Kritika
Trainspotting
Kritika
A lét elviselhetetlen keserűsége.
Mindenkinek mást jelent a drog. Mark Renton-nak, és díszes baráti körének a mindennapi életet: kemény heroinisták, akik híján vannak mind a valódi baráti kapcsolatoknak, mind a korosztályukra jellemző megszokott dolgoknak, se munkájuk, se céljuk, se jövőjük. Csak a kábítószer, amit a vénájukba fecskendeznek, hogy aztán bódultan, a külvilágot kizárva fetrengjenek a szer agytompító hatása miatt. Mind tudjuk mi ez voltaképp, még ha legtöbbünk soha életében nem nyúlt hozzá az anyaghoz. Egy önmaga farkába harapó kígyót, egy végtelen körforgást, amiből néha ki-kilépnek azok, akik benne vannak, de ritka kivételektől eltekintve előbb-utóbb mindegyikük visszatér oda. A Trainspotting (1996; rendezte: Danny Boyle) pontosan ezeket az állapotokat mutatja be: belövés, csúcspont, boldogság, kijózanodás, majd szembesülés a világ kiábrándító szürkeségével, aztán az újabb belövés, újabb csúcspont, újabb drogok okozta öröm, és így tovább. Közben szériatartozékként ott van a totális züllés, a nihilizmus, a balhék, a leszokási próbálkozások, amik aztán ismét önfeledt kábszerezésbe fulladnak, a naphosszat tartó döglés a mocsokban, amikor semmi sem számít már, csak hogy épp arra a pár órára meglegyen a hőn áhított anyag, aztán ha az elfogy, akkor meg kell szerezni a következő adagra valót. Lopással, rablással, a törvény megszegésével, ártatlan járókelők agyonverésével, erőszakkal, az mindegy – a lényeg, hogy túléljék az adott napot, hogy másnap mindent kezdhessenek elölről. A Trainspotting vérbeli drogos film, olyan fajta, amivel mindkét oldal gyakran szeret példálózni, és olyan, ami tökéletes főszereplője az iskolai felvilágosító óráknak. Sőt, ennél még jóval több is.  



Aki azt hiszi, hogy a Trainspotting csupán annak a mikrovilágnak a kíméletlen bemutatása, ahol a kábítószer mindennél nagyobb hatalmat gyakorol a főszereplőkre, az csak a felszínt kapargatja. Ez legalább akkora hazugság lenne, mint az a több évtizedes, tényként kezelt, de közben igencsak félreértett megállapítás, hogy a drog rossz. A drog ugyanis kurvajó, bár a következményei már kevésbé azok, ezzel a film szereplői is maximálisan tisztában vannak, mégsem igazán érdeklik őket az ezzel járó veszélyek. Ugyanis ők nem akarnak a rendszer részeseivé válni, nem akarnak beállni a sorba, lázadnak ellene, ahogy a szüleik, és az idősebbek képmutató életmódja, de még a saját korosztályuk ellen is. Egyfajta generációs életérzés ez, totális kilátástalanság, az egészséges jövőkép hiánya, a klasszikus értelemben vett „normális élet” taszítósága, a szabadság keresése, a nihil csábítása, a magukat barátoknak hívó emberek visszatartó ereje, és úgy egyébként is, az önmagukkal való szembenézés keserves nehézsége. Ilyen, és ehhez hasonló témákkal valósággal tömve van a Trainspotting, ami így nézve nem csak a drogokról regél, hanem (és ezt mindenféle magyarázat nélkül, nyugodtan le lehet írni) egy generáció meghatározó filmje lett. Az 1993-as sikerkönyvből készült film mindenféle sallangok, erőltetett jelenetek nélkül festi le a narkósok mindennapi életét, ahogy megpróbálnak napról napra létezni, nagyritkán hasonlóan, mint a hétköznapi emberek, ám ez csak a látszat: ők már nagyon rég elvesztek valahol, és semmi sem húzza őket vissza arra a bizonyos útra.  



Irvine Welsh (a figurákhoz hasonlóan természetesen tetőtől-talpig skót) ennek a regénynek köszönheti a karrierjét, és a mű megalkuvás nélküli, a humor, és a totális elmebaj közt egyensúlyozó stílusa is bőven elég lett volna ahhoz, hogy a Trainspotting-ot a halhatatlan klasszikusok között emlegessük, mi több, hivatkozási pontként tekintsünk rá, de ezen Danny Boyle filmadaptációja csak tovább segített. A szereplők immáron megelevenedtek, megszólaltak, szinte kiléptek közénk a képernyőről. Mindközül a legértelmesebb, egyben a legcinikusabb Mark Renton (Ewan McGregor szintén karrierindító prezentálásában), az ügyeletes lúzer hülyegyerek Spud (Ewen Bremner), a Sean Connery-t utánozó skizofrén Beteg Srác (Jonny Lee Miller), és nem utolsósorban az igazi alkoholista suttyó paraszt Francis Begbie (Robert Carlyle). A filmben rajtuk kívül persze jópár karakter helyett kapott, de a reflektorfény főleg négyükre irányul. Renton narrációin keresztül ismerhetjük meg ezeknek az embereknek a nyomorúságos, sehová sem tartó életét, a festői Skócia nem épp festői Edinburgh nevű városában, ahol nemhogy elveszett minden remény egy jobb, gazdagabb, kulturálisabb jövőre, de talán soha nem is volt ott. Aki érez magában vágyat, hogy ellátogasson ebbe a csodálatos, képeslapra való országba, az semmiképp se nézze meg ezt a filmet. Ugyanis a Trainspotting láttán az az ember nagyon nem akar majd Skóciába menni, de még a közelébe sem.  



Tulajdonképpen a film egyúttal a skót identitásról is szól. Az pedig azt mondja el nekünk, hogy bár itt vannak még mindig, saját történelmük több neves eseményt is fel tud mutatni, mégis egy tápláléklánc legeslegalján döglődő, eltiporni való csótánynál is undorítóbb aljanép, ami az évszázadok során kiérdemelte, hogy az angoloknál is borzalmasabb, egysejtű lényekként tekintsenek rájuk. Vagyis elég szar dolog skótnak lenni. Nemzetet gyalázni pedig talán még soha senki sem tudott ennyire beszédesen, mint Mark Renton. Oh, azok a szövegek: velősek, lényegre törőek, sokatmondóak, és emlékezetesek. Még a bemutatása után 21 évvel is teljesen aktuális, tény, hogy a Trainspotting kortalan film, nincsen párja, még ha a drogos témákat vesszük, akkor sem igazán van vele egy ligában játszó alkotás – oké, ott a Rekviem egy álomért, de az szinte már egy teljesen más kategória. A Trainspotting ugyanis inkább a morbid humorra erősít rá. Teszi ezt úgy, hogy igazából hagyományos értelemben vett története, egyik pontból a másikba tartó drámai íve nincs, csak, mint egy novelláskötetben (már az eredeti regény is félig-meddig annak számít) kisebb sztorikat láthatunk a főszereplők életéből, drogozással, bulizással, balhékkal, és leszokásokkal. Csak az utolsó harmadában kap valamiféle dramaturgiai végpontot, ennek, és Renton hétköznapi életre, plusz a fogyasztói társadalomra reflektáló monológjának köszönhetően egy kerek, egységes egészet alkot a film.  



A Trainspotting ahelyett, hogy ítélkezne, inkább csak ábrázol. Nincs benne semmiféle morális tanulság, útmutatás, hanyagolja, hogy elemezzen, magyarázzon. A zseniális, és zsigeri mesélés rovására. Nehéz kiválasztani a legjobb jelenetét, hiszen a feszes másfél órás játékideje alatt számtalan emlékezetes helyzettel, poénnal, és dialógussal találkozhatunk, a stílus kiváló, a rendezői, és vizuális megoldások, valamint a zseniális zeneválasztás miatt. A dalok mintha eleve a filmhez készültek volna, annyira egybeforrt a kettő, az alkotás hosszú utólétét pedig semmi sem bizonyítja jobban, hogy azóta is kultuszdarab, hivatkozási pont, többször megidézett mű, ami örökre a néző agyába ég, nem utolsósorban egyszerre borzaszt el, és késztet nevetésre. Ennél jobb okok nem is kellenek, hogy az ember több mint két évtized után is elő-elő vegye néha, és a mélyére ásson. És az életet válassza.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Kong: Koponya-sziget (Kong: Skull Island)
"A horror. A horror."
A nyolcadik utas: a Halál (Alien)
Az űrben senki sem hallja a sikolyodat!
Trainspotting
A lét elviselhetetlen keserűsége.
Logan
Van még idő...
xXx: Újra akcióban (xXx: Return of Xander Cage)
Xander Cage visszatért.
Facebook