Kritika, sorozat
Luke Cage: Első évad (Luke Cage: Season One)
Kritika, sorozat
Sweet Christmas!
Nemrég az egyik, szintén képregényszerető barátommal beszélgettünk a szuperhősökről, majd szóba került a kérdés, hogy melyik a legunalmasabb közülük. Lemerném fogadni, egy makulátlan állapotú, 1990-es magyar Superman-képregénybe, hogy legtöbben azt a bizonyos földönkívülit választanák, aki vörös köpenyben repked, és egy S-betű van a mellkasán. Mások talán Amerika Kapitányt is ebbe a kategóriába sorolnák, mivel mindketten sík-egyszerű jellemmel, na meg olyan szuperképességekkel rendelkeznek, ami már 30 éve sem ment túlzottan ritkaságszámba. Igazából ikonikus, híres alakok ők, mégsem nevezhetően részletes aprólékossággal kidolgozott karaktereknek, vagy kifejezetten érdekes figuráknak.  Ám az évek során sorra cáfolnak rá a különböző írók ezekre a tézisekre. A Kapitány kis túlzással népszerűbb, mint valaha, hála Ed Brubaker-nek, aki a 2000-es évek közepén igazi személyiséget adott a karakternek, és minden eddiginél realisztikusabb, drámaibb szintre emelte, ezt a virágzást pedig két hihetetlenül sikeres mozifilm, A tél katonája, és a Polgárháború követte, ami után egyértelművé vált, van spiritusz az ilyen figurákban is. Ami Supermant illeti, ő a kevés, valóban kiváló képregényein kívül megmaradt annak a monoton, „tökéletes, de unalmas” karakternek, ez viszont már inkább azok sara, akik sorra megkapták a feladatot, hogy kihozzanak valami érdekeset belőle, azonban mégis kudarcot vallottak. Innen pedig egyenesen következik az a megállapítás, hogy valójában nincs is unalmas szuperhős, csak tehetségtelen írók. Ha értő kezek nyúlnak az alapanyaghoz, akkor gyakorlatilag még a legérdektelenebb témából is csodákat lehet kihozni.  



Ezen elgondolás legújabb példája a Marvel következő, Netflix-es vonatkozású tévésorozata, a Luke Cage, mely szintén egy olyan képregényhőst állít a középpontba, aki képességei alapján nem lenne kifejezetten érdekes, sőt, inkább vészesen egysíkú, ugyanakkor a személyiségében, és karizmájában van annyi spiritusz, hogy az egy lendületes, szenvedélyes alkotócsapat keresztségében simán eladható legyen a szélesebb közönségnek. Luke Cage 1972-ben tűnt fel először a képregények lapjain, egyúttal ő volt az első fekete bőrű szuperhős is, aki saját sorozatot kapott, még a blaxploitation műfaj elterjedésekor. Sosem volt első osztályú arc, viszont az évek során egyre népszerűbb lett, főleg, amikor olyan írók dédelgették a kalandjait, mint Brian Michael Bendis, aki maximálisan a helyén kezelte Cage-t, és egy világmegmentő, idegenekkel harcoló daliás hős helyett egy jóval földhözragadtabb igazságosztónak festette le. Mondjuk ezek a sztorik is megvoltak az Avengers képregényekben, ahol Luke szintén a csapat részét képezte, viszont saját szériáiban mindig is egy utcán járkáló, laza arc volt, aki saját negyedére, Harlemre fókuszált, és ott tett rendet. Szerencsére ezt a Marvel is tökéletesen átlátta, és ahelyett, hogy egy szokásos, hétköznapi szuperhős eredet-sztorit rittyentettek volna össze, megint egy jóval emberközelibb, személyesebbe, sötétebb, és egyben realisztikusabb mesét adaptáltak a Netflix felületére, mely remekül továbbviszi az eddigi két sorozat, a Daredevil, és a Jessica Jones szellemiségét.  



Utóbbi szériában már feltűnt a karakter, mint mellékszereplő, eredetéről nem sok mindent tudtunk meg, és egyébként is, a szerepet alakító Mike Colter, bár rendelkezett némi karizmával, kicsit azért kétséges volt, hogy sikerül e majd elvinnie a hátán egy saját produkciót. Minden előzetes aggódás ellenére azonban a Luke Cage kellemes meglepetés. A sztori tele van lazasággal, a stílus hihetetlenül vagány, minden egyes képkocáról süt a hozzáértés, és a lelkesedés, na meg a levakarhatatlan, ’70-es évekbeli blaxploitation feeling, a maga jazz zenés, színes, és harsány világával karöltve. A sorozat remekül megőrizte „elődei” elemeit, azaz gyakorlatilag itt is egy nagyvárosi történetről van szó, rengeteg karakterrel, akik mind-mind saját démonaikkal küzdenek, és szerteágazó motivációikkal próbálnak előrehaladni az életben, egyesek önzetlenség, vagy a közösség segítése céljából, mások látszólag ugyanezért dolgoznak, de valójában mégis csak a saját hatalmukat próbálják meg még jobban megerősíteni. Piti bűnözők, igazi nagykutyák, korrupt rendőrök, és kíméletlen politikusok is megfordulnak ebben a nagy forgatagban, ahol semmi sem fekete-fehér, inkább árnyalt, és igazságtalan. Továbbra sem azt a tipikus szuperhős-sztorit kapjuk, inkább egy krimi elemekkel dúsított, dögös muzsikákkal megtámogatott noir-szerű blaxploitation stílussal dúsított totálisan laza hangulatbombát, mely még ezek mellett is képes fajsúlyos témákról szólni.  



Folyamatosan reflektálnak az afroamerikai kultúrára, és annak múltbeli, és jelenlegi ikonjaira, miközben komoly faji kérdések is szóba kerülnek, olyan elemeket gyúrtak össze a sztoriba, mint a büszkeség, az elnyomottság, a kitörés vágya, mindez pedig szorosan összefonódik a rendőri erőszakkal, az alvilággal, és a politikai korrupcióval. A Luke Cage tökéletesen kielégíti a blaxploitation rajongók igényeit (mondjuk nem mintha minden második ember az lenne…), és ha odaállítjuk az előbb felsorolt elemek mellé, hogy mindez végülis egy szuperhős történet, akkor kapunk igazán egy egységes egészet. Továbbra is jellemző a Marvel-Netflix projektekre, hogy annyira áll messze a Bosszúállók stílusától, amennyire csak lehet, néha mégis ugyanabban az univerzumban játszódnak az események. Itt-ott elvétett utalások, félmondatok még mindig vannak, ahogy ezzel kapcsolatos poénokat is gyakran lőnek el, mégsem érezzük úgy, hogy túl kicsit lenne a kontraszt. Na, nem mintha ez baj lenne, hiszen lassan már két külön műfajjal állunk szemben. Röpülnek a golyók, törnek a csontok, folyik a vér, embereket lőnek agyon közvetlen közelről, és a témához hűen az N-betűs szót sem hanyagolják. Viszont ez így van jól: a Luke Cage egyben van, szórakoztató, és egyből berántja a nézőt.  



Persze ehhez kellett Mike Colter is, aki remekül játssza a címszerepet. Személyisége teljességgel egyszerű, tudatos, és ha lehet ezt mondani, nyílegyenes. Az elején még vívódik, távol akar maradna a hősködéstől amennyire lehet, ezért átlagos munkákat vállal, sepreget egy borbélyüzletben, és egy nightclubban tevékenykedik mosogatófiúként, de szép lassan olyan események történnek, ami után önkéntelenül is ő lesz Harlem golyóálló, rendíthetetlen védelmezője. A 13 epizód során teljes képet kapunk korábbi életéről, személyes tragédiáiról, így, bár jelleme nem olyan szerteágazó, mint több másik karakternek, Colter kisugárzása mégis szimpatikussá teszi a figurát a néző számára – még úgy is, hogy képregénybeli erős habitusát, és kőkemény attitűdjét itt azért mérsékelték. Jessica Jones esetében már láthattuk, attól mert valakinek egysíkú, „egyszerű” szuperképességei vannak, még mindig lehet egy olyan személyiséget írni neki, ami érdekessé teszi őt, és eladhatóvá, nos Luke Cage ugyanez az eset. Minden sablonja ellenére (amitől azért akad egy pár) van egyénisége, és stílusa. Ez szerencsére a mellékszereplőkre is igaz: mindegyikük jól játssza a szerepét, van helyük a történetben, fontos katalizátorai a cselekménynek, és kisebb-nagyobb részben kiveszik a részüket belőle. Csodálatos manírokkal, párbeszédekkel festik le a rájuk szabott alakokat, mely után vagy szeretni, vagy gyűlölni fogjuk őket, középút igazából nincs – bár a forgatókönyv igyekszik az összes lényeges karakter mibenlétére épkézláb magyarázatot adni, némelyik hihetetlen jól el van találva, más meg több csiszolást érdemelt volna.  



Az első évad, kvázi főgonoszának beállított Diamondback-re ez hatványozottan igaz. Eleve egy teljesen papírízű jellemmel megáldott, sablonos motivációkkal teli antagonista, de eredet sztorija egy olyan lépés, mely nélkül a Luke Cage boldogan meglett volna. Ki is lóg az egész cselekményből, és számtalan logikai kérdést vet fel a jelenléte. Más egyéb problémák is vannak a sorozattal, ugyanis a 13 epizód egyszerűen túl sok egy ilyen sztorihoz. Teljesen jól indul az egész, viszont idővel bukdácsolni kezd, sűrű önismétlésekkel, majd a probléma sokkal láthatóbbá válik: a minőség kifogástalan lett volna például 8, vagy esetleg 9, de maximum 10 résszel, de így sokat vesztett a feszesebb tempóból. A Daredevil második évadja is ilyen gondokkal küszködött, de ott még valamennyire sikerült fenntartani a lécet, hogy a produkció ne hulljon szét a végére, itt ez már kevésbé megy az alkotóknak. Ennek ellenére a Luke Cage egy vagány körút Harlem bűnös, jazztől, és blues zenétől harsogó negyedében, tele van jópofa karakterekkel, izgalommal, cool dumákkal, és kellő drámával is. Ja és persze mocskosul stílusos az egész!
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Thor: Ragnarök (Thor: Ragnarok)
Valhalla, jövök mááááár!!!
Stranger Things: Második évad (Stranger Things: Season Two)
Üdv újra a '80-as években!
A múmia (The Mummy)
Egy mumifikált tetem teljes meggyalázása.
The Defenders
Bosszúállók, kicsiben.
Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049)
A nagy lánggal égő csoda.