Kritika, sorozat
The Walking Dead: Hetedik évad (The Walking Dead: Season Seven)
Kritika, sorozat
Menetelés a háborúba.
Rick, és csapata megjárta már a Pokol legmélyebb bugyrait, ráadásul nem egy alkalommal. Útjuk során gyilkosokkal, őrültekkel ütköztek össze, diktátorosdit játszó zsarnokokkal találkoztak, szadistákat küldtek a másvilágra, perverzek vérét ontották ki, kannibálok koponyáit zúzták pépesre, saját szemükkel látták, érezték, és átélték az emberi természet legundorítóbb, legvisszataszítóbb ocsmányságait. Mindenen túl vannak már, amin ember egy ilyen helyzetben, egy ilyen világban túl lehet, nem is beszélve a közben átélt borzalmas lelki, és fizikai kínokról, társaik elvesztéséről, na meg a számtalan gyomorforgató, ronda tettről, amire ez a zombiapokalipszis után kialakult rendszer rákényszerítette őket. És ebben csak nagyon kevés (szinte semmi) szerep nem jutott az élőhalottaknak – ők csak a lángot gyújtották be, valójában az ember volt az, aki a maga elvetemült, és barbár képére formálta a világvége utáni állapotokat. A The Walking Dead egyik nagy erénye ez: úgy mutatja be a poszt-apokaliptikus miliőt, ahogy azt csak ritka esetben tették meg eddig a képernyőn, érdekes kérdéseivel, és témafelvetéseivel legalább annyira húsbavágó, és hatásos, mint erőszakos jeleneteivel. Voltak ugyan gyengébb ötleteik az íróknak, de a hat évad alatt egész szépen lavíroztak a korrekt, és a zseniális agyszülemények között. Ehhez mondjuk kellett Robert Kirkman remek képregénysorozata, melyhez képest a tévés adaptáció nem is evez túlságosan más vizekre, gyakran járnak egymással kéz a kézben. A legutóbbi szezon a cselekmény elsikkadásától mentette meg, és egy nem sok izgalmat ígérő állapotból hozta vissza a szériát, ami egyébként már régóta a legjobb évadnak bizonyult – még a finálé utolsó 1 percének filléres, és pofátlan megoldásai ellenére is.  



És hogyan viszi tovább a hetedik évad már megkezdett koncepciót? Rögtön az első részben olyan erőteljesen sokkol, annyira megfürdik a mocsokban, hogy nemcsak a karakterek jutnak teljes kétségbeesésbe, a bűzlő szarverem legmélyére, de maguk a nézők is megfürödnek abban a véres kínban, mely Rickéknek jut osztályrészül. Ha belegondolunk, egyszer ennek is el kellett jönnie. Rickék eddig egész szépen helytálltak: nem hagyták magukat, nem hajtottak fejet senki előtt, mindenkit elintéztek, aki fenyegette őket, mindenki, aki ujjat húzott velük, mostmár a túlvilágon nyugszik. Egyszerűen túléltek már mindent, mindenféle rémséggel találkoztak, gyakorlatilag nincs olyan borzalom, amivel eddig ne szembesültek volna. Így jogosan érezhették magukat nemcsak szerencséseknek, hanem profiknak, különleges embereknek, ennél fogva pedig Rick igazi királynak, aki a sok szarság után, amin átment (ne feledjük, hogy egyszer még az elmebaj széléről is visszajött), jókora egót növesztett magának. Alfahím volt. Egészen mostanáig. Negan ugyanis egy jéghideg zuhany, és egy acélbetétes, szöges bakancs erejével lépett be az életükbe, és egy pillanat alatt mindent megváltoztatott. Minden, amivel eddig hitegették magukat, minden remény, amiben eddig bizakodtak, csupán önáltatás, és hazugság volt. Negan megértette velük: nem lesz boldog vég, nem lesz összetartás, nem lesz béke, nem lesz örömteli család, sem semmi egyéb. Megtörte őket. Szó szerint.  



Pedig lássuk be, nem volt könnyű dolga. Amennyi mindenen keresztülmentek ezek az emberek, nem lehet csak úgy pikk-pakk megtörni őket: nem, ide keményebb, és rendhagyóbb módszerek kellenek, és ezzel Negan is maximálisan tisztában van. Ezért egészen a sötét mélységekig húzza le mind Ricket, mind a csapata többi tagját. Eléri a célját: hátborzongató, és hidegrázó látni, ahogy Rick, aki eddig teljes mellszélességgel bizonygatta, hogy vele senki, soha sem szórakozhat, most remegve zokog, és könyörög a kegyelemért, miközben már rég nincs az-az önbecsülés, ami visszatartaná attól, hogy lealacsonyodva, a földön térdelve-vergődve, bőgve, taknyát-nyálát egybefolyatva esedezzen Negannek. Sokan panaszkodtak a legelső epizód öncélú stílusa, és kiemelt goreja miatt. Véleményem szerint egyik sem igaz: egy csepp öncélúságot sem lehet benne felfedezni, ugyanis Negan tudatosan töri meg így a főszereplőket, pontosan azért, mert hatásosnak kell lennie, ki kell váltani valami komoly érzelmet a nézőből is, különben semmi értelme az egésznek. Rickéket pedig csak ilyen módszerekkel lehet.  A hatalmas hadsereggel, és még nagyobb fegyverarzenállal rendelkező főgenya közli velük, hogy mostantól így kell élniük. Megtört rabszolgákként, akik a Megmentőket szolgálják, nekik dolgoznak, nekik adják mindazt, amit megszereztek, mostantól így kell élniük. Az egész évad erre a kálváriára épül: mindenkinek meg kell szoknia ezt az új állapotot, miközben mindannyiukat gyötri valami. Van, akit a kétségbeesés, másokat a tenni akarás, esetleg a bosszú, emiatt pedig az egykor nagyonis összetartó csapat most elkezd széthullani. Mindenki egyszemélyes kommandót játszik, ostoba, és sokszor meggondolatlan magánakcióba kezd – a Megmentők jelenléte Rick csapatát is egyre jobban széthúzza.  



Negan meg… az abszolút Sátán, maga a megtestesült gonosz, a zombiapokalipszist túlélő ember legrosszabb rémálma. Egyszerre visszataszító, és karizmatikus, egy igazi féreg, miközben humoros is tud lenni. Belül egy eltorzult, különös erkölcsi kóddal rendelkező vezető, ultra-pszichopata üzemmódban. Aki abban a hitben éldegél, és vezeti birodalmát (ami ugyanúgy rothad belülről, akárcsak annak főnöke), hogy mindent, ami őt tesz, az korrekt, és igazságos. Abszolút kiszámíthatatlan, és pont ezért teljesen veszélyes is. Olyan ember, aki Rick is könnyűszerrel lehetett volna, ha a sors egy kicsit másképp alakítja a főhős életét, viszont így minden szempontból Negan ellentéte lett. Rick számára Negan olyan, mint Supermannek Lex Luthor, mint Batmannek Joker, vagy mint Pókembernek Norman Osborn. Dávid, és Góliát, Alfa, és Omega, a Jó, és Rossz – két erő egymásnak feszülésének a kezdetét láthatjuk a hetedik évadban. Jeffrey Dean Morgan nevét aranyba kellene önteni amiatt, amit ezzel a sötét szívű, agybeteg karakterrel tesz. Teljesen elszálltan formálja meg, egyszerre lehet utálni, és imádni is. Minden apró megmozdulása, manírja aranyat ér, akárhányszor feltűnik a képernyőn, tudod, hogy történni fog valami rossz, valami elkerülhetetlen. Parádés egy figura, aki jelentősen megdobja a szezon színvonalát, mindig ad a cselekménynek egy érdekes adalékot, valami pluszt, ami miatt a néző csak még izgatottabban várja merrefelé fognak kifutni a különböző szálak. Hozzá hasonlóan Andrew Lincoln is remekel. Különösen igaz ez az évadnyitóra, de a továbbiakban sincs vele probléma, maximálisan érti a dolgát, kihozza a karakterből azt, amit még ki lehet hozni.  



A hetedik évad egyúttal a The Walking Dead pályafutásának legérzelmesebb, és legpátoszosabb tagja. Az egységes koncepció ellenére eddig mindegyik szezon rendelkezett egy önálló, csakis rá jellemző hangvétellel, és témával, ez most sincs másképpen. Csakhogy most annyiban más a leányzó fekvése, hogy a főszereplők egy olyan problémával találkoznak, amivel eddig soha, egy olyan ellenséggel kell elbírniuk, akihez hasonlóval még nem találkoztak, ezért is éri őket ennyire váratlanul a rengeteg csapás, amit a Megmentők mérnek rájuk. A hetedik szezon központi témája a függetlenség, és a szolgálat, azaz, hogy a főszereplők képesek e mindent feladni a szabadságukért cserébe. Ez persze nem kevés viszályt szül, ellentétek türemkednek ki, barátságok érnek véget, és kezdődnek el, új szövetségesek lépnek színre, köztük a Királyság, egy modern feudális mikrotársadalomhoz hasonló közösség, melyet Ezékiel király irányít, aki egy láncravert tigrist tart háziállatként – itt azért kicsit kiakad a realizmus mutató, ami ellentmond a sorozat eddigi szellemiségének, az írók mégis igyekeznek megmagyarázni az okokat az ilyen dolgokkal kapcsolatban. A dráma leginkább az évad elején, közepén, és végén mutatkozik meg. A nyitás nem szorul különösebb magyarázatra, fentebb fel lettek sorolva miértek. Az első 8 epizódban a karakterek felpróbálnak állni, de ezeket a szánalmasnak, és gyengének is nevezhető cselekedetek Negan hamar a sárba tiporja. Előbb-utóbb rájönnek, hogy nincs más mód, harcolniuk kell. A szezon második fele már erről a készülődésről, és a fegyverkezésről szól. Kifejezetten érzelmekkel teli jeleneteket láthatunk, ahogy a főszereplők újra megtalálják a barátaikat, önmagukat, és megint értelmet lelnek, Rick pedig a hatlövetűjével együtt a tökeit is visszakapja. Az évadzáró pedig a csúcsra járatja a szentimentalizmust, méghozzá kifejezetten jól.  



Ezek után szívesen leírnám, hogy a The Walking Dead hetedik évadja sikeresen rálicitál az elődre, és mindenben jobb, több, minőségibb, mint az, de ezek a kijelentések sajnos nagyon nem fednék a valóságot. Az igaz, hogy érzelmi, és drámai szempontból rég volt már ilyen érdekes, és megkapó a sorozat, ugyanakkor lehetetlen szemet hunyni a rosszul megrendezett akciójelenetek, és egyéb hibák mellett. Néha olyan érzése van az embernek, mintha egy kezdetleges próbajelenetet nézne, vagy mintha egy huszadrangú stábtagot a kamera mögé engedtek volna, hogy vezényeljen le egy-két szegmenset. A koreográfia sem mindig tökéletes, ahogy a forgatókönyvvel kapcsolatban is időről-időre felmerül, hogy csakis azért maradnak életben bizonyos szereplők, mert az írók úgy akarják, semmi másért. Ez ugyan még nem jelenti azt, hogy automatikusan megtehetnek bármit, viszont a hetedik évadban mégis megteszik, zokszó nélkül. Úgy viselkednek zombi invázió közben, mintha érinthetetlenek lennének, egy-egy főszereplőnél még az sem számít, ha több tucatnyi élőhalott állja körbe, és támadja meg, a felsorolást pedig hosszan lehetne még folytatni. Valósággal hemzsegnek az ilyen hibák a 16 epizódban – és bár a szezon továbbra is tartja a színvonalat, ha a rendezést nézzük, akkor néha elképesztően béna az egész. Szerencsére az összképet mégsem rontja le teljesen, csak jelentősen csúfít rajta.  



Mindazonáltal a The Walking Dead még mindig egy szerethető széria, és biztos pontként emelkedik ki a zombis tévésorozatok rengetegéből – teszi ezt úgy, ahogy ebben az évadban gyakorlatilag alig találkozhatunk élőhalottakkal, ezúttal szinte teljesen az emberi szereplőkön van a hangsúly. De nincs ezzel semmi gond, mert az írok képesek új konfliktusokat kiötölni, új szálakat elkezdeni, korábban seggfejként bemutatkozott karaktereket szimpatikussá varázsolni (Dwight egy ellenszenves rohadék volt eddig, de most garantáltan sokan fognak vele együtt érezni), és még rengeteg mindent véghezvisznek, amiért érdemes lesz a jövőben is követni a sorozatot. Mert jelen pillanatban ez a széria az örökkévalóságig eltarthat – hogy ez rosszat jelent, vagy jót, azt mindenki döntse el maga. A hetedik évad egy eposzi összecsapás ilyen-olyan színvonalbeli csökkenéssel, de legjobb esetben is korrekt minőséggel ellátott felvezetése. Még mindig megvan benne az a bizonyos tűz, de a folytatásra egy kicsit több kraft fog kelleni. Mert az valóságos háború lesz – és az a minimum, hogy két epizódonként garantált legyen majd az álleesés. Össze kell kapniuk magukat az alkotóknak annyi szent. Hogy ez mennyire fog sikerülni, ősszel kiderül.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.