Ridley Scott 1979-ben, A nyolcadik utas: a Halál című zsigeri horrorfilmmel igazi mesterművet alkotott. Legendák szólnak emberekről, akik
rosszul lettek a vetítőteremben, és arról, hogy állítólag a mozi előtt rendszeresen parkolt
egy mentőkocsi, akárhányszor adták a filmet – egyértelmű jelei voltak ezek
annak, hogy valami jelentős dolog született meg ezzel az alkotással. És
valóban: nézők millió tartják azóta is verhetetlen örökzöldnek a produkciót,
kikezdhetetlen, vitathatatlan érvek sorakoznak amellett, hogy az Alien
minden idők egyik, ha nem a legjobb sci-fi horrorja. Egy ilyen alkotásnál, ha
szóba kerül egy esetleges második rész, mindjárt az első dolog, ami eszébe jut
az embernek, az a tény, hogy egy ilyen folytatást számtalan ponton el lehet cseszni,
az eredeti pofátlan lekoppintásától kezdve, a bátortalan koncepción át, a merész,
ámde a témától túlságosan elrugaszkodott ötletekig bezárólag. A bolygó neve:
Halál azonban egyik hibába sem esett bele: az előd teljes mértékű
tiszteletben tartása mellett képes volt totálisan újraértelmezni azt, nem csak
egy egyszerű folytatás képében tetszeleg a film, hanem homlokegyenest zsánert
is váltott. Az első epizód szorongó, nyugtalanító hangulata sosem hagyta békén
az embert, Scott ráérős mesélése és a szakemberek hideg, klausztrofóbiás díszletei
remek táptalajt biztosítottak a karfa szorongatásához, na meg a vég nélküli
rettegéshez. A bolygó neve: Halál ezzel szemben maga a fékezhetetlen,
maximális sebességgel száguldozó tehervonat: kompromisszumok nélkül dob bele a
cápákkal teli mély vízbe. A nyolcadik utas: a Halál kimért és csendes,
akár egy profi gyilkos, aki lassan az ember háta mögé lopakodik, és úgy csap
le. A bolygó neve: Halál azonban egy igazi atombomba, ami a hatókörében
letarol mindent és mindenkit, kivétel nélkül. Eszméletlen pusztítását pedig
bemutatása óta, már több, mint harminc éve erősen érezzük.
James Cameron nagyon eltalált valamit a ’80-as években. Az emberek, főleg az utálói, akik szétköpködték az Avatar miatt, és azzal vádolják, hogy túl nagy az arca, hajlamosak elfelejteni, hogy anno ilyen filmeket forgatott, mint A bolygó neve: Halál, de említhetném akár a Terminátort is, melynek sikere után egy csapásra kinyíltak Hollywood kapui az egykori kamionsofőr előtt. Mondjuk már ezidőtájt sem lehetett azzal vádolni, hogy kicsi lenne az egoja, már akkor a világ trónján képzelte magát, de ezzel nincs is semmi probléma, hiszen pont emiatt lett zseniális a végeredmény. Cameron erőszakos habitusa és maximalizmusa tette a filmet kortalan alkotássá. Legelső és legfontosabb következtetése az volt, hogy egyetlen idegen lénynél már csak egy valami lehet félelmetesebb: sok idegen lény. Ennek megfelelően az első rész címéhez hozzáadta a többes szám betűjelét, ez az egyébként zseniálisan letisztult és sokat mondó megnevezés, az Aliens rögtön tisztázza, hogy itt már valóban nem babra megy a játék: ezúttal háború lesz! Cameron egy újabb feszült, sötét háttérben bujkálós horror helyett vérbeli sci-fi-akciófilmet rendezett, melyben ettől függetlenül megtalálhatóak az előd műfajának elemei és magának a filmnek bizonyos aspektusai, mégis merőben más az Aliens, mint amilyen az Alien volt. A maga fékezhetetlen vadságával kitörölhetetlenül letette a névjegyét a frencsájzon belül és az egész filmiparban is.
57 év telt el az első rész óta, Ellen Ripley hadnagy pedig azóta sodródik a végtelen, hideg űrben, ám egy keresőcsapat nemsokára rátalál. Miután magához tér, szembesül a kíméletlen valósággal, majd azzal, hogy a Társaság őt vádolja a Nostromo hajón történt katasztrófa miatt, mivel nem veszik be a meséjét a félreeső bolygón megtalált idegen hajóról, a tojásokról és a legénységet elpusztító idegen lényről. Nemsokára azonban Ripleynek lehetősége lesz bebizonyítani az igazát. Megszakad a kapcsolat az LV-426-al, azzal a planétával, ahol annak idején Ripley és legénysége leszállt, ugyanis ott jó ideje telepesek laknak, akik a Weyland-Yutani Társaság megbízásából kezdték el terraformálni a bolygót. Ripley saját démonjainak legyőzése érdekében az eset kivizsgálásra indított tengerészgyalogos csapattal tart, nem sokkal megérkezésük után szembesülnek is a feldúlt, szétszaggatott és totálisan elhagyott bázissal. Aztán, ahogy az lenni szokott, a komplexum folyosóin haladva találkoznak azokkal is, akik ezért felelősek: egy rakás idegennel, akik nagyon nem díjazzák, hogy az emberek megzavarták a nyugalmukat…
Az Aliens kétségkívül legzseniálisabb húzása, hogy hatványozza a híres-hírhedt címszereplő számát. Nem csak a minőségre gyúr rá, de a mennyiségre is. Az első részben csupán egyetlen egy lény volt: a maga, szinte legyőzhetetlen tökéletességével riogatta és gyilkolta le sorban a főhősöket, itt viszont rengetegen vannak, aprítják is őket rendesen, mégis, hiába fog rajtuk jobban a golyó, fenyegetőbbek és veszélyesebbek, mint bármikor. Cameron nagyon lassan vezeti fel a későbbi eseményeket. Ő sem ér rá kevésbé, mint annak idején Scott, azonban nála egyik pillanatról a másikra vált a tempó maximális fokozatra. Amikor elszabadul a Pokol, már végképp nem szarozik: az Aliens izgalmas, akciódús, alig hagyja levegőhöz jutni a nézőjét. A szereplők, akárcsak az idegenek, hullanak, mint a legyek, egyik hangos és látványos akciójelenetből kerülnek át a másikba, közben üresjáratnak helye nincs, ha le is áll egy kicsit a golyózápor, akkor sem töltelék párbeszédekkel, vagy értelmetlen fejtegetésekkel találkozhatunk. Akciófilmhez képest zajlik a karakterépítés rendesen, ez a látványra alapozott blockbuster nemcsak akció-orgiáival és hatalmasabbnál hatalmasabb robbanásaival hódít. Van esze, értelemmel és érzelemmel van felruházva. Az atmoszférát percek alatt sikerül megteremteni, feltűnnek a tengerészgyalogosok, jönnek sorban a viccelődő, kemény dumák, és máris ott érzed magad Te is a csapat tagjai között. Az Aliens egy afféle militarista sci-fiként is simán megállja a helyét, Cameron zseniálisan vegyítette a kommandósfilmeket és azok macsó szövegeit a tudományos-fantasztikummal és a horror zsánerével.
Attól függetlenül, hogy a film bőven megelőzte saját korát, le sem tagadhatná, hogy a ’80-as években készült. Ugyanúgy megtalálható benne az évtized alkotásaira jellemző vietnámi szindróma, mint az 1986-hoz képest túlontúl előremutató modernizmus. Már az Alien első részébe is könnyen bele lehetett magyarázni ezt az allegóriát, de az Aliensről valósággal üvölt, hogy melyik valós háborús konfliktus inspirálta a cselekményt. A felállás gyakorlatilag ugyanaz: egy csapat modern és korszerű fegyverrel, eszközzel és műszerrel felszerelt katona találkozik egy olyan ellenséggel, aki csaknem kőkorszaki módszereket alkalmaz, ámde mégis felülkerekedik, mivel ösztönös, elszánt, lelkiismeret nélküli, nem utolsósorban pedig tökéletesen otthonos terepen mozog és kihasználja saját környezete előnyeit. Az egyedüllét rémisztő, velőt rázó hatása után itt már tömeges rovarirtás zajlik, Robert A. Heinlein Csillagközi invázió című kultikus regényének szellemében (a film másik fő inspirációs forrása), az Aliens voltaképp egy B-film felturbósított változata, legalábbis abban az értelemben, hogy ezen alkotások elemeit és kliséit veszi kölcsön. Adózik a nagyságuk előtt, rajongva idéz belőlük, miközben felül is emelkedik azoknak receptjén. Mi több, látványvilága még ma is zokszó nélkül megállja a helyét. Cameron akaratossága és maximalizmusa itt is nagyban megmutatkozik. Minden díszlet a helyén van, a film végi 15 perces visszaszámlálás tényleg 15 percig tart, és a lények, a robbanások igazibbnak hatnak a legtöbb mai CGI parádénál.
Nem elhanyagolható dolog, hogy sok más blockbusterrel ellentétben itt igazi színészek vannak, és ha legtöbbjük sosem tudott már maradandóval előrukkolni az Aliens, vagy több más Cameronnal történő kollaboráció után, itt azért mégis odateszik magukat annyira, hogy az ember egy életre megjegyezze a nevüket. Jenette Goldstein férfias és maszkulin Vasquezét azóta próbálják úton-útfélen majmolni, a nemrégiben elhunyt Bill Paxton Hudsonjének beszólásain hatalmasakat lehet derülni, Michael Biehn karizmatikus és mindig tettre kész Hicks tizedese olyan karakter, aki mellett bárki szívesen harcolna, de a legnagyszerűbb mind közül Sigourney Weaver, aki még mindig remek a szerepében. Az alakítása Oscar-jelölést hozott számára (ritka eset a filmtörténelemben az ilyesmi), az előző részhez képest szinte teljesen más lett. Az Alien parancsokat követő, racionális és pragmatikus alakjából egy igazi harcos lett, egy anyatigris, aki minden áron megvédi azt a kislányt, aki a saját, elvesztett gyermeke után még megadhatja neki az anyaság esélyét. Linda Hamilton Sarah Connorja után Ripley is betonkemény helyet kapott James Cameron erős női karaktereinek a panteonjában – a gyengébbik nem saját, külön bejáratú Rambójaként mutatja meg az idegeneknek, hogy hol lakozik az atyaúristen.
Az Aliens valódi zsenialitása az apró, de mégis jelentőségteljes dolgokban mutatkozik meg. Egyszerűen minden működik benne, kivétel nélkül: a felvezető első 1 óra, a horror kellékekkel dúsított első találkozás a lényekkel, az izgalmas akció-orgiák, a párbeszédek, a dinamika, a lendület, a tempó, az Alien Királynő, James Horner markáns zenéje, még azoknak a nyamvadt gépfegyvereknek a kerepelő hangját és a mozgásérzékelő pityegését is egy életre megjegyzi az ember – baromi részletes és aprólékos az egész. Bőven túlmutat egy sima folytatáson, visszafordíthatatlan hatást gyakorolt mind az Alien franchisera, mind az Álomgyárra. Előbbire remek bizonyíték, hogy a jövőbeli képregények, videojátékok és egyéb termékek szinte mind-mind Cameron alkotásának a stílusát vették alapul, néhány ritka kivételtől eltekintve az összesen az Aliens cím betűtípusa virított, a rajongók pedig a bemutatása óta is azon marakodnak, hogy melyik jobb, ez, vagy az első epizód. Olyan kérdések ezek, melyekre sosem lehet egyértelmű választ adni, mégis rengeteg érv van mindkettő mellett, azonban ez egyáltalán nem gond, sőt: az Aliens zseniális folytatás, pontosan ugyanakkor mestermű (ha nem nagyobb), mint elődje, és az Alien frencsájzon belül azóta sem sikerült még csak megközelíteni sem a Scott és a Cameron által felállított lécet. Soha a büdös életben nem lesz még egy ilyen film, mint az Aliens – és komolyan, valahol jól is van ez így.
James Cameron nagyon eltalált valamit a ’80-as években. Az emberek, főleg az utálói, akik szétköpködték az Avatar miatt, és azzal vádolják, hogy túl nagy az arca, hajlamosak elfelejteni, hogy anno ilyen filmeket forgatott, mint A bolygó neve: Halál, de említhetném akár a Terminátort is, melynek sikere után egy csapásra kinyíltak Hollywood kapui az egykori kamionsofőr előtt. Mondjuk már ezidőtájt sem lehetett azzal vádolni, hogy kicsi lenne az egoja, már akkor a világ trónján képzelte magát, de ezzel nincs is semmi probléma, hiszen pont emiatt lett zseniális a végeredmény. Cameron erőszakos habitusa és maximalizmusa tette a filmet kortalan alkotássá. Legelső és legfontosabb következtetése az volt, hogy egyetlen idegen lénynél már csak egy valami lehet félelmetesebb: sok idegen lény. Ennek megfelelően az első rész címéhez hozzáadta a többes szám betűjelét, ez az egyébként zseniálisan letisztult és sokat mondó megnevezés, az Aliens rögtön tisztázza, hogy itt már valóban nem babra megy a játék: ezúttal háború lesz! Cameron egy újabb feszült, sötét háttérben bujkálós horror helyett vérbeli sci-fi-akciófilmet rendezett, melyben ettől függetlenül megtalálhatóak az előd műfajának elemei és magának a filmnek bizonyos aspektusai, mégis merőben más az Aliens, mint amilyen az Alien volt. A maga fékezhetetlen vadságával kitörölhetetlenül letette a névjegyét a frencsájzon belül és az egész filmiparban is.
57 év telt el az első rész óta, Ellen Ripley hadnagy pedig azóta sodródik a végtelen, hideg űrben, ám egy keresőcsapat nemsokára rátalál. Miután magához tér, szembesül a kíméletlen valósággal, majd azzal, hogy a Társaság őt vádolja a Nostromo hajón történt katasztrófa miatt, mivel nem veszik be a meséjét a félreeső bolygón megtalált idegen hajóról, a tojásokról és a legénységet elpusztító idegen lényről. Nemsokára azonban Ripleynek lehetősége lesz bebizonyítani az igazát. Megszakad a kapcsolat az LV-426-al, azzal a planétával, ahol annak idején Ripley és legénysége leszállt, ugyanis ott jó ideje telepesek laknak, akik a Weyland-Yutani Társaság megbízásából kezdték el terraformálni a bolygót. Ripley saját démonjainak legyőzése érdekében az eset kivizsgálásra indított tengerészgyalogos csapattal tart, nem sokkal megérkezésük után szembesülnek is a feldúlt, szétszaggatott és totálisan elhagyott bázissal. Aztán, ahogy az lenni szokott, a komplexum folyosóin haladva találkoznak azokkal is, akik ezért felelősek: egy rakás idegennel, akik nagyon nem díjazzák, hogy az emberek megzavarták a nyugalmukat…
Az Aliens kétségkívül legzseniálisabb húzása, hogy hatványozza a híres-hírhedt címszereplő számát. Nem csak a minőségre gyúr rá, de a mennyiségre is. Az első részben csupán egyetlen egy lény volt: a maga, szinte legyőzhetetlen tökéletességével riogatta és gyilkolta le sorban a főhősöket, itt viszont rengetegen vannak, aprítják is őket rendesen, mégis, hiába fog rajtuk jobban a golyó, fenyegetőbbek és veszélyesebbek, mint bármikor. Cameron nagyon lassan vezeti fel a későbbi eseményeket. Ő sem ér rá kevésbé, mint annak idején Scott, azonban nála egyik pillanatról a másikra vált a tempó maximális fokozatra. Amikor elszabadul a Pokol, már végképp nem szarozik: az Aliens izgalmas, akciódús, alig hagyja levegőhöz jutni a nézőjét. A szereplők, akárcsak az idegenek, hullanak, mint a legyek, egyik hangos és látványos akciójelenetből kerülnek át a másikba, közben üresjáratnak helye nincs, ha le is áll egy kicsit a golyózápor, akkor sem töltelék párbeszédekkel, vagy értelmetlen fejtegetésekkel találkozhatunk. Akciófilmhez képest zajlik a karakterépítés rendesen, ez a látványra alapozott blockbuster nemcsak akció-orgiáival és hatalmasabbnál hatalmasabb robbanásaival hódít. Van esze, értelemmel és érzelemmel van felruházva. Az atmoszférát percek alatt sikerül megteremteni, feltűnnek a tengerészgyalogosok, jönnek sorban a viccelődő, kemény dumák, és máris ott érzed magad Te is a csapat tagjai között. Az Aliens egy afféle militarista sci-fiként is simán megállja a helyét, Cameron zseniálisan vegyítette a kommandósfilmeket és azok macsó szövegeit a tudományos-fantasztikummal és a horror zsánerével.
Attól függetlenül, hogy a film bőven megelőzte saját korát, le sem tagadhatná, hogy a ’80-as években készült. Ugyanúgy megtalálható benne az évtized alkotásaira jellemző vietnámi szindróma, mint az 1986-hoz képest túlontúl előremutató modernizmus. Már az Alien első részébe is könnyen bele lehetett magyarázni ezt az allegóriát, de az Aliensről valósággal üvölt, hogy melyik valós háborús konfliktus inspirálta a cselekményt. A felállás gyakorlatilag ugyanaz: egy csapat modern és korszerű fegyverrel, eszközzel és műszerrel felszerelt katona találkozik egy olyan ellenséggel, aki csaknem kőkorszaki módszereket alkalmaz, ámde mégis felülkerekedik, mivel ösztönös, elszánt, lelkiismeret nélküli, nem utolsósorban pedig tökéletesen otthonos terepen mozog és kihasználja saját környezete előnyeit. Az egyedüllét rémisztő, velőt rázó hatása után itt már tömeges rovarirtás zajlik, Robert A. Heinlein Csillagközi invázió című kultikus regényének szellemében (a film másik fő inspirációs forrása), az Aliens voltaképp egy B-film felturbósított változata, legalábbis abban az értelemben, hogy ezen alkotások elemeit és kliséit veszi kölcsön. Adózik a nagyságuk előtt, rajongva idéz belőlük, miközben felül is emelkedik azoknak receptjén. Mi több, látványvilága még ma is zokszó nélkül megállja a helyét. Cameron akaratossága és maximalizmusa itt is nagyban megmutatkozik. Minden díszlet a helyén van, a film végi 15 perces visszaszámlálás tényleg 15 percig tart, és a lények, a robbanások igazibbnak hatnak a legtöbb mai CGI parádénál.
Nem elhanyagolható dolog, hogy sok más blockbusterrel ellentétben itt igazi színészek vannak, és ha legtöbbjük sosem tudott már maradandóval előrukkolni az Aliens, vagy több más Cameronnal történő kollaboráció után, itt azért mégis odateszik magukat annyira, hogy az ember egy életre megjegyezze a nevüket. Jenette Goldstein férfias és maszkulin Vasquezét azóta próbálják úton-útfélen majmolni, a nemrégiben elhunyt Bill Paxton Hudsonjének beszólásain hatalmasakat lehet derülni, Michael Biehn karizmatikus és mindig tettre kész Hicks tizedese olyan karakter, aki mellett bárki szívesen harcolna, de a legnagyszerűbb mind közül Sigourney Weaver, aki még mindig remek a szerepében. Az alakítása Oscar-jelölést hozott számára (ritka eset a filmtörténelemben az ilyesmi), az előző részhez képest szinte teljesen más lett. Az Alien parancsokat követő, racionális és pragmatikus alakjából egy igazi harcos lett, egy anyatigris, aki minden áron megvédi azt a kislányt, aki a saját, elvesztett gyermeke után még megadhatja neki az anyaság esélyét. Linda Hamilton Sarah Connorja után Ripley is betonkemény helyet kapott James Cameron erős női karaktereinek a panteonjában – a gyengébbik nem saját, külön bejáratú Rambójaként mutatja meg az idegeneknek, hogy hol lakozik az atyaúristen.
Az Aliens valódi zsenialitása az apró, de mégis jelentőségteljes dolgokban mutatkozik meg. Egyszerűen minden működik benne, kivétel nélkül: a felvezető első 1 óra, a horror kellékekkel dúsított első találkozás a lényekkel, az izgalmas akció-orgiák, a párbeszédek, a dinamika, a lendület, a tempó, az Alien Királynő, James Horner markáns zenéje, még azoknak a nyamvadt gépfegyvereknek a kerepelő hangját és a mozgásérzékelő pityegését is egy életre megjegyzi az ember – baromi részletes és aprólékos az egész. Bőven túlmutat egy sima folytatáson, visszafordíthatatlan hatást gyakorolt mind az Alien franchisera, mind az Álomgyárra. Előbbire remek bizonyíték, hogy a jövőbeli képregények, videojátékok és egyéb termékek szinte mind-mind Cameron alkotásának a stílusát vették alapul, néhány ritka kivételtől eltekintve az összesen az Aliens cím betűtípusa virított, a rajongók pedig a bemutatása óta is azon marakodnak, hogy melyik jobb, ez, vagy az első epizód. Olyan kérdések ezek, melyekre sosem lehet egyértelmű választ adni, mégis rengeteg érv van mindkettő mellett, azonban ez egyáltalán nem gond, sőt: az Aliens zseniális folytatás, pontosan ugyanakkor mestermű (ha nem nagyobb), mint elődje, és az Alien frencsájzon belül azóta sem sikerült még csak megközelíteni sem a Scott és a Cameron által felállított lécet. Soha a büdös életben nem lesz még egy ilyen film, mint az Aliens – és komolyan, valahol jól is van ez így.
