Mikor Sarah Connor gondokkal telve megindult az ismeretlen jövő felé egy dzsippel a mexikói sivatag kietlen országútjain, az emberiség megmentőjével
a szíve alatt, egyértelmű volt, hogy ennek a történetnek még lesz folytatása. A Terminátor – A halálosztó cselekménye annyira befejezetlen maradt, hogy
mindenképpen igényelt egy második részt, és való igaz, a folytatás az első
epizóddal alkot igazán egységes egészet (az, hogy Hollywood sikeresen
belerondított ebbe is, az egy dolog, annak most nem itt van a helye), és James
Cameron rendező is tisztában volt vele, hogy a korábbinál sokkal nagyobbat kell
durrantania. Minimum egy atombomba méretűt. Cameron persze azt is tudta, hogy
ugyanazt a receptet nem lenne igazán nagyszerű újra eladni, tehát a Terminátor
folytatásával kapcsolatban is gyökeres változtatásokat kell alkalmaznia.
Mostanság csak a Világ Uraként nevezett rendező a ’90-es évek elejére
megérdemelten népszerű filmes lett (egyik becenevén „A Folytatások Királya – ez
sem véletlen), akinek zsenialitása többek közt abban rejlett, hogy egy adott
alkotásnak a második részét sikerült teljesen más műfajba sodornia, pontosan
úgy, hogy tiszteletben tartsa az elődöt, ne legyen teljesen idegen a közeg az
új lapok leosztásánál. Nem utolsósorban eredeti ötletekkel újítsa meg az
eredeti sikereit. Ezt tette a Rambo 2-nél (mely esetben csak
forgatókönyvíróként működött közre), A bolygó neve: Halálnál (ami még a
nagynevű eredetivel is zokszó nélkül veszi fel a versenyt), és nem volt kérdés,
hogy a Terminátor 2: Az ítélet napja névre keresztelt folytatás is
teljesen más lesz, mint az első rész. Emellé még olyan egyedi, álleejtő
trükköket is kapcsolt, amik letarolták az egész világot, és feladták a leckét
Hollywoodnak is: nyári látványfilmet valahogy így kell csinálni, és ez az, amit
azóta csak kevesen tudtak megismételni.

Miután előző időutazó akciójuk kudarcot vallott, a gépek folytatják gyilkos hadjáratukat a megmaradt emberek ellen, a nukleáris holokauszt után, 2029-ben, egykori civilizált világunk romjain. Az emberiség persze még mindig kitart, de nemsokára a Skynet ismét gonosz tervet eszel ki arra, hogy végre megnyerjék a háborút: visszaküldenek még egy terminátort, a legújabb típusú T-1000-est (Robert Patrick) 1995-be, hogy ölje meg az emberi ellenállás vezetőjét, az akkor még kamasz John Connor-t (Edward Furlong). A T-1000-es egy minden eddiginél hatásosabb, és profibb fejlesztés, tökéletes gyilkológép, aki folyékony fémből épül fel, ennek köszönhetően képes bármelyik embernek felvenni az alakját, látszólag megállíthatatlan. Az ellenállás ismét készült, védelmezőként egy átprogramozott T-800-ast (Arnold Schwarzenegger) küldenek vissza, ami szakasztott mása az 1984-esnek, elsődleges feladata John megvédése, aki a múltban nevelőszülőknél él, anyját, Sarah Connor-t (Linda Hamilton) egy elmegyógyintézetben kezelik, mivel az a komputer-gyárak ellen elkövetett szabotázs-akciók, és a jövővel kapcsolatos meggyőződései miatt őrültnek bélyegeztek. John sem kezeli normálisként anyját, azonban mikor a két gép megérkezik a jövőből, rá kell jönnie, hogy mindez valóság, és minden áron életben kell maradnia, különben az emberiség elbukik. Meggyőzi a védelmére kirendelt T-800-ast, hogy hozza ki az anyját, ezután pedig hárman menekülnek a halálbiztos gyilkológép elől, út közben pedig rájönnek, hogy talán megakadályozhatják a hamarosan eljövő ítélet napját.

Cameron ahelyett, hogy megismételte volna az első Terminátor receptjét, egy teljesen új koncepcióval állt elő. Valószínűleg másodjára már nehezen állta volna meg a helyét csupán egy jövőből visszaérkező gép, aki folyamatosan hőseink nyakában liheg, miközben válogatás nélkül öl meg mindenkit, aki az útjába kerül. Azonban, még ha az alap hasonló is, mint az elődnél, sikerült egy teljesen más mederbe irányítani a Terminátor 2-t. Az első rész egy slasher filmeket idéző sötét hangulatú horror volt, amiben kegyetlen, és számító gépünk mozgóképes sorozatgyilkosokat megszégyenítő módon gázolt át mindenen, és mindenkin, hogy elérje a célját. Azonban a második rész maga a megtestesült orgia, egy látványos, robbanásokkal, lövöldözésekkel, és speciális effektekkel teletűzdelt vérbeli akciófilm. Ha a Terminátor egy csúcskategóriájú vadászgép, akkor a Terminátor 2 egy rohadt nagy, mindenféle tömegpusztító fegyverrel felszerelt űrállomás, ami képes komplett univerzumokat kis darabokra lőni, aztán a Napba katapultálni. Az első epizód trükkjei kissé gyerekcipőben jártak, főleg a Terminátor 2 nagyszerűségéhez képest. Épp ezért is nagy a kontraszt: a második rész kevésbé brutális, kevésbé véres (bár azért akad egy két durva pillanat), viszont nagyszerű látványvilággal rendelkezik, és csupa forradalmi megvalósítással, ami hatással volt egész Hollywoodra, valamint népszerűsítette a CGI alkalmazását a mozifilmek esetében. Nem csoda, hogy bemutatása idejében iszonyatos nagy volt a hype, olyan hatalmas reklámkampányt rittyentettek a film alá, ami ma is elismerésre méltó, korának legdrágább alkotása volt, egyébként pedig az első film, aminek költségvetése meghaladta a 100 millió dollárt – és a végeredményen a legutolsó cent is meglátszik. A Stan Winston boszorkánykonyhájából előbújt kreálmányok tökéletesek, olyan realisztikusak, mint addig semmi, és az olyan aprólékos dolgokra is odafigyeltek, mint pl. a T-800-as apró sebei, az élő szövet roncsolódásai, nem is beszélve a T-1000-es átalakulásairól: nem csoda, hogy ezután a nagy stúdióknál mindenki a CGI nagyfokú használatára verte a nyálát, a Terminátor 2 a modern, számítógépes trükkökkel operáló blockbusterek előfutára. Minthogy maga a Terminátor 2 is egy tökéletes, karakterközpontú látványfilm.

Attól függetlenül, hogy gyakorlatilag a Terminátor 2 teljesen más, mint elődje, sokat felhasznál annak legjobb pillanataiból. Néhány híresebb mondat, és jelenet megidéződik, ahova a film első perceiben lezajlott jövőbeli csata, ami lényegében az első rész csatajeleneteinek felturbózott, több pénzből készült változata, de a kezdő másodpercek mégis pillanatok alatt berántják a nézőt a dolgok sűrűjébe. Cameron már az első néhány jelenetet is olyan nagyszerűen vezényli le, amit csak dicsérni lehet. Elkezdődik a film, zajlik a csata az elkeseredett emberek, és a fémcsontváz alakot öltött félelmetes, ölésre beprogramozott gépek között, miközben Sarah Connor baljós, hidegrázó narrációját hallgatjuk. Megszólal Brad Fiedel összetéveszthetetlen, kissé átalakított, de még mindig torokszorítóan hatásos, és gyönyörű zenéje, ég a játszótár, a lángok mindent elemésztenek, végül a dobra kiválik a tűzfalból a terminátor fémkoponyája: a film első 10 percében több stílus van, mint a mai mozis termés felének teljes játékidejében. A folytatás mindenből többet, jobbat, látványosabbat nyújt, mint az előd, mint ahogy stílusból is: ki ne emlékezne a T-800-as megérkezésére, amint ruhát szerez magának, majd motort, közben Schwarzenegger szájából csak úgy sorozatban jönnek ez emlékezetes szavak, amelyek közül mindegyik betalál, kivétel nélkül. A filmben minden szó, mondat a helyén van, az idézhető párbeszédek száma gyakorlatilag végtelen, a való életben is simán használható klasszikus beszólások születtek a forgatókönyvből, Arnold pedig úgy szórja az egysorosokat, mint golyókat a rendőrautókra. Amikor elhangzik egy „No problemo”, vagy egy „Hasta la vista, baby”, akkor mutatkozik meg, hogy a Terminátor 2-nek nem csak káprázatos speciális effektjei, szép robbanásai vannak, hanem stílusa, lelke, és szíve is, ami hajtja, és átitatja az egész cselekményt.

Szerencsére Cameron nem feledkezett el arról, ami az előző epizódot naggyá tette. Vagyis nem áldozta fel a karaktereket, és a történetet a látvány miatt. A cselekmény igazából azután vesz egy nagy fordulatot, miután Sarah kiszabadul az elmegyógyintézetből, és hőseink mellé csapódik: gyakorlatilag egy road movie-ra hajazó szegmens során a kifogástalan akciófilm átmegy drámába, a T-1000-es kissé háttérbe szorul, ami viszont egyáltalán nem baj, ugyanis Cameron remekül eljátszik karakterekkel, és ekkor derül ki a legjobban, hogy az egyszerű vonalvezetésű sztori mögött komor, és tartalmas gondolatok állnak. Cameron ezt az időt a karakterek mélyítésére szánja. A szereplőink ugyan a cselekmény alatt folyamatosan fejlődnek, változnak, azonban a sivatagi jelenetekben kristályosodik ki tisztán a jellemük, helyük a világban, és a gondolataik. Sarah valósággal átlényegül, bár az itteni személyisége már jóval tovább mutat azon, mint ami az első részben volt. Az átlagos, naiv, a világról nem sokat tudó egyszerű pincérlány itt már valóságos harcos, és túlélő, aki lelkiekben már rég felkészült a nemsokára eljövő földi pokolra, folyamatosan edzi magát még a cellájában is, minden egyes fegyvert tökéletesen tud kezelni, szakértője lett a harcoknak, és a haditechnikának is. Gyakorlatilag egy női Kyle Reese lett belőle. Tökéletesen illeszkedik A bolygó neve: Halál Vasquez-e, és Ellen Ripley-je mellé – férfiakat pipál le az erejével, rátermettségével, ezen kívül mindenre hajlandó, hogy megvédje fiát, igazi anyatigris, Cameron pedig még azt is bedobja, hogy Sarah maga is elszánt, hideg terminátorrá változik, mikor úgy dönt, saját kezébe veszi a jövő megváltoztatását.

A normális kerékvágásba azonban fia, John tereli vissza. Edward Furlong, bár mára-már teljesen eltűnt a rengeteg botrány, és elvonókúra sűrűjében, de ami a filmben nyújtott alakítását illeti, az kifogástalan. Személye, és stílusa nagyszerűen tükrözi a ’90-es évek MTV-n nevelkedő tinédzseréit. Nagyszájú, vakmerő, és odamondogatós, haverjával motorozik, miközben a magnóból mi más üvöltene, mint az akkoriban pályája csúcsán lévő botránybanda, a Guns N’ Roses – a „You Could Be Mine” klipjében még maga Arnold is feltűnik, mint T-800-as, az évtized egyik legjobb hard rock daláról beszélünk, ami amúgy szintén tökéletesen meghatározta a Terminátor 2 helyét a ’90-es években. John persze itt még nem az a személyiség, aki a jövőben lesz, de nem is lehetetlen őt elképzelni az emberiség megmentőjeként, rettenthetetlen harcosként, aki példát mutató magatartással állítja maga mögé a megmaradt katonák seregét. Jelleme az akciójelenetek során is megmutatkozik, mikor a dráma helyét átveszi a komplett pusztítás, és látványorgia, de ezzel a legtöbb karakter így van, Schwarzenegger pedig ez előtt, és ez után sem volt olyan menő, mint itt. Ő változik a legtöbbet a film során. Egy gondolatok, és érzések nélküli átprogramozott gyilkológépként kezd, aki természetesen bárkit megölne még így is a küldetése érdekében, de a végére mégis megtanulja az emberi élet értékét. Cameron csavart egy nagyot a dolgon, ahelyett, hogy ismét ellenséges gépnek tette volna meg Schwarzeneggert, áthelyezte a jó oldalra, és ez egy nagyszerű húzás volt. Szinte már emberré emelte a T-800-ast, John leckéket, stílust ad neki, aki emiatt, érdekes módon tökéletes apapótlék a fiúnak: a T-800-as és John kapcsolata talán a filmtörténelem legszebben elmesélt ember-gép kapcsolata, és egyben a legmeghatóbb is. Ezt a fura felállást a végső finálé koronázza meg („Most már tudom miért sírtok.”), ami még az edzettebb nézők szemébe is könnyen könnyeket csalhat – gyerekek, aki kissrácként nem hatódott meg ezen legalább egy kicsit, az szégyellje magát. A T-800-as szavai van, hogy lazák, vagányak, ütősek, néha érzelmesek, rácsodálkozósak, de néha vérfagyasztóan igazak is: „Véretekben van az önpusztítás” – ironikus, hogy pont egy gép mondja ki ezt rólunk.

A másik terminátor, Robert Patrick játékára sem lehet egy rossz szavunk. Az ő nagyszerűsége pont abban rejlik, hogy nem egy rettenthetetlen erőember, nincsenek nagy izmai, mégis gond nélkül elhajít mindenkit, akit kell, miközben feje, és mozdulatai hátborzongató hűvösségről tesznek tanúbizonyságot. Szinte alig beszél, akkor azonban két dolgot ér el: megfagyasztja az emberben a vért is, és amikor például az információszerzés érdekében meg kell játszani az érdeklődő rendőrt, akkor már-már a néző is szimpatikusnak gondolja a kedves mosolya, és mimikája miatt. A legtöbb speciális effekt az ő karakteréhez kapcsolódik, és a CGI minősége kis túlzással élve még ma is megállja helyét. Már maga a finálé is olyan nagy ívű, és epikus, hogy nehezen találni szavakat rá, hőseink lövöldöznek (fun fact: azt a bazinagy golyószórót csak Schwarzenegger tudta felemelni az egész stábból), minden felrobban, verekednek, üldözik egymást, és a végén teljesen logikusan történik minden. Ez a folytatás már gyökeresen eltér attól a világképtől, amit az előd képviselt, a ’90-es évek optimista világnézetének köszönhetően itt már cseppet sem arról van szó, hogy szereplőink csak túlélni próbálnak, miközben a végzetes jövő ott lebeg végig a levegőben, itt már van lehetőség megakadályozni a nukleáris holokausztot, és megmenteni az emberiséget. A film befejezése azonban mégis kissé nyugtalan: bár sikerült megakadályozni az ítélet napját, az éjszakában előrehaladó országút mégis bizonytalan jövőre ad okot (aminek meg is lett az eredménye a sorozaton belül sajnos, de ezt majd legközelebb).

A Terminátor 2 az intelligens látványfilm tökéletes mintapéldánya. Azon kívül, hogy látványos, pörgős, egy kósza pillanatra sem unalmas, vannak karakterei, története, mélysége, és egy aprócska mondanivalója is, lényegében az egész cselekmény csakis csúcspontokból áll. Minden a helyén van, semmi sem lóg ki, és még úgy is köröket ver az első részre, hogy az is egy klasszikus, és nagyszerű alkotás volt. Noha persze azért van nem kis különbség a két film között. És itt abba is kellett volna hagyni. Nem csoda, hogy maga Cameron is elmondta, hogy ezzel a két résszel ő elmesélte, amit el akart. A két film egységes egészet alkot, egy teljesen kerek sztori – folytatni felesleges volt, az álomgyár egyik legnagyobb baklövése. A Terminátor 2 minden idők legjobb blockbustere.