Kritika
A nyolcadik utas: a Halál (Alien)
Kritika
Az űrben senki sem hallja a sikolyodat!
Amióta ember az ember, kíváncsian keresi a világban, és az univerzumban lakó rejtélyeket, kutatja az okokat, fel akarja fedezni az ismeretlent, elkeseredetten keresi létezésének értelmét, és nem utolsósorban tágítani akarja ismereteit a végtelen világűrről. A legtöbben naivan azt hiszik, a sötét, kietlen űr csakis csupa izgalmas kalandot rejt magában, és megélésük során emberek válnak hőssé, elismert felfedezőkké, esetleg világok megmentőivé is. Azonban azt hajlamosak elfelejteni, hogy a sötét, hideg, kietlen űrben számtalan veszélyes, félelmetes, ember számára még nem felfedezett dolgok is leledzhetnek, amit nem lenne jó megbolygatni, ennek ellenére az emberi faj mégis görcsösen meg akarja ismerni még az ismeretlent is. Míg a valóságban korántsem járunk ott, hogy saját naprendszerünkön tovább juthassunk, a filmművészet remek alternatívákat nyújt erre is, legyen szó könnyed kalandokról, vagy épp félelmetes élet-halál harcról, valamilyen idegen fajjal, aki az életünket akarja. 1979-ben Ridley Scott, az akkor még egyfilmes, brit rendező, egy erős alkotói stábbal megtámogatva valami olyat alkotott, ami mindmáig erős hivatkozási pont, ha sci-fi horrorról van szó, kult-státusza megkérdőjelezhetetlen, csak úgy, mint kortalansága is, és a dicséretsorozatnak még koránt sincs vége, ha A nyolcadik utas: a Halál című alkotásról beszélünk.



Két évvel járunk a Star Wars, és a Harmadik típusú találkozások után, úgy tűnik, a közönség inkább a könnyed sci-fiket kedveli, melyekben a hősök lazák, mindenkit legyőznek, az idegen fajok pedig barátságosak, békével jönnek, mi pedig félretesszük előítéleteinket, és kíváncsiságunkat kielégítve tárt karokkal üdvözöljük a messzi világból érkezett lényeket. A nyolcadik utas: a Halál egyáltalán nem ilyen film. A ’70-es években Amerika még mindig a vietnámi háború következményeit nyögi, ami a mozgóképre is rányomja a bélyegét, akár burkoltan, akár jól láthatóan, de a mögöttes tartalmat a legtöbb filmre rá lehet sütni, mint ahogy erre is. Ezért is, már a kezdő képsorok sem kecsegtetnek túl sok jóval, ahogy a Nostromo teherűrhajó bemászik a képernyőre, a rideg, sötét, szinte már borzongató világűr előre figyelmeztet minket, hogy sok jóra ne számíthassunk. „Az űrben senki sem hallja a sikolyodat” – ennél kifejezőbb tagline-t keresve sem találhattak volna Scott második filmjének. Rajta hét utassal (plusz egy macska), akik kicsit sem hősök, csupán átlagos emberek, akik a munkájukat végzik, és egy jókora ércrakománnyal tartanak hazafelé, a Földre. Azonban az utat megszakítja egy segélykérő hívás, ami az LV-426 nevű bolygóról jön, s mivel a szabályzatban betonkeményen szerepel, hogy kötelességük az ilyesféle adásokat komolyan venni, leszállnak a bolygón, és megnézik, mit tehetnek. A baj hamar megtörténik, a kis csapat egy lezuhant idegen űrhajóra talál, egy megkövesedett, régen halott utassal, akinek mintha kirobbant volna valami a mellkasából. Egy emelettel lejjebb már több száz tojást találnak, ami megint csak azt jelenti, az idegenek bizony nem barátkozni akarnak. 



Scott nem sieti el, nem vág rögtön a közepébe, szép lassacskán mutatja be nekünk a hideg világűrt, a hajót, a legénységet, mindezt remek képekkel – igen, Scott-ot sokan támadják azzal, hogy elsősorban vizuális rendező, és képei sokszor fontosabbak, mint maga a történet. A nyolcadik utas: a Halál esetében sincs túlerőltetve a történet, viszont mindezt olyan alapossággal meséli el, olyan vizuális megvalósítással, ami miatt rendezőnket aligha lehet amiatt hibáztatni, hogy nem volt alapos. A legtöbb rendező összetenné a két kezét, ha karrierje során minimum egy halhatatlan, kultusz sci-fit leforgathatna. Neki ez kétszer is sikerült. Egy átlagos sztorit is ellehet tudni mesélni kiválóan, most is ez történt. Az űrhajó bemutatása során a nézőt rögtön beszippantja ez a világ, rögtön ott érzi magát a többi utas között, velük él, dolgozik, lélegzik, társként áll mellettük. Az utasok igazi hús-vér karakterek, személyiségvonásaikra, tetteikre, mondataikra még azután is emlékezni fogunk, hogy legördül a stáblista, a ’70-es évek klasszikus horrorjaival szemben ez sorozatosan megtéveszti a nézőt, nehéz sorrendet állítani, hogy éppen melyikük élete fog véget érni az idegen lény keresése közben, mint ahogy a főszereplő kiléte sem tisztázott a film utolsó 20-30 percéig. Dallas, Kane, Ripley, mindhármójuk erős egyéniség, akik nem a tömeg után mennek, azonban a forgatókönyv nem mindegyiküknek jelölt ki, hosszú, boldog életet, és alulmaradnak a lénnyel szemben. Ripley hadnagy (Sigourney Weaver a film előtt szinte ismeretlen színésznő volt, a premier után azonban egy csapásra sztár, és gyakorlatilag az első női akcióhős a vásznon) itt még korántsem az, aki majd később.



A két gépész legszívesebben kilőné az űrbe, a háromtagú kutatócsoportot vissza sem akarja engedni a hajóra, következetes, szabályokhoz ragaszkodó, hideg személyiség, ezáltal tökéletes ellenfele az idegennek. A félelmetes hangulat pedig szinte lemászik a képernyőről, miközben a csapat folyamatosan fogyatkozik, a megmaradtak pedig fogcsikorgatva megpróbálják összeszedni minden bátorságukat, hogy szembeszálljanak, és legyőzzék az őket fenyegető szörnyet. Ami bármikor lecsaphat rájuk, sosem tudni, hogy melyik sötét sarokból, vagy szellőzőjáratból mászik elő, a klausztrofóbiás környezet pedig minduntalan összeszorítja a néző gyomrát, de akármennyire is félelmetes utazás ez, magában hordozza mindazt a kíváncsiságot, vágyat, ami hajt minket. Benézni a sötét sarokba, felfedezni mi van ott, újra átélni a libabőrös borzongást, amit A nyolcadik utas: a Halál kínál, és amihez azóta nagyon kevés filmnek sikerült felnőnie, nem véletlenül. H. R. Giger svéd művész (nemrég hunyt el, nyugodjék békében) szürrealista, szexuális tartalmakat nem nélkülöző munkái mellett nem lehet szó nélkül elmenni, akár undorítónak, visszataszítónak, vagy éppen igazi mesterműnek találjuk őket – lényegében a felsoroltak mindegyike igaz rájuk. Ő a felelős azért, hogy az idegen minden idők egyik legjobban kialakított, megvalósított, és a filmtörténelem legemlékezetesebb szörnye lett. Tökéletes kreatúra, ahogy Ash is említi, és valóban, a filmben, és az egész franchise-ban az egyetlen olyan szereplő, akit nem befolyásol semmi abban, hogy gyilkoljon, tetteit nem gátolja semmiféle kétszínűség, érdek, szemben a Társasággal, akik minduntalan szeretnének hozzájutni az idegenhez, tanulmányozni őt, vizsgálni, felhasználni.



Ilyen értelemben A nyolcadik utas: a Halál szörnyetege vádolható a legkevésbé azzal, hogy gonosz lenne. Csak teszi, amit kell, igazi ösztönlény, aki rejtélyességbe burkolózva szedi áldozatait, a cselekmény során keveset tudunk meg róla, nem derül fény arra ki alkotta, és miért, valójában honnan jött, de ez csak még félelmetesebbé teszi. Giger képei, kreálmányai mindig is rendelkeztek azzal a tulajdonsággal, hogy az ember agyába égnek, az idegen kinézete, falloszhoz hasonlító feje, kettős állkapcsa, vagy a lezuhant űrhajón található Space Jockey mind-mind olyan dolog, amit nem lehet egykönnyen elfelejteni, a lény biológiája, születése, fejlődése pedig már eleve kisebb garancia a halhatatlanságra. Valószínűleg maga a stáb sem sejtette, mekkora klasszikust forgatnak épp, de a két forgatókönyvíró Dan O’ Bannon, és Roland Shusset biztosan nem, akik az szkript első változatában csupán gyors pénzkereseti lehetőséget láttak, de miután David Giler, és Walter Hill nagyobb potenciált fedezett fel az ötletben, az egész koncepció sokkal kiforrottabb lett. Ezért nem vált a film csupán egy „Cápa az űrben” gúnynévvel ellátott B-kategóriás alkotássá, az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás című botrányfilm hatása viszont levakarhatatlan róla, Scott pedig a 2001: Űrodüsszeia inspiráló erejét sem tagadta. Nem csoda hát, hogy a film az akkori slasher-horror divatokkal is szembement azzal, hogy nem vetette meg a vér felhasználását az erőszakos jelenetekben, legendák keringenek emberekről, akik rosszul lettek a moziban, rettegve menekültek ki a termekből, vagy épp a mosdóba siettek, hogy viszontlássák ebédjüket, mert annyira felkavarták őket a látottak. 



A nyolcadik utas: a Halál idén 38 éves, de ez meg sem látszik rajta. Kortalanságát mindmáig megőrizte, és ha az atmoszféra nem ránt be az első másodpercben, majd megteszi Jerry Goldsmith egyszerű, de nagyszerű zenéje. Igazából több oldalon keresztül lehetne dicsérni, akkor sem lenne érdemtelen, ilyen filmet, ilyen formában azelőtt nem csináltak, és színvonalát csupán egy maroknyi mozi tudta megközelíteni, ha már itt tartunk, akár franchise-on belül is. Ez szubjektív természetesen, de az kevésbé, hogy ez minden idők egyik, ha nem a legjobb sci-fije, és minden idők egyik legjobb filmje is. Habár a Star Wars, és a többi hasonszőrű alkotással szemben cseppet sem olyan könnyed, és kalandos, az emberek mégis zabálták, és zabálják a mai napig, mert a végtelen világűrben nem csak a lézercsatákat, galaktikus háborúkat szeretjük, hanem bizony a csontig hatoló félelmet, borzongást, és rettegést, ami legalább annyira vonzó. Ebben (is) rejlik a film tulajdonképpeni töretlen sikere, és tökéletessége.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Kong: Koponya-sziget (Kong: Skull Island)
"A horror. A horror."
A nyolcadik utas: a Halál (Alien)
Az űrben senki sem hallja a sikolyodat!
Trainspotting
A lét elviselhetetlen keserűsége.
Logan
Van még idő...
xXx: Újra akcióban (xXx: Return of Xander Cage)
Xander Cage visszatért.
Facebook