Kritika
Alien: Covenant
Kritika
Az Elveszett Paradicsom.
Egyszerre mélységesen megdöbbentő, és módfelett érthetetlen az a divat, amely manapság telepedett rá az Álomgyár boszorkánykonyhájából kikerülő, nagy becsben tartott produkciókra. Azaz, ha ma Hollywoodban több százmilliós, komoly marketinggel megtámogatott blockbusterről van szó, akkor egyszerűen azt kötelező teljesen közérthető nyelven a néző elé tárni, úgy, és olyan formában, hogy azt a szélesebb közönség is maximálisan befogadhassa, és megértse, lehetőleg minél kevesebb kivétellel. Egy olyan korszakot élünk, ahol mindig, mindent, minden esetben meg kell magyarázni, nem maradhatnak ködös foltok, válasz nélküli kérdések, és ez sajnos nem csak azért van, hogy bárki emberfia kihúzva magát, nagy mellénnyel távozhasson a moziteremből, hogy ő bizony felfogta a lényeget, hanem komoly, frencsájzt érintő okai is vannak. Vagyis, ha egy népszerű, nagy múltra visszatekintő produkció sokadik tagját szeretnék lenyomni a rajongók torkán, mely pont nekik, és a névnek köszönhetően további súlyos dollármilliókat termelhet, ráadásul az adott filmsorozatot látszólag már teljesen, keresztül-kasul kifacsarták, akkor nincs más hátra, keményen a dolgok mélyére kell ásni, és minden kis sötét zegzugba bevilágítani, amibe még lehet. És emiatt, nagy valószínűsséggel oda a frencsájzt addig övező misztikum. Az Alien: Covenant létére, és lényegére is inkább az utóbbi megállapítás illik. Azaz egy kultikus, lassan 40 éves művet melegítenek fel újra egy előzmény képében, modern, mégis a klasszikushoz hű formában, egyúttal a film eredettörténetként is funkcionál, miközben Ridley Scott 2012-es rendezését, a Prometheust is folytatni szeretné félig meddig – ami annak idején szintén egy Alien mozinak indult, de aztán egy egészen más, bátor fordulatot vett.  



Sokan szerették, és sokan utálták A nyolcadik utas: a Halál prequeljének bélyegzett Prometheust, legalább annyi, ha nem több hideget kapott, mint amennyi meleget, az utóbbi idők egyik legmegosztóbb filmjeként vonult be a mozgóképek történelemkönyvébe, de egyvalamit nem lehet tőle elvitatni. Minden hibája ellenére volt annyi mersze, hogy elkülönüljön az Alien univerzumtól, merőben más legyen, mint azok, új kérdéseket tegyen fel, új irányba vigye el, és egyben kitágítsa ezt az érdekes, sokszínű frencsájzt. Igaz, ami igaz, ezekre a kérdésekre vajmi kevés választ adott, ami nem lenne önmagában baj, de elméleteit sem cáfolni, sem alátámasztani nem volt képes. Nem kínált semmi konkrét fogódzkodót, és megmaradt a homályos utalásoknál, és a ködös megjegyzéseknél – azonban mindenképp egy érdekes, sokat ígérő felvezetés volt, amelyre mindenki várta az igazi magyarázatokat. A Covenant ezzel szemben egyáltalán nem ott folytatja, ahol kellene, nem viszi tovább a Prometheus által megkezdett merész koncepciót, legalábbis nem úgy, ahogy az előzetesen várható volt. Lényegében annyi történt, hogy Ridley Scott engedett a sok elégedetlenkedő nyomásának, akik, habzó szájjal verték az asztalt, és kérdezgették az idős mestert: Miért nem az LV-426-on szálltak le a felderítők? Miért nem tojásokat találtak azon az űrhajón? Miért nem egy facehugger petézett bele abba a szerencsétlen űrutasba? Miért lett úgy vége a filmnek, ahogy, és mért nem jutott el a finálé ahhoz a végkifejlethez, amit A nyolcadik utas: a Halál elején láthattunk? És úgy egyébként, miért egy teremtéstörténetet, egy filozofikus témába csomagolt science fictiont kaptunk egy véres, és félelmetes űrhorror helyett? Kényelmetlen dolgok ezek, Scott pedig - mintha maga sem tudta volna, mit akar, - végül megint szinte 180 fokos fordulatot vett, és bár azt állította, ma már senkit sem érdekelnek az Alienek, beismerte tévedését, és a Covenantben mégis visszahozta a savas vérű dögöket a filmvászonra. Nem volt a legjobb ötlet.  



2104-ben járunk, a Weyland-Yutani társaság által útjára indított Covenant nevű kolonizáló űrhajó, kétezer telepessel a fedélzeten az Origae-6, egy emberek számára tökéletesen lakható bolygó felé tart. A legénység egy új, és minden bizonnyal egy sokkal boldogabb élet reményében szeretné megvetni a lábát a planétán, messze a Földtől, egy más, Paradicsom-szerű környezetben. Út közben azonban nem várt hiba adódik, melynek következtében a legénység vezetője egy baleset miatt az életét veszti, a megérkezésig pedig még nagyjából úgy hét év van hátra, így a hibernációból felébresztett csapat jobbnak látja, ha inkább egy, a kiszemelt bolygóhoz nagyon is hasonló, sőt, jobb légkörrel, és élhetőbb körülményekkel rendelkező bolygóra szállnak le, ahonnan egy különös jelet fognak be. Nem sokkal a megérkezésük után azonban furábbnál-furább dolgok történnek: egy idegen hajóroncsra bukkannak, melyben megtalálják a tíz esztendeje nyoma veszett Prometheus expedíció legénységének a nyomait, aztán, a boldog, és gyönyörű ígéretekkel kecsegtető Paradicsom helyett maga a Pokol szabadul el…  



Nem állítom, hogy a Covenant csont nélkül rossz film lenne, azonban az biztos, hogy kifejezetten identitás zavaros produkció kerekedett ki belőle. Egyrészt megvan benne az elődre is jellemző filozófiai mélység, mely ezúttal egy teljesen eltérő hangsúlyt kap, de közben a Prometheus néhány kérdését is megpróbálja megválaszolni, másrészt pedig szeretne ugyanolyan, klausztrofóbiás, szorongó, és sötét szörnyfilm lenni, mint amilyen A nyolcadik utas: a Halál volt annak idején. Scott azonban túlvállalta magát, és rossz oldalról ragadta meg az általa megteremtett legenda lényegét: egyszerűen ma már nem lehet eladni ugyanazt, mint 40 éve, és folyamatosan úgy rendelkezik saját gyermeke további sorsa felett, hogy azt, ha nem is teljes mértékben, de nehéz másképp értelmezni, mint kisebbfajta mítoszrombolásként. Ez pedig az előbb említett, túltolt magyarázkodásban nyilvánul meg a leginkább. Az eddigi Alien filmek, de még a negyedik rész atmoszféráját, és igazi nyers erejét pont azaz ismeretlen, zsigeri félelem adta, amelyet ezek a titokzatos, halálos lények testesítettek meg. A xenomorph, mint olyan, egy megmagyarázhatatlan, ösztönös, személytelen gyilkológép, aki befurakodva az emberek racionális világába, pillanatok alatt szétzúzta minden magabiztosságukat, semmivé tette technikai fölényüket, és önnön felsőbbrendűségükbe vetett hitüket. Nem keres okokat, nem gyűlöli ellenfelét, teljesen közömbös, igazi természeti erő, aki gondolkodás nélkül pusztít, gyilkol, öl, mészárol, mert csak. Nincsenek magyarázatok, nincs válasz, nincsenek felesleges körítések, ok-okozati összefüggések, semmi ilyesmi, és pont ezért lett a végletekig lenyűgöző. A tiszta, és tökéletes organizmus. Maga a nyirkos, hideg sötétben megbúvó entitás, a nagy kozmikus félelem, mely ráébreszt minket arra, mi csupán betolakodók vagyunk a végtelen kozmoszban, és semmit sem tudunk annak eredetéről, vagy a benne elfoglalt, valódi, igencsak aprónak minősülő szerepünkről.  



Ezzel szemben a Covenant két lábbal beletapos az idegen lények körül eddig kialakult vonzó, rejtélyes, és hatásos misztikumba. Egy hidegzuhany kíméletlen, és fogcsikorgató erejével tárja elénk a xenomorphok eredetét, de ezek nem azok a válaszok, amiket igazán szeretnénk hallani. Ellentmondásos, és megosztó témák jönnek így létre. Egyrészt ott vannak az Alienek mitológiáját csorbító dolgok, amiket sajnos a rajongók többsége nem fog jó szájízzel fogadni, de emellett hiába szerepel a címben, a Covenant még mindig nem az a hagyományos értelemben vett Alien film. Elődjét csak nyomokban érinti, de ettől függetlenül más formában továbbviszi a Prometheus koncepciójának a gerincét, azaz a folytatás is egyfajta teremtéstörténet. Az ott megszellőztetett vonalat itt a két android, David, és Walter karakterén keresztül viszik tovább, méghozzá makro-szinten – mondanom sem kell, Michael Fassbender egyszerűen zseniális a kettős szerepben. Gyakorlatilag egy negatív főszereplővé lép elő, aki rémisztőbb a filmben bármelyik szörnynél. Az előző rész, apjának görcsösen megfelelni akaró, testvérével rivalizáló gyermekéből itt egy arrogáns, dacos, és felmenőjét megvető kamaszt faragtak. Az ő olvasatában saját teremtője, az ember, egy olyan faj, mely eredendően pusztulásra ítéltetett. Elkeseredetten, már-már szánalomba illően keresi a saját megváltását, és kutatja létének okait, de mi végre, mikor ezalatt kétségtelenül hiszi, hogy a tápláléklánc csúcsán terpeszkedik, de az igazság az, hogy csak lábjegyzetek vagyunk a világmindenség hatalmas könyvében. A Covenant egyértelmű üzenetet közvetít nekünk, embereknek, egy szintetikus létforma szemein, és szavain keresztül. Egyszerre kijózanító, elgondolkodtató, és hátborzongató.  



Ezt a témát különböző vallások képeivel, és filozófiai elemekkel fűszerezték, mint a kereszténység, a judaizmus, a skandináv, és görög mitológia szimbólumai, Michelangelo Dávid szobra, a címbeli utalás Isten, és az ember Szövetségére, Wagner sokatmondó taktusai, az egyéb irodalmi művekre, például a Frankensteinre való folyamatos kikacsintás. Az Ozymandiás című költeményt pedig egészen sajátosan, egyben zseniálisan építik bele a cselekménybe. Shelley regényének párhuzama egyébként is igencsak erős, de ez a „még a tökéletesre, tévedhetetlenre megalkotott életforma sem feltétlenül hibátlan”, és az ezzel kéz a kézben járó „idol-félreértelmezés” remekül keretbe foglalja magát a filmet. Ebből a szempontból talán minden eddigi Alien mozinál intelligensebb, csakhogy túlságosan sok homok van ebben a gépezetben ahhoz, hogy komolyabban értékelni lehessen ezeket a pozitívumokat. Scott egy merész húzás után bátortalan játékba ment át, és ez a „minden áron meg akarok felelni a rajongóknak” mentalitás majdhogynem menthetetlenül rá is nyomta a bélyegét a kész műre. Amire így is lehet haragudni bőségesen, a totál kiszámítható végkifejlet, a minden diszkréciót nélkülöző fordulat egy olyan rendezőt sejtet, akinek nincs elég vér a pucájában ahhoz, hogy valami igazán sokkolóval, és váratlannal rukkoljon elő. Az Alien rajongók alapból is eléggé hálátlanok tudnak lenni, és ezúttal kicsit többről van szó annál, minthogy a nézőknek semmi se jó, és azok elégedetlenkednek most, a Covenant láttán, akik a Prometheus után is kifejtették nemtetszésüket a xenomorphok hiányával, és egyéb hibákkal kapcsolatban.  



Tegyük hozzá, hogy manapság már nagyon nehéz igazán jó Alien filmet csinálni – egyébként nyugodjon meg mindenki, Neill Blomkamp sem csinált volna jobbat. A nagy névvel bizony nagy felelősség is jár, és Ridley Scott ezúttal elszámította magát. Nem volt túlságosan szerencsés levenni a keresztet a Prometheusról, ami, még ha nem is szerette mindenki, mert más lenni, ami nagyon nagy szó manapság a filmiparban. A Covenant viszont olyan helyeken keresi a választ, ahol teljességgel felesleges, miközben fontos dolgokat hagy figyelmen kívül. Véresebb, brutálisabb, és horrorisztikusabb  elődjénél, ami jó pont, sokkal közelebb van A nyolcadik utas: a Halál szellemiségéhez, még a karakterek szempontjából is (bár egy-két figura viselkedése láttán komolyan elgondolkodik az ember, hogyan húzta ki eddig élve), és összességében nézhető mozi. Fassbender brillírozik, sőt, kétségkívül ellopja a showt, még a híres-neves, nyálkás szörnyek elől is. Ami végülis nem annyira meglepő, tekintve, hogy ez még mindig nem az-az ízig-vérig Alien film, amire vártunk. Legközelebb talán összejön!
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Atomszőke (Atomic Blonde)
Tökös akciófilm, egy tökös csajjal.
John Wick
A film, ami nem szól semmiről, de mindenkit megölnek benne.
Castlevania: Első évad (Castlevania: Season One)
Hölgyeim, és Uraim, köszöntsék a videojáték-adaptációk új királyát!
A majmok bolygója: Háború (War for the Planet of the Apes)
Majom-exodus.
Pókember: Hazatérés (Spider-Man: Homecoming)
A tékozló Pók végre otthon van.
Facebook