Ahhoz képest, hogy mennyi rajongó fejezte ki szkepticizmusát, miután kiderült, a Disney a Star Wars jogok megvétele után komolyabban is beindítja a franchise-t, az eredeti trilógia folytatásával, antológia-filmekkel, meg miegymással, a nagy stúdió immár másodjára bizonyítja be, hogy valóban érti, és helyén kezeli ezt a világot, legalább annyira vágja a lényeget, mint egy protokoll droid a valószínűség-számítást. A Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet az első olyan egész estés mozifilm, mely nem a Skywalker-família drámáját boncolgatja, hanem egy jól ismert, mégis eddig még nem látott sztorit mesél el, új karakterekkel, új megvilágítással. Az univerzum maradt a régi, a néző már az első perc után otthon érzi magát benne, mégis egy teljesen más oldaláról mutatja be azt, amit már jó néhányszor láttunk, viszont nem olyan formában, mint ahogy itt. A Star Wars univerzuma egyébként is szinte kimeríthetetlen téma, több ezer év átfogó meséje, ahol megannyi érdekes figura, fontos szereplő fordul meg, ahol különböző érdekes események, epikus tettek, izgalmas történetek rejtőznek, mindig van benne valami új felfedeznivaló, elbűvölő világok – olyan helyszínek ahova a nézők újra, meg újra el akarnak látogatni. Jóval többről szól már ez az egész, mint arról a hat (vagyis tavaly óta hét) filmről, ezt mindenki tudja. A Disney is meglátta ebben a lehetőséget, és bár egyelőre még kevésbé bátrak, szép lassan tágul a látókörük is. Az első antológia-mozi biztosra megy, és abba a korszakba teszi le a képzeletbeli x-et, melyet a legtöbben szeretnek, és ami túlzás nélkül a Star Wars univerzum legzseniálisabb, egyben legemlékezetesebb időszaka: az eredeti trilógia idejébe.  



A Zsivány Egyes a sorozat kronológiája szerint közvetlenül az Egy új remény előtt játszódik. Az immár két évtizede zsarnokoskodó Galaktikus Birodalom hidegvérrel, és brutális elnyomással uralkodik az egész galaxis felett, vasmarokkal próbálja feltartani a rendet, miközben látszólag teljesen érinthetetlennek tűnik. Fű alatt egy ideje már szerveződik a felkelés, amely a rezsim megbuktatására törekszik, de rettenetesen kevesen vannak, napról napra tucatjával halnak meg, kissé szervezetlenek, és nem rendelkeznek olyan eszközökkel, amelynek segítségével komolyabban odacsaphatnának a Birodalomnak. A Lázadók Szövetsége ennek ellenére bátran küzd, bármennyire is hiábavalónak tűnik az egész. Amikor tudomást szereznek róla, hogy a Birodalom egy titokzatos új szuperfegyver készítésébe fogott, felpörögnek az események. Kiszabadítják az egyik birodalmi munkatáborból azt a Jyn Erso nevű lányt, akinek apja nagy szerepet játszott a Halálcsillag megalkotásában, és nemsokára egy többtagú, színes egyéniségekből álló osztag alakul, akik elindulnak ellopni a tervrajzokat, amelyek segítségével a Lázadók megsemmisíthetnék a bolygókat is elpusztítani képes szuperfegyvert, nagy arculcsapást okozva ezzel a Birodalomnak…  



A hype ugyan most nem volt olyan hatalmas, mint Az ébredő Erő esetében, bár erős marketingből, és felfokozott várakozásokból a Zsivány Egyesnek is kijutott, a szélsőséges véleményekről nem is beszélve. A legtöbbet nyugodtan tegyük is félre, vagy felejtsük el, nem ez a produkció fog egy szintre kerülni a klasszikus három epizóddal, A Birodalom visszavággal egy lapon emlegetni pedig totálisan felesleges – nem lesz már olyan egy Star Wars film sem, mint az eredeti trilógia, de ez talán pont így van jól. A dolog másik fele, hogy a Zsivány Egyes leginkább az előbb említett középső résszel rokonítható össze: ízig-vérig belesimul az univerzumba, a komolyabb fajtából való, sőt, talán több is annál. Nem az a hagyományos Star Wars mozi, inkább egy háborús film, ahol kicsit visszavették a fantasy-elemeket, és a világra jellemző receptek mellett nyakon öntötték egy kis realizmussal, na meg földhözragadtsággal. Már amennyire szó lehet realizmusról, meg földhözragadtságról egy ilyen alkotás esetében. A legnagyobb erőssége mégis az atmoszféra-teremtés. Persze teljes mértékben az eredeti trilógián alapul minden, de nyoma sincs annak az erkölcsi tisztaságnak, amit a Lázadók képviseltek. Akik a korábbi filmekben daliás, tisztességes, feddhetetlen szabadságharcosok voltak, itt már sokkal komplikáltabb a jellemük. Senki sem velejéig jó, néha „a cél szentesíti az eszközt” felfogást alkalmazzák, a győzelem érdekében mocskos tettekre vetemednek, ami kis híján még a Birodalom diktatórikus módszereivel is felvenné a versenyt. Bár a Star Wars filmek egyik nagy jellemzője, hogy mindegyikben egyértelmű, ki a rossz, és ki a jó, a Zsivány Egyes olyan egyedülállóan árnyalt módon ábrázolja a Lázadók Szövetségét, amire eddig még nem volt példa.  



A vészjósló hangulat az egész filmre rányomja a bélyegét, végig érezzük, hogy ez nem az a könnyed mese, és hiába a még mindig alacsony korhatár, sikerül érzékeltetni, hogy ezúttal magával a kőkemény háborúval szembesülünk, melynek szintén kőkemény tétjei vannak. A produkciós dizájn pedig csodálatos. Az építmények, űrhajók, és a ruhák nagy részét teljesen átmentették az Egy új reményből, abszolút megidézi az eredeti trilógia dizájnját, végig koszos, elhasznált, lepukkant közeg uralkodik, a hangulat egyértelműen A Birodalom visszavághoz áll a legközelebb. Rongyos ruhákban flangáló Lázadók, leharcolt városok, falvak, esőzések, sáros, koszos páncélok, elnyűtt, fáradt emberek, akikben még pislákol némi remény, de végig tudják, micsoda giga-fenyegetéssel harcolnak. A Zsivány Egyes eközben nélkülöz mindenféle felesleges elemet, ami manapság már szinte kötelező a hollywoodi blockbustereknél, nincs kényszeredett szerelmi szál, erőltetett poénkodás, semmi olyan, ami befolyásolná a rideg, velőtrázó összképet. A karakterek kidolgozottságára lehet némi panasz, de ezeknek a problémáknak egy része inkább a játékidőből adódik, mintsem a forgatókönyvből. Egy 2 órás film során természetes, hogy néhány szereplő elsikkad, vagy nem jut elég idő rá, ahogy az utóforgatások is meglátszanak rajta. Ettől függetlenül a színészek megteszik, ami tőlük telik: Felicity Jones karakteres, és élettel tölti meg a figurát, a szegényes jellemrajz ellenére is, a Zsiványok többi tagja sem annyira kidolgozott, mégis emlékezni fogunk rájuk, Ben Mendelsohn pedig igazi, számító, ikonikus főgenya.  



És hogy ezúttal mit kapnak az arcukba a Star Wars rajongók? Az előbb említett klasszikus környezet, ismerős hangok, gépek, hajók, jelmezek mellett rengeteg kikacsintást, utalást, vendégszereplők egész garmadáját, az elhunyt, vagy idős színészek fiatal CGI-arcmásával (na jó, ezt mondjuk kicsit túltolták), egy olyan történetet, ami remekül illeszkedik a harmadik, és negyedik epizód közé. Egyszerre idézi meg az Egy új reményt, miközben bizonyos pontokon ki is egészíti azt. Megmagyaráz néhány olyan sztori-béli elemet a negyedik részből, amin annak idején húztuk a szánkat. Mindezt pedig egy nagyszerű csatajelenet koronázza meg a fináléban, amire nem lehet azt mondani, hogy újdonság lenne, mégis, Gareth Edwards rendező, és a stáb többi tagja valami piszkosul kiváló módon ráérzett arra, mit is jelent a Star Wars. Rajongóként, és talán laikusként is lehetetlen elmenni amellett, amit a film utolsó felvonása mutat, a lövöldözéssel, robbanással, harccal, űrcsatával, és az elmaradhatatlan lépegetőkkel, egyszerűen minden a helyén van, igazi háborús mozihoz méltóan, a komorabb hangulat miatt pedig szinte minden halálnak súlya van, szemben George Lucas filmjeivel, ahol nyugodtan meghalhatott akár egyszerre több ezer ember, mindenféle következmény, vagy elmélázás nélkül. A legvége pedig tartalmaz egy olyan hihetetlenül durva, intenzív 5 percet, amitől rajongóként garantáltan merevedésed lesz, úgy vigyorogsz majd, mint egy kisgyerek ajándékbontáskor, kiráz a hideg, hangosan ujjongsz.  



A Zsivány Egyessel megint egy olyan Star Wars film született meg, ami a rajongóknak minden vita nélkül kötelező, és aki valaha, egy kicsit is szerette ezt az univerzumot, az rögtön váltson rá jegyet. A stábnak tökéletesen sikerült megidéznie a jól ismert közeget, filmeket, apró elemeket is, de ahelyett, hogy megmaradna a meseszerű, fantasys felfogásnál, jóval meredekebb, komolyabb, és ridegebb irány felé viszi a koncepciót. De sosem olyan szinten, amiért szó érheti a ház elejét, ez a film még mindig egy Star Wars mozi, egy monumentális, epikus űropera, minden velejárójával együtt. Az némiképp bezavarhat a képbe, hogy a zeneszerző ezúttal nem John Williams volt, hanem Michael Giacchino, akinek ráadásul alig 3 hét állt rendelkezésre, hogy megírja a film muzsikáit, ez meg is látszik a végeredményen, közel sem olyan erőteljes, és dallamos, mint kellene, a kontraszt a klasszikus taktusok felcsendülésénél a legnagyobb. Az itt-ott érezhető negatívumok ellenére azonban a Disney ismét maximálisan ráérzett a receptre, a Zsivány Egyes remek módon gazdagítja ezt a színes univerzumot, közben az olyan klasszikusok hatása, mint A piszkos tizenkettő, vagy a Ryan közlegény megmentése is letagadhatatlan. A kezdeti szkepticizmus szép lassan enyhülni kezd, amíg a stúdió képes hozni a színvonalat, és ilyen minőségben prezentálni a jövőbeli produkciókat, akkor felőlem minden évben jöhet egy Star Wars film.