A Blacksad vitathatatlanul a decemberi hónap, de talán az egész év legjobb hazai képregényes megjelenése. Aki nem
hiszi, az járjon utána: vásárolja meg a könyvesboltban, nyissa ki, és olvassa
el! Biztos, hogy nem fogja megbánni. A kifinomultabb ízlésűek azért, mert az
első kötet képében egy kifogástalan minőségű, és már-már klasszikusnak mondható
kiadványt ismerhetnek meg, a szuperhős történetek rajongói pedig azért, hogy
lássák, a Marvel-DC képregényeken túl is van élet. De még milyen élet: a Blacksad kívül-belül remek, hatalmas, album méretben (!), nagyszerű
rajzokkal, karakterekkel, és valódi stílussal, amely egy pillanat alatt
beszippant. És még mielőtt a nagy bólogatásban néhány olvasó elmenne abba a
szélsőséges irányba, hogy „A Blacksad tökéletes, azért mert nem
mainstream, és mindenki tudja, hogy minden mainstream szar!”, azt ki kell
ábrándítanunk. A Blacksad is teljesen mainstream, csak nem az Egyesült
Államokban, hanem saját hazájában, Franciaországban. A spanyol szerzőpáros,
Juan Diaz Canales író, és Juanjo Guardino számtalan díjat bezsebelt képregénye
minden retro, és noir rajongó leghőbb álma, kötelező azoknak, akik imádják a
cigiző, eső áztatta ballonkabátot viselő magándetektíveket, minden egyéb
elemmel együtt, ami összefonódott ezzel a műfajjal. És a legjobb benne, hogy
nemcsak nekik: az alkotásban azok is megtalálhatják a számításaikat, akik sosem
fogtak még kezükben ilyen kiadványt, a laikusoknak is erősen ajánlott, vagy
azoknak, akik csak egy kiváló képregényt szeretnének olvasni.

A képregény világában mindegyik szereplő antropomorf állatként jelenik meg: testük emberi, azonban a fejük mindig egy állaté, vagy hüllőé. Ez azonban a Blacksad-ben igencsak fontos szerepet játszik, hiszen a karakterek kinézete a jellemüket tükrözi. Így lehet a főszereplő John Blacksad-ből egy fekete kandúr, a rendőrfőnökből németjuhász, a verőemberekből orrszarvú, vagy gorilla, az alvilági karakterekből pedig hüllő, esetleg patkány. Az alkotópáros természetesen sztereotip felfogással áll hozzá a különböző figurákhoz, minden egyes alaknak van jelentése, már legelső feltűnésekor, ugyanakkor érdekes, ahogy Canales és Guardino bemutatja ezeket a karaktereket. Gyakorlatilag magának az emberi természetnek a kiismerhetőségét mutatják be így, hogy a jellemeket állati testbe helyezték, miközben pontosan a jellemek alakítják ki a figurák saját állati formáját. Mindezt egy dohos, koszos, és bűntől belterjes miliőbe helyezve. Valamikor az 1950-es évek Amerikájában járunk, egy meg nem nevezett város felhőkarcolói közt, sötét sikátorokban, füstös utcákon, ahol bármi megtörténhet, és rendszerint meg is történik. Blacksad egykori szeretőjének gyilkosai után ered, akik nemsokára őt magát is megpróbálják eltenni láb alól, főhősünk azonban jó detektív módjára nem adja saját bundáját olyan könnyen.

A történet nem túl bonyolult, sőt, igazság szerint faék egyszerű, teljesen klisés, és idővel könnyen kikövetkeztethető, ugyanakkor olyan markáns stílussal rendelkezik, hogy észre sem vesszük az időnként fellelhető hiányosságokat. A rajzok, nincs rájuk jobb szó, gyönyörűek, részletgazdagok, élettelteliek, nem elhanyagolva a klasszikus film noir-ok olyan helyszíneit, mint a nyüzsgő, cigifüstös, whiskeyszagú lebujok, vagy a félsötét magánnyomózó irodák. Olyan, mintha a Macskafogót ötvözték volna az olyan kultuszfilmekkel-regényekkel, mint a Hosszú álom, vagy a Véres aratás, a jópofa ábrázolásmódokon keresztül tökéletesen kitüremkedik a detektívműfaj zsenijeinek, Dashiel Hammett-nek, és Raymond Chandler-nek a stílusa. Blacksad pedig a híres regény- és filmbeli karakterek legjobb tulajdonságait öregbíti tovább, nyers, és nyugodt, mint Humphrey Bogart, dörzsölt, mint James Cagney, és sármos, mint Spencer Tracy. Nem mintha a főhős, vagy a többi karakter archetípusa különösebben árnyalt lenne, szó sincs erről, viszont ez nem is szükséges, tökéletesen feledhetőek az ilyen elemek a képregényben – tegyük hozzá, hogy alapvetően is nehéz újat mutatni ebben a műfajban.

Ezen a téren a Blacksad sem találja fel a spanyolviaszt, de erre igazán semmi szüksége. A hiányosságok ellenére minden klappol, minden a helyén van, igazi esszenciális detektív sztori, egy elkorcsosult, bűntől szagló világról, és ennek a környezetnek az egyik utolsó lovagjáról, aki még az igazságért küzd, miközben sorban szívja a cigarettákat, gyűrött, kiábrándult, és cinikus. Aki egy kicsit is imádja a képregényeket, azoknak vitán felül kötelező, aki alig konyít valamit az egészhez, az is nyugodtan próbálkozhat vele. Ha egy képregény kellene megvenned a 2016-os termésből, akkor ez legyen az!

A képregény világában mindegyik szereplő antropomorf állatként jelenik meg: testük emberi, azonban a fejük mindig egy állaté, vagy hüllőé. Ez azonban a Blacksad-ben igencsak fontos szerepet játszik, hiszen a karakterek kinézete a jellemüket tükrözi. Így lehet a főszereplő John Blacksad-ből egy fekete kandúr, a rendőrfőnökből németjuhász, a verőemberekből orrszarvú, vagy gorilla, az alvilági karakterekből pedig hüllő, esetleg patkány. Az alkotópáros természetesen sztereotip felfogással áll hozzá a különböző figurákhoz, minden egyes alaknak van jelentése, már legelső feltűnésekor, ugyanakkor érdekes, ahogy Canales és Guardino bemutatja ezeket a karaktereket. Gyakorlatilag magának az emberi természetnek a kiismerhetőségét mutatják be így, hogy a jellemeket állati testbe helyezték, miközben pontosan a jellemek alakítják ki a figurák saját állati formáját. Mindezt egy dohos, koszos, és bűntől belterjes miliőbe helyezve. Valamikor az 1950-es évek Amerikájában járunk, egy meg nem nevezett város felhőkarcolói közt, sötét sikátorokban, füstös utcákon, ahol bármi megtörténhet, és rendszerint meg is történik. Blacksad egykori szeretőjének gyilkosai után ered, akik nemsokára őt magát is megpróbálják eltenni láb alól, főhősünk azonban jó detektív módjára nem adja saját bundáját olyan könnyen.

A történet nem túl bonyolult, sőt, igazság szerint faék egyszerű, teljesen klisés, és idővel könnyen kikövetkeztethető, ugyanakkor olyan markáns stílussal rendelkezik, hogy észre sem vesszük az időnként fellelhető hiányosságokat. A rajzok, nincs rájuk jobb szó, gyönyörűek, részletgazdagok, élettelteliek, nem elhanyagolva a klasszikus film noir-ok olyan helyszíneit, mint a nyüzsgő, cigifüstös, whiskeyszagú lebujok, vagy a félsötét magánnyomózó irodák. Olyan, mintha a Macskafogót ötvözték volna az olyan kultuszfilmekkel-regényekkel, mint a Hosszú álom, vagy a Véres aratás, a jópofa ábrázolásmódokon keresztül tökéletesen kitüremkedik a detektívműfaj zsenijeinek, Dashiel Hammett-nek, és Raymond Chandler-nek a stílusa. Blacksad pedig a híres regény- és filmbeli karakterek legjobb tulajdonságait öregbíti tovább, nyers, és nyugodt, mint Humphrey Bogart, dörzsölt, mint James Cagney, és sármos, mint Spencer Tracy. Nem mintha a főhős, vagy a többi karakter archetípusa különösebben árnyalt lenne, szó sincs erről, viszont ez nem is szükséges, tökéletesen feledhetőek az ilyen elemek a képregényben – tegyük hozzá, hogy alapvetően is nehéz újat mutatni ebben a műfajban.

Ezen a téren a Blacksad sem találja fel a spanyolviaszt, de erre igazán semmi szüksége. A hiányosságok ellenére minden klappol, minden a helyén van, igazi esszenciális detektív sztori, egy elkorcsosult, bűntől szagló világról, és ennek a környezetnek az egyik utolsó lovagjáról, aki még az igazságért küzd, miközben sorban szívja a cigarettákat, gyűrött, kiábrándult, és cinikus. Aki egy kicsit is imádja a képregényeket, azoknak vitán felül kötelező, aki alig konyít valamit az egészhez, az is nyugodtan próbálkozhat vele. Ha egy képregény kellene megvenned a 2016-os termésből, akkor ez legyen az!









