Kritika
Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell)
Kritika
Japán páncél, amerikai szellem.
Nehéz megmondani, hogy mi is valójában a Páncélba zárt szellem 2017-es, amerikai változata. Masamune Shirow mangájából készült, de leginkább az 1995-ös Mamoru Oshii által rendezett animét alapul vevő film tulajdonképpen egyáltalán nem remake, és őszintén szólva a Ghost in the Shell univerzumában sem könnyű elhelyezni. Hollywood viszonylag hosszú idő után fedezte fel magának ezt a nagy becsben tartott japán klasszikust, hogy aztán saját képére formálhassa, majd végül egy olyan verziót gördíthessen le a futószalagról, mely egyáltalán nem, vagy csak nagyon kicsit őrizte meg az eredeti művek szellemiségét, ellenben tökéletesen képviseli magát az álomgyári látványfilmet. Emlékeztek még a ’95-ös klasszikus főcímére? Részletes aprólékossággal, és gyönyörű animációval nézhettük végig a nem túl távoli jövő cyborgjának születését, ahogy az emberi agyból, és mechanikus testrészekből összeáll a tökéletes gép, mely minden tekintetben egy új korszak előfutára, nem utolsósorban pedig ennek a technológiai forradalomnak a hatalmas kérdése is. Kenji Kawai fülbemászó zenéjével együtt a zseniális jelenet a szépség, és a teremtés kifejeződése, egy lélegzetvétel nélkül éri el a hatását, s bár elsőre nincs benne semmi különleges, valójában nagyon is sok minden van ebben a néhány percben. Ezzel szemben Rupert Sanders mozifilmjében mindez egy más megvilágításba kerül: kihagyták az eredeti dallamokat, magát a jelenetet az animéhez képest egy teljesen eltérő cselekmény kontextusába helyezték bele, ezzel együtt pedig elveszítette a lényegét. Nem lett más, csak egy coolan kinéző látványelem.  



Ez úgy en bloc az egész filmre igaz. A 2017-es Páncélba zárt szellem teljesen nélkülözi az eredeti forrásmű gondolatiságát, ehelyett az alkotók az alapanyagot egy felszínes, közepesen látványos akciómozivá degradálják le. Persze ez valamennyire érthető: egy 100 millió dollárt kóstáló hollywoodi szuperprodukcióról van szó, mely elsősorban azért jött létre, hogy tovább vastagítsa a producerek, és a stúdió zsebét. Nem a hagyományos értelemben vett film, inkább egy termék. Az amerikaiak a Ghost in the Shell frencsájzból csak a nevet akarták, a brandet, melyet kényükre-kedvükre addig formálhatnak, amíg az eladható nem lesz a szélesebb közönségnek, legvégül pedig ez a befektetés komoly pénzeket fialhat, és talán egy lehetséges sorozat első epizódja lehet, egy hosszabb, nyugati kezekben dédelgetett franchise előfutára. Ennek érdekében a történetet a végtelenségig leegyszerűsítették, hogy mindenki számára tökéletesen érthető legyen már elsőre, és valóban. A manga, és az anime is vaskos mondanivalóval, filozofikus megközelítéssel rendelkezett, nem adta magát könnyen, univerzális, mindent, és mindenkit átható dolgokról szólt, lényegében rólunk, emberekről. Arról, hogy istenként tetszelegve alkotunk meg elképesztő agyszüleményeket, tudatosan törekedünk a fejlődésre, ám emiatt olyasmiket teremtünk meg, amik egy idő után talán már rajtunk is túllépnek, és amiket nem is érthetünk meg. Az amerikai verzió középpontjába pedig az egyén küzdelme kerül, és az, hogy megtalálja múltját, saját magát, na meg identitását ebben a modern világban. Gyakorlatilag egy science fictionbe oltott Jason Bourne féle akciómozival van dolgunk.  



És higgyétek el, még Scarlett Johanssonnal van a legkevesebb probléma. Őrá rassztól függetlenül tökéletesen ráillik a főszerep, és valóban képes arra, hogy egyes egyedül elvigyen a hátán egy filmet. Ettől függetlenül ez az Őrnagy „nem az az Őrnagy”, és erre a forgatókönyv már-már görcsös módon választ szeretne adni, ám mindez az írók tehetségének hiányát bizonyítja. A személyes hangvétel ellenére a Páncélba zárt szellem kifejezetten lelketlen film, valahogy nem sikerült átültetni azt a stílust, amivel az eredeti anime rendelkezett. Ott a ridegség, és a néhai passzivitás ellenére sokkal közelebb volt a nézőhöz mind az Őrnagy személye, mind a sztori, ám az élőszereplős változatra csak a sablonok maradtak. A történet is ehhez igazodik: Egy titokzatos, Kuze nevű terroristát kell elkapni, akit a bosszú hajt, és emiatt elakarja pusztítani a Hanka nevű céget, mely különleges robotokat, és gépeket gyárt. Eddig igazából nem is annyira más, mint a korábbi adaptációk, ám felejtsük el a Bábjátékost, az androidlét kérdéseit, és mindent, ami ezzel jár. A film sokat vesz kölcsön a ’95-ös műből, annak folyatásából, az Ártatlanságból, és a Stand Alone Complexből is, sokszor konkrét jeleneteket, kamerállásokat kopíroznak le, de ezeknek totálisan eltérő szerep, és megvilágítás jutott.  



Kis túlzással élve ez félig-meddig a rajongók becsapása. Néhány ismerős elem, pár homályos, de még épp érthető utalás, a „maximális odaadással, és tisztelettel nyúlunk az alapanyag felé” című történet sokadszori elismétlése, csak az ezzel a baj, hogy az egész túlságosan más ahhoz, hogy jó legyen. Az amerikaiak a japán szellemiséget nemhogy nem akarják, nem is tudják megidézni, hiszen az mérhetetlenül távol van tőlük – és ebben az esetben az ő szemszögükből nézve nem is lenne túl jó ötlet, ha egy nagyköltségvetésű mozifilm sikere a tét. Pont ezért teljesen felesleges: ha egyszer képtelenek arra, hogy valami eredetit, vagy érdekeset hozzáadjanak az alapanyaghoz, akkor meg se csinálják. Ha pedig a sztori már semennyire sem tükrözi a forrásművet, akkor nevezzék máshogy – leegyszerűsített mondatok, de valamennyire igazak. Erősen megkérdőjelezhető a Páncélba zárt szellem létjogosultsága, nem mondhatni, hogy túl nagy szüksége lett volna rá a világnak, bár azt sem lehet ráfogni, hogy borzalmas lenne, ellenben amiért egy totálisan kiszámítható, tucatfilmet csináltak belőle, így leginkább egy semleges, érzelemmentes produkcióként lehet értelmezni.  



Szerencsére ez a fiaskó nem csorbítja a klasszikus művek megítélését. Azokra két évtized után is emlékeznek az emberek, erre a 2017-es verzióra viszont fél év múlva sem fognak. Emellett a film anyagi, és kritikai bukása is jó lecke lehet Hollywoodnak, hogy a jövőben ne nagyon próbálkozzanak az ilyen kultuszdarabok újraforgatásával – ez különösen igaz az élőszereplős Akira adaptációra, amivel már régóta próbálkoznak, de ezek után több mint valószínű, hogy abból sem lesz semmi. Talán jobb is ez így. Ami a Páncélba zárt szellemet illeti: néha szép a CGI, van egy-két említhető akciójelenet, Scarlett karizmatikus jelenléte vitathatatlan, ahogy a mellékszereplők is tudnak néhány kellemes percet villantani, de ennyi. A rajongók számolgathatják az ismerős pillanatokat, az újoncok lehet, hogy időnként el is ámulnak, ám valószínűleg számukra sem fog többet nyújtani egy egyszeri mozizás élményénél. Ami voltaképp kicsit szomorú, hiszen sokkal többet ki lehetett volna hozni a Ghost in the Shell szerteágazó, komplikált univerzumából.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
950 Ft
-32%
950 Ft (-32%)
650 Ft
-11%
950 Ft (-11%)
850 Ft
950 Ft
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Wonder Woman
Micsoda nő!
A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja (Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales)
Ez a kalózhajó végleg megfeneklett.
A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken (Pirates of the Caribbean: On Stranger Tides)
Az unalom tengerén.
A Karib-tenger kalózai: A világ végén (Pirates of the Caribbean: At World's End)
Jóból is megárt a sok.
A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse (Pirates of the Caribbean: Dead Man's Chest)
A Karib-filmek Végzet temploma.
Facebook