Gondolom, senkinek sem kell bemutatni a híres-hírhedt Halálos iramban sorozatot. Egész pontosan 16 éve rója az utcákat, ezalatt 7 filmmel
próbálta elkápráztatni (néha kifejezetten hatásosan, máskor inkább harmatgyengén)
a közönséget, eddig több milliárd dollárt termelt a pénztáraknál, és félúton
még egy komoly, emellett vita nélkül tökéletesen elsült műfajváltáson is keresztülment.
És most itt van a Toretto dinasztia legújabb darabja, a Halálos iramban
8, mely természetesen tovább folytatja 3-4 rész óta bevezetett
szellemiséget. Valljuk be, ez nem is lehetne másképpen: a franchise újabb
arculatváltásra már úgysem lesz képes, és nem is lenne ez annyira szép lépés a
milliós rajongótáborral szemben, akik filmről-filmre nagyobb, és őrültebb
kaszkadőrmutatványokat várnak a képükbe. Ennyi a lényeg: az nyolcadik etap
készítésénél az alkotók felcsapták a „Mi nem volt még a sorozatban?” lexikont,
és mivel látták, hogy a 7 film alatt szerepelt már repülőgép, tank, helikopter,
drón, autóval átugratás egyik felhőkarcolóból a másikba, egy böhömnagy
páncélszekrény végighúzása az egész városon járművek segítségével, az egyéb
fizikát nélkülöző okosságokról nem is beszélve, úgy döntöttek, egyszerűen
muszáj lesz még ezekre is rátenni egy-két lapáttal. Hogy ez miben nyilvánul
meg? Csak hogy mondjak néhány példát: egy jelenetben Dom tolatva hagyja le
versenyben az ellenfelét, máskor autók felett veszik át az irányítást, melynek
következtében a négykerekű járművek automata vezetési funkciója teljesen megőrül,
és a garázsokból százával hullnak New York utcáira, majd hőseink Oroszországban
próbálnak megfékezni egy őket üldöző hatalmas tengeralattjárót. Elég messze
jutottunk az illegális autóversenyzéstől nemde? Ennek a szériának mára csak egy
szabálya van: mindent szabad!
Voltaképp ez rendben van így. A realizmust eddig is keresztbe lenyelte a sorozat, mialatt remekül kimaxolta az „egymásért mindent megteszünk, és együtt mindent megoldunk” családi koncepciót, amire a hetedik epizód (ami talán a frencsájz legjobbja) nagyon szépen feltette ezt a koronát – ott kellett volna abbahagyni. De mivel egy ilyen arany tojást tojó tyúkot nagyon nehéz békén hagyni, egyszerűen muszáj mindig kijönni egy újabb résszel, amíg kajálja a közönség, még abban az esetben is, ha már az égvilágon mindent megmutattak, amit csak lehet. Bár ez a sorozat talán attól még viszonylag messze van (ki tudja, a következő részben talán Dieselék az űrben nitrózzák majd a kocsikat), a Halálos iramban 8 mégis szinte már görcsösen igyekszik, hogy felülmúlja az előző epizód összes látványos trükkjét. Ennek köszönhetően marhaság marhaságot követ, de már olyan szinten, hogy a korábbiakhoz képest is átmegy az egész paródiába, miközben a maradék súlyát is elvesztik az események. Azonban ez már cseppet sem tud izgalmas lenni: az ember csak nézi, egy kicsit talán még élvezi is, mert amit lát, az valóban látványosnak nevezhető, de egyszerűen nem kelt már olyan érzést, mint korábban. Valahogy nincs meg benne az a plusz, ami például megvolt az ötödik, a hatodik, vagy épp a hetedik részben – maradnak csak a legyintések, és a fáradt sóhajtok, hogy a szereplők ezt, meg azt az akciójelenetet is megúszták ép bőrrel, jöhet a következő. Justin Lin, és James Wan profi volt, F. Gary Gray már kevésbé érti a dörgést.
És ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ebbe a filmbe erősebb karakterek, több mondanivaló, és nagyobb történet kellett volna, sőt, épp ellenkezőleg. A Halálos iramban 8-nak az-az egyik legnagyobb baja, hogy elődeivel ellentétben itt megpróbáltak valami komolyabb sztorit kreálni az akciójelenetek köré. Itt is az előbb említett megállapítás a mérvadó: képtelenek voltak mit kitalálni, ezért a cselekménynek az a lényege, hogy Dom (természetesen Vin Diesel dörmögő, klisé puffogtató tolmácsolásában) egy titokzatos mester hackerterrorista Cipher (Charlize Theron karizmatikus, ámde tökéletesen motiválatlan) hálójába kerül, aki megzsarolja az egykori bűnözőt. Ráveszi, hogy forduljon a családja ellen, így elárulja őket, míg a banda Dom fejére kezd vadászni, hogy ők nehogy kirobbantsák a Harmadik Világháborút a Föld nemzetei között. Szerencsére a forgatókönyv egyáltalán nem próbálja titkolni, és árnyalni, hogy Dom miért teszi, amit tesz, hiszen aki kettőnél több akciófilmet látott már életében az úgyis előre kitalálja a „nagy fordulatokat”, ez kétszeresen igaz a széria rajongóira. Mindenki tisztában van vele, hogy a végére úgyis minden visszatér a régi kerékvágásba, és szereplőink egy családként állnak majd sorba a tengerparton, vagy a háztetőn, hogy vigyorogva, és boldogan a naplementébe bámuljanak. Ez most sincs másképp, ami okés, viszont ezeknek már sokkal inkább amolyan rutin-szaguk lett. Tét nagyon eddig sem volt, most viszont az a maradék is kiveszett a frencsájzból.
A másik, egyben talán a legnagyobb probléma pedig, hogy ezúttal a főhősök közé is borzalmas módon helyezték be az „újoncokat”. Addig semmi probléma, hogy bővíteni akarják a csapatot, amíg nem úgy teszik ezt úgy, hogy a fentebb említett „mindent megtehetünk, és meg is teszünk” szabály már nem csak a látványra, és a mutatványokra vonatkozik, hanem a pozitív, illetve negatív alakokra is. A széria történetében ugyan nem először fordul elő, hogy egy főszereplőkkel ellentétes személyiségű, és világnézetű figurát beintegrálnak Domék közé, megtörtént ez már bizonyos értelemben Briannel, és Luke Hobbsal (Dwayne Johnson) is, mondjuk ők legalább nem mészároltak le korábban egy rakás embert, és nem ölték meg Dom családjának egyik tagját, mint ahogy Deckard Shaw (Jason Statham) tette. Ez is milyen idióta húzás már… még ennek a frencsájznak az íróitól is teljesen irreális döntés, hogy az előző rész főgenyája most jó fiú, még meg is próbálják magyarázni ezt az egészet, miszerint ő, és öccse is csak egy megvezetett személy volt, egy bábu a nagy sakktáblán, szóval ezzel nyugodtan el lehet felejteni mindent, még a rengeteg gyilkosságot is. Az egyéb, országok ellen irányuló terrorakciókról nem is beszélve – Deckard bűnei alól hamar feloldozást nyer, aztán a végén már ott erősíti Dom csapatát a grillsütő mellett. Hát mi ez, ha nem az egész sorozat szellemiségének szembeköpése? Ráadásul kicsit beárnyékolja a hetedik, és a hatodik epizódot is.
Öröm az ürömben, hogy a Halálos iramban 8 azért még mindig tudja, hogyan tartsa meg rajongói lelkesedését. Igaz, hogy a színvonal jelentősen csökkent a múltkori kaland óta, de azért nem annyira, hogy különösebben aggódni kelljen. Továbbra is egy bűnös élvezet az egész, melyben felrobban minden, elképesztő trükköket visznek végbe, egész végig szórakoztat, egyszer az autósüldözések láttán rágod le mind a tíz körmöd, aztán nevetsz, vagy legalábbis elmosolyodsz a szereplők verbális farokméregetésén, és csipkelődésén. Az sem számít, ha egy-két szereplő mindent túlél, ahol más már rég ottmaradt volna, hozzátartozik az élvezethez, hogy Dwayne Johnson komplett betontömböket tép ki a falból, bilincseket szakít szét, egy pofonnal három embert is elintéz, vagy a Number #1, amikor odébb rúg egy beélesített torpedót. Ez ebben a sorozatban már teljesen természetes, és magától értetődő, aki kiakad ezen, az rossz filmet néz. Pontosan tudod, mire számíts, hogy mit kapsz a pénzedért, amikor beülsz rá a moziba. Viszont ezúttal benne van a pakliban, hogy a semlegesség érzésével jössz ki a teremből, nem azt érzed majd, mint korábban, hogy micsoda egy bomba zúzdát láttál, hanem, hogy ezt is megnézted, majd pár nap múlva már gondolkodsz, miről is szólt.
Voltaképp ez rendben van így. A realizmust eddig is keresztbe lenyelte a sorozat, mialatt remekül kimaxolta az „egymásért mindent megteszünk, és együtt mindent megoldunk” családi koncepciót, amire a hetedik epizód (ami talán a frencsájz legjobbja) nagyon szépen feltette ezt a koronát – ott kellett volna abbahagyni. De mivel egy ilyen arany tojást tojó tyúkot nagyon nehéz békén hagyni, egyszerűen muszáj mindig kijönni egy újabb résszel, amíg kajálja a közönség, még abban az esetben is, ha már az égvilágon mindent megmutattak, amit csak lehet. Bár ez a sorozat talán attól még viszonylag messze van (ki tudja, a következő részben talán Dieselék az űrben nitrózzák majd a kocsikat), a Halálos iramban 8 mégis szinte már görcsösen igyekszik, hogy felülmúlja az előző epizód összes látványos trükkjét. Ennek köszönhetően marhaság marhaságot követ, de már olyan szinten, hogy a korábbiakhoz képest is átmegy az egész paródiába, miközben a maradék súlyát is elvesztik az események. Azonban ez már cseppet sem tud izgalmas lenni: az ember csak nézi, egy kicsit talán még élvezi is, mert amit lát, az valóban látványosnak nevezhető, de egyszerűen nem kelt már olyan érzést, mint korábban. Valahogy nincs meg benne az a plusz, ami például megvolt az ötödik, a hatodik, vagy épp a hetedik részben – maradnak csak a legyintések, és a fáradt sóhajtok, hogy a szereplők ezt, meg azt az akciójelenetet is megúszták ép bőrrel, jöhet a következő. Justin Lin, és James Wan profi volt, F. Gary Gray már kevésbé érti a dörgést.
És ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ebbe a filmbe erősebb karakterek, több mondanivaló, és nagyobb történet kellett volna, sőt, épp ellenkezőleg. A Halálos iramban 8-nak az-az egyik legnagyobb baja, hogy elődeivel ellentétben itt megpróbáltak valami komolyabb sztorit kreálni az akciójelenetek köré. Itt is az előbb említett megállapítás a mérvadó: képtelenek voltak mit kitalálni, ezért a cselekménynek az a lényege, hogy Dom (természetesen Vin Diesel dörmögő, klisé puffogtató tolmácsolásában) egy titokzatos mester hackerterrorista Cipher (Charlize Theron karizmatikus, ámde tökéletesen motiválatlan) hálójába kerül, aki megzsarolja az egykori bűnözőt. Ráveszi, hogy forduljon a családja ellen, így elárulja őket, míg a banda Dom fejére kezd vadászni, hogy ők nehogy kirobbantsák a Harmadik Világháborút a Föld nemzetei között. Szerencsére a forgatókönyv egyáltalán nem próbálja titkolni, és árnyalni, hogy Dom miért teszi, amit tesz, hiszen aki kettőnél több akciófilmet látott már életében az úgyis előre kitalálja a „nagy fordulatokat”, ez kétszeresen igaz a széria rajongóira. Mindenki tisztában van vele, hogy a végére úgyis minden visszatér a régi kerékvágásba, és szereplőink egy családként állnak majd sorba a tengerparton, vagy a háztetőn, hogy vigyorogva, és boldogan a naplementébe bámuljanak. Ez most sincs másképp, ami okés, viszont ezeknek már sokkal inkább amolyan rutin-szaguk lett. Tét nagyon eddig sem volt, most viszont az a maradék is kiveszett a frencsájzból.
A másik, egyben talán a legnagyobb probléma pedig, hogy ezúttal a főhősök közé is borzalmas módon helyezték be az „újoncokat”. Addig semmi probléma, hogy bővíteni akarják a csapatot, amíg nem úgy teszik ezt úgy, hogy a fentebb említett „mindent megtehetünk, és meg is teszünk” szabály már nem csak a látványra, és a mutatványokra vonatkozik, hanem a pozitív, illetve negatív alakokra is. A széria történetében ugyan nem először fordul elő, hogy egy főszereplőkkel ellentétes személyiségű, és világnézetű figurát beintegrálnak Domék közé, megtörtént ez már bizonyos értelemben Briannel, és Luke Hobbsal (Dwayne Johnson) is, mondjuk ők legalább nem mészároltak le korábban egy rakás embert, és nem ölték meg Dom családjának egyik tagját, mint ahogy Deckard Shaw (Jason Statham) tette. Ez is milyen idióta húzás már… még ennek a frencsájznak az íróitól is teljesen irreális döntés, hogy az előző rész főgenyája most jó fiú, még meg is próbálják magyarázni ezt az egészet, miszerint ő, és öccse is csak egy megvezetett személy volt, egy bábu a nagy sakktáblán, szóval ezzel nyugodtan el lehet felejteni mindent, még a rengeteg gyilkosságot is. Az egyéb, országok ellen irányuló terrorakciókról nem is beszélve – Deckard bűnei alól hamar feloldozást nyer, aztán a végén már ott erősíti Dom csapatát a grillsütő mellett. Hát mi ez, ha nem az egész sorozat szellemiségének szembeköpése? Ráadásul kicsit beárnyékolja a hetedik, és a hatodik epizódot is.
Öröm az ürömben, hogy a Halálos iramban 8 azért még mindig tudja, hogyan tartsa meg rajongói lelkesedését. Igaz, hogy a színvonal jelentősen csökkent a múltkori kaland óta, de azért nem annyira, hogy különösebben aggódni kelljen. Továbbra is egy bűnös élvezet az egész, melyben felrobban minden, elképesztő trükköket visznek végbe, egész végig szórakoztat, egyszer az autósüldözések láttán rágod le mind a tíz körmöd, aztán nevetsz, vagy legalábbis elmosolyodsz a szereplők verbális farokméregetésén, és csipkelődésén. Az sem számít, ha egy-két szereplő mindent túlél, ahol más már rég ottmaradt volna, hozzátartozik az élvezethez, hogy Dwayne Johnson komplett betontömböket tép ki a falból, bilincseket szakít szét, egy pofonnal három embert is elintéz, vagy a Number #1, amikor odébb rúg egy beélesített torpedót. Ez ebben a sorozatban már teljesen természetes, és magától értetődő, aki kiakad ezen, az rossz filmet néz. Pontosan tudod, mire számíts, hogy mit kapsz a pénzedért, amikor beülsz rá a moziba. Viszont ezúttal benne van a pakliban, hogy a semlegesség érzésével jössz ki a teremből, nem azt érzed majd, mint korábban, hogy micsoda egy bomba zúzdát láttál, hanem, hogy ezt is megnézted, majd pár nap múlva már gondolkodsz, miről is szólt.
