon a jó, vagy a rossz oldalon, senki sem kerül ki tisztán.
A Narcos ugyanúgy szól magáról Kolumbiáról, az ország történetéről, és a ’90-es évek miliőjéről, mint Escobar mélyrepüléséről. Egyszerre jobb, és rosszabb is az elődjénél, jobb, mert részletesebb, nem felejti el érzékeltetni a dolgok súlyát, és bemutatni a fontosabb elemeket a valós események közül, de ez mellett valamivel gyengébb. Talán minden hibája ellenére az előzmény feszesebb volt, jobban működtek bizonyos epizódok, vagy csak jobban működött egy grandiózus, 8 órás filmként, mint az új szezon. Mindenesetre szégyenkeznivalója egyáltalán nincs. A színészek remekelnek ismét, legjobban természetesen az Escobar-t alakító Wagner Moura, aki olyan briliáns módon ver életet a figurába, hogy teljesítményének hála nyugodtan bekerülhetne egy Top 10-es listába, ahol a legkarizmatikusabb, legjobb bűnözői szerepeket rangsorolják. A második évad elejétől a végéig mesterien, hosszan, és alaposan ábrázolja Escobar bukását, de egyáltalán nem korlátozódik le csak erre az egy témára, jóval tovább megy. A Narcos pedig szerencsére egyáltalán nem zárult le Escobar végzetével. Bár az még nem tiszta, hogy Moura távozásával hogyan lesz képes a folytatás tartani a színvonalat, hiszen gyakorlatilag a legkarizmatikusabb tagját veszítette most el a széria, az igazi ütőkártyáját, és az űrt nagyon nehéz lesz betölteni. Ettől függetlenül a dél-amerikai környezet, és a drogháború is marad a harmadik, de még a negyedik évadra is, a fókuszba pedig a Cali kartell kerül, akik már az első két évadban is bontogatták a szárnyaikat. Hogy ez milyen minőségben valósul meg, az majd kiderül. Mindenesetre van bőven miért bizakodni, hiszen az alapanyag ismét remek lehetőségeket kínál az íróknak, hogy tovább folytathassák a sikersorozatot.
A történet természetesen ott veszi fel a fonalat, ahol az első évad abbamaradt. Pablo Escobar 1992-ben sikeres szökést hajt végre embereivel a maga által felépített börtönből, de drogbirodalmát rendőrökkel a nyakában, folyamatosan bujkálva is tovább irányítja. Kolumbia a káosz szélén áll, az utcákon folyamatos az erőszak, literszámra ömlik az ártatlanok, civilek, és a rendőrök vére, ám ezúttal már nemcsak a hazai szervek, de a DEA is Escobar fejét akarja. Immár mindenki belátja, nem elég, ha bilincset raknak rá, és rácsok mögé dugják: mindenki a halálát kívánja, és nem lesznek restek golyót röpíteni a fejébe, amint rátalálnak. Eközben Pablo vetélytársai is beszállnak a hajtóvadászatba, megalakítják saját halálosztagukat, akik módszeresen, egyenként gyilkolják le Escobar összes, kisebb-nagyobb csatlósát. Az egész országból háborús övezet lesz, ahol senkit sem kímélnek, és az biztos, hogy az esztelen mészárlásra Kolumbia örökre emlékezni fog…
A Narcos első évadja szinte már tökéletes volt, azonban érte némi negatív kritika, amiatt, hogy kissé vázlatos, rengeteg apróságra nem óhajt kitérni, és hogy maga a téma többet bírt volna el, mint amennyit végül kapott. Való igaz, ezekben a megállapításokban is van valami: a szezon csaknem másfél évtizedet ölelt fel, és ez alatt nem lehetett minden egyes fontos elemet úgy bemutatni, ahogy az elvárható lett volna, és olyan szereplők is elsikkadtak, akik a valós eseményekben kiemelt részvételt játszottak – de rosszabb esetben benne sem voltak az első évadban. Viszont azt szerencsére az alkotók belátták, hogy a hajtóvadászat minden idők legnagyobb drogbárója után egy olyan téma, ami simán elbír egy egész szezonnyi anyagot. Escobar, aki egy ideig a világ hetedik leggazdagabb embere volt, szépen lassan elveszít mindent: a hatalmát, a befolyását, a pénzét, az embereit, és legvégül a családját is. Az már az első évadnak is ment, hogy bonyolult, aprólékos, és emellett zseniális ábrázolással mutassa be több oldalról is egyszerre az embert, na meg a szörnyeteget is. Ezt a folytatásban teljesen a csúcsra járatják. A sorozat egyszerre mutatja be Escobar jellemének pozitív, és negatív oldalát is. Felesége, és gyerekei iránt feltétlen szeretet érez, ugyanúgy, ahogy hálás embereinek, akiket tisztel, és megbecsül, de emellett kegyetlen, diktátorszerű vezér is. Hangját egyszer sem emeli fel egyik esetben sem, azonban így sem rest ártatlanok életét kiontani, rendőröket gyilkolni, valamint egyéb gaztetteket elkövetni. Az itt-ott beszúrt dokumentumfilm részletek, na meg az eléggé naturalisztikus jelenetek során a saját szemünkkel láthatjuk ezeknek a cselekedetnek az eredményeit, mely után már könnyen kialakulhat a véleményünk Escobar-ról, és az a legérdekesebb, egyben talán legrémisztőbb, hogy a mérleg ugyanúgy dőlhet mindkét oldal felé.
Merthogy, legyen bármennyire is hihetetlen, Pablo Escobar is csak ember volt. Sokan már-már sátánszerű teremtményként látják még ma is, aki velejéig gonosz volt, és minden tette csak azt igazolta, hogy bárkivel, bármikor teketóriázás, és bűntudat nélkül végezne, ha az elősegíti a magasabbra jutását, de természetesen ez így, ebben a formában egyáltalán nem igaz. Ezt remekül bemutatja az a jelenet, amikor megjelenik szülővárosában, és hirtelen tucatnyi ember állja körbe, isteníti, érdeklődik az egészsége iránt, ő pedig osztogatja nekik a pénzt. Sokak szemében isten volt, maga a megváltó, aki törődik a szegényekkel, segíti őket, otthonokat épít, pénzt adományoz, szóval sok jót tesz az övéivel. Másrészt, számtalan alkalommal megtanultuk már, hogy a gonosznak több oldala is van, ami bonyolult személyiséggé, egyben érdekes jellemé teszi őt, Escobar pedig vitathatatlanul a modern történelem egyik legellentmondásosabb alakja volt, aki karizmájával elérte, hogy emberei képesek legyenek szó nélkül az életüket adni érte, ez pedig olyan mértékű odaadás, hűség, amit nem lehet pénzzel megvenni. És amikor az az ember, aki egy ideig gyakorlatilag egy egész országot irányított, tartott a markában, milliárdokat keresett, mindene megvolt, amit csak kívánni lehet, végül egy romos lakásban tengeti mindennapjait, elhízva, papucsban, szakállasan, és ápolatlanul, megtörténik az, hogy szimpátia, és talán egy kis sajnálat is támad a nézőben egy dühöngő pszichopata tömeggyilkos iránt.
Az összességében elmondható a folytatásról, hogy sokkal brutálisabb, mint az elődje, bár a véres jelenetek miatt annak sem kellett a szomszédba mennie. Itt már valóban nem babra megy a játék, százával halnak meg ártatlanok, prostik, bűnözők, piti dílerek a legnagyobb halaktól kezdve, nők, és gyerekek is, robbannak a bombák a forgalmas utcákon, embereket kínoznak, hullákkal kozmetikázzák ki Medellín városát. Már-már túlságosan is naturalisztikus, és sok lesz ez egy idő után (legalábbis ha egy húzásra daráljuk le az összes epizódot), de az nem mondható rá, hogy hiteltelen lenne. Mindenki bekeményít: a rendőrök bűnözőket ölnek meg, akik erősen köthetőek Escobar-hoz, helikopterből dobják ki őket, összedolgoznak más drogkartellekkel, akiknek szintén érdekük, hogy ellenfelük az örök vadászmezőkre kerüljön végre. Lassan már semmi sem számít: a Los Pepes nevű halálbrigád sem, akik amúgy szintén a drogkartelleknek dolgoznak, és úgy osztják a halált, mint más a szórólapot. A városi vezetés pedig szemet huny e felett, hiszen valamilyen szinten közösek a céljaik velük, még ha más eszközökkel is akarnak véget vetni ennek. És ebből végül, álljon a jó, vagy a rossz oldalon, senki sem kerül ki tisztán.
A Narcos ugyanúgy szól magáról Kolumbiáról, az ország történetéről, és a ’90-es évek miliőjéről, mint Escobar mélyrepüléséről. Egyszerre jobb, és rosszabb is az elődjénél, jobb, mert részletesebb, nem felejti el érzékeltetni a dolgok súlyát, és bemutatni a fontosabb elemeket a valós események közül, de ez mellett valamivel gyengébb. Talán minden hibája ellenére az előzmény feszesebb volt, jobban működtek bizonyos epizódok, vagy csak jobban működött egy grandiózus, 8 órás filmként, mint az új szezon. Mindenesetre szégyenkeznivalója egyáltalán nincs. A színészek remekelnek ismét, legjobban természetesen az Escobar-t alakító Wagner Moura, aki olyan briliáns módon ver életet a figurába, hogy teljesítményének hála nyugodtan bekerülhetne egy Top 10-es listába, ahol a legkarizmatikusabb, legjobb bűnözői szerepeket rangsorolják. A második évad elejétől a végéig mesterien, hosszan, és alaposan ábrázolja Escobar bukását, de egyáltalán nem korlátozódik le csak erre az egy témára, jóval tovább megy. A Narcos pedig szerencsére egyáltalán nem zárult le Escobar végzetével. Bár az még nem tiszta, hogy Moura távozásával hogyan lesz képes a folytatás tartani a színvonalat, hiszen gyakorlatilag a legkarizmatikusabb tagját veszítette most el a széria, az igazi ütőkártyáját, és az űrt nagyon nehéz lesz betölteni. Ettől függetlenül a dél-amerikai környezet, és a drogháború is marad a harmadik, de még a negyedik évadra is, a fókuszba pedig a Cali kartell kerül, akik már az első két évadban is bontogatták a szárnyaikat. Hogy ez milyen minőségben valósul meg, az majd kiderül. Mindenesetre van bőven miért bizakodni, hiszen az alapanyag ismét remek lehetőségeket kínál az íróknak, hogy tovább folytathassák a sikersorozatot.