2012-ben akkora bombasikert aratott a Bosszúállók, ami előtt azóta is tátott szájjal áll az egész álomgyár. Azzal a profizmussal, részletességgel, és intelligenciával, amivel Kevin Feige, és a Marvel stúdió összerántott egy komplett szuperhős univerzumot példaértékű, inspiráló, olyan dolog, amiket iskolákban kellene tanítani. Nem csoda, hogy a hihetetlen nagy sikert látva (a maga másfél milliárd dollárjával azóta is minden idők harmadik legsikeresebb filmje) számos stúdió elkezdte majmolni ezt a fajta univerzumépítést, több-kevesebb sikerrel, de hogy mit hoz a jövő, azt még nem látjuk, viszont a Marvel Cinematic Universe köszöni szépen, nagyon jól van, és igazából csak most kezdett igazán beindulni. Miközben az önálló filmek mind-mind szép sikereket arattak, titokban már mindenki a nagy csapat következő bevetését várta, ami minden bizonnyal a Marvel eddigi legambiciózusabb produkciója, és a legtöbb rajongó, minden előzetes nyomás ellenére el sem tudta volna képzelni, hogy gyenge legyen a végeredmény. Pedig nyomásból bizony nem volt kevés. Joss Whedon, a férfi bőrbe bújtatott „képregényrajongó-geek-gyerek-félisten” nagyon magasra tette a lécet, esélyes volt, hogy a folytatás ennek köszönhetően a saját súlya alatt fog összeesni. Nehéz feladat állt előtte, ám a küldetésének többé-kevésbé meg is tudott felelni, tette ezt olyan kétségek között, melyeknek tartalma az volt, hogy az első Bosszúállók egyedi, különleges, és megismételhetetlen. Három évvel ezelőtt a mozitermekben komoly felnőttekből igazi, gondtalan, felhőtlen gyerekekké alakultunk vissza, akiknek hatalmasat dobban a szívük, mikor látják kedvenc hőseiket, ahogy lemásznak a hőn szeretett, és gyűjtött képregények lapjairól, hús-vér, igazi jellemek lesznek, hősök, akiket lehet szeretni, akikért lehet izgulni, és akiknek köszönhetően olyan katarzis-élménye lesz az embernek, ami mostanában kicsit ritkaságszámba megy a mozgóképek műfajában. Én – aki fél gyerekkorát Marvel képregények olvasásával töltötte – legalábbis így éreztem.
|
|
És Whedon nem okozott csalódást, ahelyett, hogy csak az egyik tendenciát vitte volna tovább, ami a folytatásfilmeket jellemzi, mindkettőből bőszen csipegetett, és kis túlzással, még az arany középutat is megtalálta. Az Ultron kora nagyobb, hangosabb, több lett, mint elődje: az első részből áthozta a teljes szuperhős-gárdát, melléjük pedig újoncokat is toborzott. A reklámkampányban csak a film ütőkártyáiként emlegetett Maximoff ikrek, Higanyszál (Aaron Taylor-Johnson), és Skarlát Boszorkány (Elizabeth Olsen) személyében tovább bővül a hősök sora, előbbi villámgyors mozgásával, utóbbi az elme manipulálásával teszi hozzá a magáét a film minőségéhez. A szintén mesterséges intelligencia által életre keltett Vízió (Paul Bettany – aki túl jó színész ahhoz, hogy csupán egy számítógép hangját kölcsönözze százmilliós blockbusterekben, épp ideje volt, hogy valami komoly szerephez jusson) is pozitívum módon képviselteti magát, azonban miattuk kissé túlzsúfolttá válik félúton a film, nem is beszélve a csupán cameo-szerepekben tetszelgő Hadigépről (Don Cheadle), és Sólyomról (Anthony Mackie). Nagyobbrészt gyönyörűen sikerült fenntartani az arányokat, sőt, példaértékűen, főleg annak a fényében, hogy milyen nehéz feladat ebben a filmben egyben tartani az egyre dagadó csapatot, azonban voltak olyan szekvenciák (leginkább az utolsó nagy csata), ahol még Whedon is kis híján összeroppant. Így hát elkerülhetetlen volt, hogy némelyik fontos szereplő is kevesebb jelenlétet kapjon időnként, gondolok itt főleg Thor-ra (Chris Hemsworth), és Amerika Kapitányra (Chris Evans), utóbbin viszont látszik, végérvényesen kiérdemelte, hogy ő legyen a csapat vitathatatlan főnöke – ehhez persze főleg a piszok jó Tél katonája film is kellett ugye. Azonban az dicséretes, hogy a rendező a kicsit összecsúfolt cselekmény ellenére is mennyire odafigyelt a különböző karakterek személyes drámáira is: Sólyomszem (Jeremy Renner) sokak szemében első benyomásra tökéletesen nélkülözhető, kihagyható tag volt, de itt kicsit mégis közelebb próbálták hozni hozzánk az alakját, magánéletének, és személyes küldetésének bemutatásán keresztül. És akkor még nem is beszéltünk Hulk, és a Fekete Özvegy (Scarlett Johansson) szerelmi száláról, ami több ponton is igencsak megható, vagy éppen a Bosszúállók helyéről, szerepéről a világban, ami viszont már több jövőbeli eseményt vetít elő: így az Ultron kora magára vállalta, hogy egyszerre vezeti fel az Amerika Kapitány: Polgárháborút, a Thor: Ragnarok-ot, és az Infinity War-t is. Ezek miatt sem különösebben meglepő, néha-néha bizony nem olyan kerek, mint a nagynevű előd, se nem olyan magával sodró, mint az volt, a poénok pedig vagy tényleg jópofák, vagy feleslegesen erőltetettek, középút ritkán van.
|
|
Attól függetlenül, hogy első látásra Whedon a „mindenből nagyobbat, többet, jobbat” alkalmazta egy folytatás esetében, az Ultron kora mégis „kisebb” film. Előszeretettel vett kölcsön több elemet is több híres folytatásból, aminek nem az volt a célja, hogy grandiózusságával verjen köröket az első részre. A történet komolyabb, felnőttesebb, rengeteg érdekes kérdést vet fel, a hangulat bár sötétebb, mégsem annyira sötét, hogy feelinget teremtsen, de mégsem érzi az ember átverve magát, mint a Vasember 3, és a Thor: Sötét világ esetében. Sok esetben, minden idők egyik legjobbnak nevezett folytatása, A Birodalom visszavág köszön vissza a kész produkcióban. Előtérbe kerülnek a hősök személyes problémái, melyek miatt ők is sokkal esendőbbnek tűnnek, nagyobb a tét, nagyobb a fenyegetés, mindennél erősebb a csapat között a széthúzás, rossz döntések követnek rossz döntéseket, látszólag minden hatalmat a demoralizálás vett át, és a hősöknek fontos leckéket kell megtanulniuk ahhoz, hogy újra egy csapatként tudjanak működni, végül felülkerekedni a veszélyes fenyegetésen. Ezúttal nem rombolnak le egy komplett várost, de tekintélyes mennyiségben felrobban minden, dőlnek az épületek, a Hulk vs. Hulkbuster bunyó a film legjobb pillanata, ha nem számítjuk az utolsó nagy ütközetet, ami annak ellenére, hogy néhol hősök tűnnek el, jönnek elő pillanatok alatt, de olyan látvány orgia, ahol a néző nem tudja nem letenni a haját a vizuális orgazmustól. És szerencsére ezúttal sem feledkeztek meg arról, hogy bizony az lerombolandó épületekben civilek is vannak százával, akiket a hősöknek meg kell menteniük, tehát a rengeteg akciójelenet ezúttal sem lett csupán öncélú rombolás. A lecke a negatív oldallal kapcsolatban is rendesen fel lett adva, lévén, hogy az eddigi filmek nemigen rendelkeztek túl hatásos főgonoszokkal. Ultron is csupán csak a második helyen kullog Loki után a sorban, lehetett volna még karakteresebb, fenyegetőbb, veszélyesebb, de így is példás, ahogyan életre kelt ez a két lábon járó, alkatrészekkel teli mesterséges intelligencia, és pár elhanyagolható hiba mellett James Spader szinte tökéletes munkát végzett, mikor Ultron-nak adta a levegőt is megrepesztő orgánumát.
|
|
Minden összevetve az Ultron kora egyszerre jobb, és rosszabb film is, mint elődje. Jobb, mert a koncepció komolyabb, felnőttesebb, grandiózusabb, ugyanakkor rosszabb, mert időnként ez a grandiózusság a hátrányára válik. Az epikus játékidő ellenére is legalább 40 percnyi anyagot kellett kivágni belőle, ami sajnos gyakran meg is látszik rajta: másodpercek alatt váltakozó viszonyok, a semmiből újra felbukkanó szereplők, valamint rengeteg apró dolog, ami ki kellett hagyni a végső verzióból, ahogy sajnálatos módon Loki jelenetei is a vágószobában landoltak. Így valójában sokkal jobban benne rejlett a filmen az esély, hogy túlszárnyalja az első rész minőségét is, azonban biztosan nem a moziváltozat fogja eldönteni, hogy ez e minden idők egyik legjobb szuperhősfilmje, a terveknek megfelelően DVD-n, és BD-n egy rendezői változatot fognak megjelentetni, ami tartalmazni fogja a kihagyott részeket. Ettől függetlenül az Ultron kora hihetetlen szórakoztató, profi munka, ami újra visszarepít minket a gondtalan gyerekkorba a rongyosra olvasott, kupacokba felhalmozódott képregények közé. És a slusszpoén, hogy egyáltalán nem kell senkinek sem betéve ismernie minden képregényt, minden karaktert ahhoz, hogy piszkosul élvezze az idei nyár egyik legjobb látványfilmjét.
