A Prometheus című filmet még 2012-ben, azaz lassan már tíz éve mutatták be a mozikban, de minősége,és történetének egyes kérdései azóta is
éles vitákat képeznek. Az utóbbi idők egyik legmegosztóbb produkciója lett Ridley
Scott rendezése, de már maga a film fogantatása sem egy egyszerű sztori. Az
egész ötlet és maga a koncepció egészen a 2000-es évek elejéig nyúlik vissza,
amikor Scott eldöntötte, szeretné még egy filmmel gazdagítani az általa
elindított Alien frencsájzt, a projektbe pedig még maga James Cameron is
beszállt. Az alkotás megmagyarázta volna a xenomorphok eredetét, és arra is
választ adott volna, hogy kik is azok az űrutasok, akiknek fajtájából egyet már
láthattunk megkövesedve azon a hajón, amit a legelső Alien filmben megtalál a
Nostromo hajó legénysége. Csakhogy ez a projekt sajnos túl szép volt ahhoz,
hogy igaz legyen. A Fox stúdió inkább az Alien vs. Predator című
crossoverre akart összpontosítani (az, hogy ez mennyire volt idióta ötlet, most
hagyjuk, a lényeg, hogy valószínűleg mindmáig ez az Álomgyár egyik legrosszabb
döntése ez a melléfogás), így a film elkészülésének esélye hamar a kukában landolt, Cameron
folytatta hosszúra nyúló pihenését, Scott pedig egyéb más direktori munkákkal
kötötte le magát. Aztán néhány esztendő múlva megint előkerült az ötlet, csak
már egészen máshogy: folytatás helyett prequel, hagyományos Alien film helyett
inkább egy frencsájzt kitágító, merőben más megközelítésű próbálkozás.
Voltaképp ez lett a Prometheus, melyet eredetileg A nyolcadik utas: a
Halál közvetlen előzményének szántak, ám időközben jelentősen megváltozott
a forgatókönyv, és Scott is meggondolta magát, ötletei pedig teljesen új
fordulatot vettek. Kár, hogy mire értesítették erről a rajongókat, már mindenki
felspannolva, tűkön ülve várta a filmet, sőt mi több, biztos volt benne, hogy a Prometheus végre választ ad majd a több évtizedes kérdésekre: a space
jockey-k eredetére, az LV-426-on történtekre, na meg mindenki kedvenc
háziszörnyetege sem marad majd rest benne. Volt is pofára esés rendesen, amikor
kiderült, ez egyáltalán nem az a film, amire sokan vártak.
A Prometheus egyébként is szerencsétlen csillagzat alatt született. Teljesen ellentmondásos elvárásoknak kellett megfelelnie, hiszen ott volt egy nagy múltra visszatekintő, kultikus franchise, amelybe valamiképp bele kellett helyezni ezt a darabot, közben értelemszerűen intelligens és tradicionális science fictionként is működnie kellett, nem beszélve a sorozat hagyományainak követéséről, azaz, hogy más legyen, mint az azt megelőző részek. Nos, valóban más lett, de már túlságosan is: a Prometheus (és most jön a hidegzuhany, bár már úgyis tudja mindenki) NEM A nyolcadik utas: a Halál közvetlen előzménye, de még alapvetően előzménynek is csak óvatosan lehet hívni. Alient pedig csak nyomokban tartalmaz, mondjuk ez sem kevésbé összetett kérdés, mint az, hogy maga a film megítélésben mégis hol helyezkedik el ebben a frencsájzban. Scott és az írók teljesen más mederbe terelték az alkotást, a lényeg ezúttal nem a xenomorphokon van, hanem egy sokkal nagyobb, magasztosabb dolgon, melynek köszönhetően egy igazi filozófiai irányultságú sci-fi született, ami remekül kapcsolódik a mostanra több, mint 40 éves franchise-hoz, egyúttal tematikailag is nem keveset tesz hozzá. Érthető, hogy sokan annak idején és még ma is egyszerűen képtelenek hova tenni a Prometheust, mivel alaposan megrengette mind a rajongókat, mind a laikusokat. Nagy szörnyeteg a Prometheus, de egy teljesen más fajta szörnyeteg, mint A nyolcadik utas: a Halál. És ez így is van jól.
2093-ban a Weyland vállalat jóvoltából a Prometheus űrhajó, egy kutatócsoporttal az LV-223 nevű, eddig felfedezetlen bolygóra indul, hogy lehetséges választ találjon az emberiség örök rejtélyére. A Földön két régész, Dr. Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) és férje, Charlie Holloway (Logan Marshall-Green) néhány ásatáson olyan titokzatos jeleket talált, melyekből egy távoli csillagrendszert azonosítottak, amit ők meghívónak vélnek a fajunk teremtőitől. Az expedíció hamarosan különös nyomokat és bizonyítékokat talál, azonban nemsokára kiderül, a megismerni vágyott alkotóink valójában cseppet sem olyan barátságos lények, mint ahogy azt mi gondoltuk, ráadásul egyéb más tényezők is tesznek arról, hogy a planétán és a hajó legénysége közt visszafordíthatatlanul elszabaduljon a pokol…
A Prometheus felülemelkedik a franchise eddig képviselt irányultságán, azaz jobban nélkülözi a horror-elemeket és sokkalta inkább ontológiai témákba nyúl bele. Elsősorban filozofikus sci-fi, mely rólunk, emberekről szól. Rólunk, akik elkeseredetten keressük létezésünk okait, kutatjuk azt a felsőbbrendűnek vélt értelmet, amely megteremtett minket, magát Istent, kiről úgy hisszük, létrehozta fajunkat, de hogy miért tette ezt, vagy, hogy egyáltalán létezett-e, sosem tudhatjuk biztosan. Szüntelenül furdal minket a kíváncsiság, rengeteg kérdés, kétség, megannyi mondat lapul az agyunkban, melyet fel akarunk tenni, el akarunk mondani a megalkotóknak, ám hosszú történelmünk alatt, valahol út közben mintha túlontúl fontosnak kezdtük volna gondolni magunkat az univerzumhoz és a világegyetemhez képest. Tudásunk segítségével páratlan dolgokat vittünk véghez, bámulatos tetteket hajtottunk végre, fajunk egyre nagyobb magasságokba tör, ám ezzel együtt számtalan borzalmas történést tudhatunk magunk mögött. Az összes pozitívum ellenére ott rejtőzik bennünk a nyughatatlan, fondorlatos kisördög, aki szívesen játszana Istent, ha lehetősége lenne rá, sőt, jelenleg pontosan egy ilyen jövő felé tartunk. Ám attól, hogy létrehozunk dolgokat, már automatikusan Istennek minősülnénk? Balgaság lenne rögtön ezt hinni, de ha továbbgondoljuk a dolgot, akkor vajon a lehetséges teremtőnket/teremtőinket ugyanilyen keretek között hogyan neveznénk? A Prometheus a lét, a halál és ennek a végtelen körforgását boncolgatja, nagy kérdéseket vet fel, de ezekre sokszor teljesen ködbe burkolózó válaszokat ad. Halványan utal, céloz, port hint, a teljes igazságot nem teszi oda a néző elé.
Az alkotás igazi unikum a mai filmgyártásban: a legkevésbé sem rág semmit a szánkba, pont ellenkezőleg. Szándékosan proaktív gondolkodásra ösztönöz a kérdéseivel, az összmitológiai kontextus miatt valódi posztmodern mű, amely a különböző mitológiákat, mint a keresztény és az antik görög (a benne található apróságokkal együtt) szívesen mixeli össze egységes egésszé. Fenékig van pakolva metaforákkal, általában még a kisebb dolgoknak is van értelmük, és valamilyen vallási, vagy bibliai képre, szövegre lefordítható jelentésük: folyamatosan ugranak be a Szentírás bizonyos sorai a film jeleneteit nézve, melyeket néha esetleg csak a fantáziánk miatt látunk többnek, amik (a fekete teremtő anyag – „Kezdetben vala sötétség” ugye), egészen az egyértelmű utalásokig, amelyek a bűn örök témáját foglalják össze. Hiszen az örök élet és az Istenné válás akarata bűn: Prométheusz elvette az Istenek erejét, hogy az embereknek adja, Ádám és Éva evett a Tudás Fájáról, tetteikért pedig felelniük kellett. A filmben a Teremtőnk ugyanúgy megbüntet minket, ahogy az engedetlen titánt a hübrisz elkövetéséért, ahogy Ádámot és Évát az ősbűnért. A görög mitológiában és a keresztény vallásban rendre előkerül a téma, ahogy más népek teremtéstörténetében is, de a lényeg ugyanaz: mindenhol eltérő neveken nevezik, a hübrisz ugyanazt a bűnt regéli el, mint az Ószövetség teszi a kiűzetéssel, az ősbűn segítségével, ezt a vétket pedig mindkét esetben más-más eszköz testesíti meg. Egyikben a tűz, a másikban a két fa. Azaz maga a tudás és az örök élet.
A Prometheus rámutat arra, hogy vannak olyan titkok, melyeket nem érdemes megbolygatni, dolgok, amiket jobb, ha nem ismerünk. Legnagyobb erénye egyben a legnagyobb hibája is: alig kínál konkrét fogódzkodót, legtöbb elméletével pedig az a baj, hogy azokat nemhogy alátámasztani, de még cáfolni sem tudja. Így gyakorlatilag - kissé durván megfogalmazva - mindenki azt gondolhat róla, amit akar. Pont ezért gyártottak, és még manapság is gyártanak ezer, meg ezer elméletet erről a filmről, bemutatása napjától kezdve. Megosztottsága pedig túlságosan széles skálán terjed az elhibázott és félreértett marketingtől kezdve a frencsájzban elfoglalt helyén át, a megválaszolatlan, néha kifejezetten túlmisztifikált kérdésekig, és azoknak homályba burkolt magyarázatáig bezárólag. Mindazonáltal hátborzongató és egyben szívmelengető érzés visszatérni annak a közelébe, ami annyi álmatlan éjszakát okozott. A rejtély, ami azt a patkó alakú űrhajót és annak titokzatos, megkövesedett, óriásszerű utasát övezte A nyolcadik utas: a Halálban, több, mint három évtizeddel később újra reflektorfénybe került. És még ha nem is sikerült maradéktalanul kielégíteni minden rajongó igényét, az tény, hogy a Prometheus szó szerint gyönyörű film. Scott amúgy is elsősorban vizuális rendező: itt is tökéletesen megy neki a szemet gyönyörködtető képi világ bemutatása. Megigéző és szinte kézzel fogható, a csodálatos díszletekkel együtt, amelyek Erich von Daniken elképzeléseit idézik, megspékelve némi H.P. Lovecraft beütéssel – utóbbinak Az őrület hegyei című műve nem csak vizuálisan, de történetében is erősen inspirálta Scott filmjét.
A Prometheus tehát nem egyszerű film. Rendkívül nehéz róla objektíven nyilatkozni, a rengeteg vita, elmélet, internetes szájkarate után, nyugodt szívvel szinte senkinek sem ajánlható, mivel csaknem megjósolhatatlan, be lopja-e magát az adott néző szívébe, avagy sem. Azok után, hogy a fél világ elfogadta, hogy ez egyáltalán nem egy Alien film, se nem a klasszikus első epizód közvetlen előzménye, nem árt feltenni magunknak a kérdést: vajon akkora baj, hogy Scottnak volt annyi mersze, hogy teljesen már irányba vigye el a franchise-t? Kibővítse, továbbszője, magvasabb gondolatokat adjon hozzá? Egyáltalán nem probléma, feltéve, ha mindezt okosan csinálja. A Prometheus viszont szerencsétlen helyzetben volt, azonban mégis sikerült egy kisebbfajta, pár soros bejegyzést írnia a filmtörténelem bőrkötéses nagykönyvébe. Nem klasszikus, nem hivatkozási alap, nem mérföldkő, de egy elgondolkodtató, erősen filozofikus science fiction, ami manapság igazi hiánycikk – sokaknak ennyi már elég az üdvösséghez, másoknak sajnos több kellett. Ennek az igazsága pedig legalább akkora volumenű rejtély, mint amekkorákat maga a film kínál, elejétől a végéig.
A Prometheus egyébként is szerencsétlen csillagzat alatt született. Teljesen ellentmondásos elvárásoknak kellett megfelelnie, hiszen ott volt egy nagy múltra visszatekintő, kultikus franchise, amelybe valamiképp bele kellett helyezni ezt a darabot, közben értelemszerűen intelligens és tradicionális science fictionként is működnie kellett, nem beszélve a sorozat hagyományainak követéséről, azaz, hogy más legyen, mint az azt megelőző részek. Nos, valóban más lett, de már túlságosan is: a Prometheus (és most jön a hidegzuhany, bár már úgyis tudja mindenki) NEM A nyolcadik utas: a Halál közvetlen előzménye, de még alapvetően előzménynek is csak óvatosan lehet hívni. Alient pedig csak nyomokban tartalmaz, mondjuk ez sem kevésbé összetett kérdés, mint az, hogy maga a film megítélésben mégis hol helyezkedik el ebben a frencsájzban. Scott és az írók teljesen más mederbe terelték az alkotást, a lényeg ezúttal nem a xenomorphokon van, hanem egy sokkal nagyobb, magasztosabb dolgon, melynek köszönhetően egy igazi filozófiai irányultságú sci-fi született, ami remekül kapcsolódik a mostanra több, mint 40 éves franchise-hoz, egyúttal tematikailag is nem keveset tesz hozzá. Érthető, hogy sokan annak idején és még ma is egyszerűen képtelenek hova tenni a Prometheust, mivel alaposan megrengette mind a rajongókat, mind a laikusokat. Nagy szörnyeteg a Prometheus, de egy teljesen más fajta szörnyeteg, mint A nyolcadik utas: a Halál. És ez így is van jól.
2093-ban a Weyland vállalat jóvoltából a Prometheus űrhajó, egy kutatócsoporttal az LV-223 nevű, eddig felfedezetlen bolygóra indul, hogy lehetséges választ találjon az emberiség örök rejtélyére. A Földön két régész, Dr. Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) és férje, Charlie Holloway (Logan Marshall-Green) néhány ásatáson olyan titokzatos jeleket talált, melyekből egy távoli csillagrendszert azonosítottak, amit ők meghívónak vélnek a fajunk teremtőitől. Az expedíció hamarosan különös nyomokat és bizonyítékokat talál, azonban nemsokára kiderül, a megismerni vágyott alkotóink valójában cseppet sem olyan barátságos lények, mint ahogy azt mi gondoltuk, ráadásul egyéb más tényezők is tesznek arról, hogy a planétán és a hajó legénysége közt visszafordíthatatlanul elszabaduljon a pokol…
A Prometheus felülemelkedik a franchise eddig képviselt irányultságán, azaz jobban nélkülözi a horror-elemeket és sokkalta inkább ontológiai témákba nyúl bele. Elsősorban filozofikus sci-fi, mely rólunk, emberekről szól. Rólunk, akik elkeseredetten keressük létezésünk okait, kutatjuk azt a felsőbbrendűnek vélt értelmet, amely megteremtett minket, magát Istent, kiről úgy hisszük, létrehozta fajunkat, de hogy miért tette ezt, vagy, hogy egyáltalán létezett-e, sosem tudhatjuk biztosan. Szüntelenül furdal minket a kíváncsiság, rengeteg kérdés, kétség, megannyi mondat lapul az agyunkban, melyet fel akarunk tenni, el akarunk mondani a megalkotóknak, ám hosszú történelmünk alatt, valahol út közben mintha túlontúl fontosnak kezdtük volna gondolni magunkat az univerzumhoz és a világegyetemhez képest. Tudásunk segítségével páratlan dolgokat vittünk véghez, bámulatos tetteket hajtottunk végre, fajunk egyre nagyobb magasságokba tör, ám ezzel együtt számtalan borzalmas történést tudhatunk magunk mögött. Az összes pozitívum ellenére ott rejtőzik bennünk a nyughatatlan, fondorlatos kisördög, aki szívesen játszana Istent, ha lehetősége lenne rá, sőt, jelenleg pontosan egy ilyen jövő felé tartunk. Ám attól, hogy létrehozunk dolgokat, már automatikusan Istennek minősülnénk? Balgaság lenne rögtön ezt hinni, de ha továbbgondoljuk a dolgot, akkor vajon a lehetséges teremtőnket/teremtőinket ugyanilyen keretek között hogyan neveznénk? A Prometheus a lét, a halál és ennek a végtelen körforgását boncolgatja, nagy kérdéseket vet fel, de ezekre sokszor teljesen ködbe burkolózó válaszokat ad. Halványan utal, céloz, port hint, a teljes igazságot nem teszi oda a néző elé.
Az alkotás igazi unikum a mai filmgyártásban: a legkevésbé sem rág semmit a szánkba, pont ellenkezőleg. Szándékosan proaktív gondolkodásra ösztönöz a kérdéseivel, az összmitológiai kontextus miatt valódi posztmodern mű, amely a különböző mitológiákat, mint a keresztény és az antik görög (a benne található apróságokkal együtt) szívesen mixeli össze egységes egésszé. Fenékig van pakolva metaforákkal, általában még a kisebb dolgoknak is van értelmük, és valamilyen vallási, vagy bibliai képre, szövegre lefordítható jelentésük: folyamatosan ugranak be a Szentírás bizonyos sorai a film jeleneteit nézve, melyeket néha esetleg csak a fantáziánk miatt látunk többnek, amik (a fekete teremtő anyag – „Kezdetben vala sötétség” ugye), egészen az egyértelmű utalásokig, amelyek a bűn örök témáját foglalják össze. Hiszen az örök élet és az Istenné válás akarata bűn: Prométheusz elvette az Istenek erejét, hogy az embereknek adja, Ádám és Éva evett a Tudás Fájáról, tetteikért pedig felelniük kellett. A filmben a Teremtőnk ugyanúgy megbüntet minket, ahogy az engedetlen titánt a hübrisz elkövetéséért, ahogy Ádámot és Évát az ősbűnért. A görög mitológiában és a keresztény vallásban rendre előkerül a téma, ahogy más népek teremtéstörténetében is, de a lényeg ugyanaz: mindenhol eltérő neveken nevezik, a hübrisz ugyanazt a bűnt regéli el, mint az Ószövetség teszi a kiűzetéssel, az ősbűn segítségével, ezt a vétket pedig mindkét esetben más-más eszköz testesíti meg. Egyikben a tűz, a másikban a két fa. Azaz maga a tudás és az örök élet.
A Prometheus rámutat arra, hogy vannak olyan titkok, melyeket nem érdemes megbolygatni, dolgok, amiket jobb, ha nem ismerünk. Legnagyobb erénye egyben a legnagyobb hibája is: alig kínál konkrét fogódzkodót, legtöbb elméletével pedig az a baj, hogy azokat nemhogy alátámasztani, de még cáfolni sem tudja. Így gyakorlatilag - kissé durván megfogalmazva - mindenki azt gondolhat róla, amit akar. Pont ezért gyártottak, és még manapság is gyártanak ezer, meg ezer elméletet erről a filmről, bemutatása napjától kezdve. Megosztottsága pedig túlságosan széles skálán terjed az elhibázott és félreértett marketingtől kezdve a frencsájzban elfoglalt helyén át, a megválaszolatlan, néha kifejezetten túlmisztifikált kérdésekig, és azoknak homályba burkolt magyarázatáig bezárólag. Mindazonáltal hátborzongató és egyben szívmelengető érzés visszatérni annak a közelébe, ami annyi álmatlan éjszakát okozott. A rejtély, ami azt a patkó alakú űrhajót és annak titokzatos, megkövesedett, óriásszerű utasát övezte A nyolcadik utas: a Halálban, több, mint három évtizeddel később újra reflektorfénybe került. És még ha nem is sikerült maradéktalanul kielégíteni minden rajongó igényét, az tény, hogy a Prometheus szó szerint gyönyörű film. Scott amúgy is elsősorban vizuális rendező: itt is tökéletesen megy neki a szemet gyönyörködtető képi világ bemutatása. Megigéző és szinte kézzel fogható, a csodálatos díszletekkel együtt, amelyek Erich von Daniken elképzeléseit idézik, megspékelve némi H.P. Lovecraft beütéssel – utóbbinak Az őrület hegyei című műve nem csak vizuálisan, de történetében is erősen inspirálta Scott filmjét.
A Prometheus tehát nem egyszerű film. Rendkívül nehéz róla objektíven nyilatkozni, a rengeteg vita, elmélet, internetes szájkarate után, nyugodt szívvel szinte senkinek sem ajánlható, mivel csaknem megjósolhatatlan, be lopja-e magát az adott néző szívébe, avagy sem. Azok után, hogy a fél világ elfogadta, hogy ez egyáltalán nem egy Alien film, se nem a klasszikus első epizód közvetlen előzménye, nem árt feltenni magunknak a kérdést: vajon akkora baj, hogy Scottnak volt annyi mersze, hogy teljesen már irányba vigye el a franchise-t? Kibővítse, továbbszője, magvasabb gondolatokat adjon hozzá? Egyáltalán nem probléma, feltéve, ha mindezt okosan csinálja. A Prometheus viszont szerencsétlen helyzetben volt, azonban mégis sikerült egy kisebbfajta, pár soros bejegyzést írnia a filmtörténelem bőrkötéses nagykönyvébe. Nem klasszikus, nem hivatkozási alap, nem mérföldkő, de egy elgondolkodtató, erősen filozofikus science fiction, ami manapság igazi hiánycikk – sokaknak ennyi már elég az üdvösséghez, másoknak sajnos több kellett. Ennek az igazsága pedig legalább akkora volumenű rejtély, mint amekkorákat maga a film kínál, elejétől a végéig.
