Kritika
Páncélba zárt szellem (Kôkaku kidôtai)
Kritika
Gyönyörűséges ridegség.
Minden idők egyik legnagyobb ostobasága, hogy a rajzfilmek, és az anime-k kizárólag csak a gyerekeknek valók. Amíg a világ nagyobb részén eljutott a közönség addig a felismerésig, hogy ezek az alkotások sokszor kifejezetten a felnőttebb, érettebb korosztályt célozzák meg, addig itt nálunk Magyarországon néha úgy tűnik, mintha leragadtunk volna a kőkorszakban. Legyen szó animációs filmekről, képregényekről, mangákról, az-az általános megállapítás, hogy „csocsodás, mer’ rajzolva van”, és bizonyos emberek nemhogy képtelenek elfogadni, vagy egyáltalán meghallgatni az ellenérveket, automatikusan lenézik azokat, akik esetleg nagy rajongással viseltetnek ezen műfajok iránt. Hiába, sajnos még így, a 21. század közepe felé haladva – mikor az internetnek köszönhetően aranykorát éli a populáris kultúra – sem tudnak túllépni a sztereotípiákon, vagy a kellő intelligencia hiányában, vagy a jó öreg kelet-európai beidegződések miatt. Egy ilyen kezdés után biztosan azt várja a Kedves Olvasó, hogy az ilyenkor divatos, és értelemszerű megállapítással folytassam, miszerint „Aki nem hiszi el, hogy egy anime is lehet komoly, és felnőttes, az nézze meg a Páncélba zárt szellem (vagy Ghost in the Shell, ki hogy szereti szólítani) című művet”, de nem bocsátkozom ilyen fejtegetésekbe, ugyanis valószínűleg kevés olyan ember lenne, aki meg is tenné (a nagy részük általában csak fröcsögni szeret, megvizsgálni a másik oldalt már nem), másrészt aki valamilyen formában hallott már róla, és felkeltette az érdeklődését, az biztosan tudja, mire is akarok kilyukadni. De hogy megerősítsem a szavaimat: ez az 1995-ös keltezésű produkció örök, és kitörölhetetlen nyomot hagyott nemcsak saját műfajában, hanem úgy en bloc az egész filmgyártásban is.  



A Ghost in the Shell (Masamune Shirow elismert mangája volt egyébként az alap) története 2029-ben játszódik, és egy technikailag igencsak fejlett, félig-meddig gépesített világot tár elénk. A Harmadik Világháború után a digitális forradalom soha nem látott magasságokba tört, az emberek akár az egész testüket képesek robotizálni, az agyukhoz mindenféle hálózatot, és programot kötni, ami által az egész világon, de főleg Japánban a cyberbűnözésé lett a főszerep. A hackerek megtalálták a módját, hogy hamis emlékeket, és vírusokat ültessenek az agyba, így megszerezve fontos katonai, és politikai információkat. Az ilyen veszélyek megfékezésére alakult a kilences ügyosztály, melynek csapatvezetője Motoko Kusanagi őrnagy, egy kiborg, akinek fel kell vennie a harcot a Bábjátékos nevű titokzatos entitással, egy nagy fenyegetést jelentő erővel, ami akár egy nemzetközi konfliktust is kiválthat.  



Az alkotás egy olyan erősen disztopikusnak ható jövőt mutat be, melyben a világot egy egész rendszert uraló virtuális tér hálóz be, azonban a 21. századi jelen, és a múlt ellentmondásai még erősen megtalálhatóak benne. Elektronikus művégtagok, testek, cyber agyak, részleges, vagy akár szinte már majdhogynem teljes formában, és ez tökéletesen tapintható a hatalmas japán város égbe magasodó toronyházai, vagy lepusztult nyomornegyedeinek utcái közt. Emberi, és kevésbé emberi példányok töltik meg ezt a furcsa, hidegrázó világot, ahol a nemzeteket városállamok, és mamutvállalatok váltották fel, befolyásuk pedig majdnem mindenre, és mindenkire kiterjed. Mindez bonyolult kérdésekhez, megváltozott viszonyrendszerekhez vezet, azonban enélkül a rendszer nélkül a létezés elképzelhetetlen lenne. Ismerős? Bár a robotika még közel sem olyan fejlett, mint az a filmben látható, ennek ellenére a mai világunk egy Ghost in the Shell-hez hasonló jövőt vetít előre – ebben a formában az alkotás meghaladta a korát, és tökéletesen bemutatta azt, amire majd a 2000-es években számítani lehet. A virtuális tér, és az elektronikai hálózat már most nagyban meghatározza a világunkat, az internet, az okostelefonok, és egyéb mechanikai eszközök szép lassan átformálják a társadalmat, azok berendezkedésével, identitásával együtt. Az emberiség egyre jobban automatizálódik, bizonyos szempontból a kemény munka, a döntéshozatalt, és a felelősség nagy részét a számítógépekre bízza, ezzel együtt pedig elkényelmesedik – talán nem a legjobb megoldás ez, tekintve, hogy milyen gyors iramban fejlődik a technika, és ha belegondolunk, lehetséges, hogy nem is vagyunk messze egy komolyabb mesterséges intelligencia megalkotásától.  



A Ghost in the Shell világában azonban rég túl vagyunk ezen. Az organikus, és a mechanikus életforma kifejezetten bonyolultan mosódik össze, ami több érdekes felvetést is magával hoz. Az anime központi témája az identitás: Kusanagi őrnagy végig kérdéseket tesz fel a saját létezésével, és helyével kapcsolatban. Rácsodálkozik erre a mindent, és mindenkit behálózó hatalmas rendszerre, miközben önnön létére is választ keres. Már nem egy hagyományos értelemben vett „gép”, de még nem is teljes értékű ember. Esetleg valami a kettő közt, vagy egy teljesen új, eddig nem meghatározott létforma? A Ghost in the Shell roppant összetett produkció, melynek szellemisége a cyberpunk műfaj nagy klasszikusaihoz, például a Szárnyas fejvadászhoz, vagy Isaac Asimov műveihez mérhető. Látványbeli kidolgozottsága bőven szebb, és több élményt ad, mint a – tegyük fel nyugati – rajzfilmek többsége, korát pedig nemcsak témájában, de vizualitásában is megelőzte. Remekül keverik a klasszikus, ’80-as évekbeli anime stílust a ’90-es évek jóval aprólékosabb ábrázolásmódjával, mikor több teret nyert a számítógépes grafika, azonban még ismerték a határt, és képesek voltak olyan mértékben használni, hogy az nem ment a történetmesélés, vagy a realisztikusabb kinézet rovására. Szó szerint gyönyörű, és időtálló is, amit 22 éve a képernyőre varázsoltak. Egymást követik a látványos akciójelenetek, animációk, tele van szórva sokatmondó, és emlékezetes jelenettel, amik örökre a néző agyába égnek – tudom, ezek hatalmas klisék, de mégis összefoglalja milyen is valójában ez a kultikus mű. És még valami: a zene. Ahogy a stílus, a karakteralkotás, és a sztori, úgy a muzsikák is tipikus japán szerzemények, melyeknek komoly szerepük van, ugyanis tökéletesen hozzásimulnak a cselekményhez, példátlan módon megénekelték/megzenésítették azt, amit a képi világ közvetít.  



A Ghost in the Shell már bemutatásakor is a cyberpunk műfaj egyik alapvetésévé lépett elő, az évek alatt viszont csak tovább emelkedett a státusza. Japán származása egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy meghódítsa a világot, és jelentősen hozzájáruljon ahhoz, hogy az anime, mint zsáner, a Föld többi részén is híres, és elfogadott irányzattá váljon. Híre hamar elterjedt, és nemsokára már Amerikában, majd Európában is adták/nézték/vették, aztán – nem meglepő módon – ahogy az ilyen alkotásoknál lenni szokott, nagy inspirációs forrásként szolgált egy sor kultikus műnek, köztük a Mátrix trilógiának is. Innen pedig egyenes út vezetett ahhoz, hogy a név egy média frencsájzá lépjen elő, folytatásokkal, sorozattal, videojátékokkal, meg miegymással, de az eredeti, ’95-ös mű nagyszerűségét egyiknek sem sikerült megközelítenie. Mostanság Hollywood is újra felfedezte magának – roppant nehéz téma, majd kiderül mihez kezdtek vele. Az 1995-ben készült Ghost in the Shell érdemeit azonban semmi sem vitathatja el: elgondolkodtató, és filozofikus, miközben nem felejt el szórakoztatni, és lenyűgözni. Egyszerűen beleborzongsz a gyönyörűségébe.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.