A DC Comics egyik legismertebb, és úgy en bloc az egész képregényvilág
egyik legikonikusabb karaktere, Harley Quinn jogosan vívta ki magának az őt
megillető helyet ebben a műfajban az évek során. Sok minden volt már ezalatt a
pszichiáterből lett bohóchercegnő: a pszichopata, és beteg Joker még
pszichopatább, és még betegebb bűntársa/szeretője/segítője, majd egy időre szólóban
is kipróbálta magát, emellett néhányszor csapatban, többedmagával keserítette
meg mások életét, hozzá hasonlóan szemrevaló, és őrült hölgyeményekkel
egyetemben. Nem is rossz teljesítmény egy olyan figurától, aki pályafutását egy
rajzfilmben kezdte: a ’90-es évek elején a híres, és kultikus Batman sorozat
alkotópárosa, Paul Dini, és Bruce Timm talán még maguk sem gondoltak bele annak
idején, hogy az ő fejükből kipattant figura ilyen messzire jut majd. Hogy
nemcsak a tévéképernyőket, hanem a képregényeket, a videojátékokat, később
pedig a mozivásznakat is meghódítja, egyúttal belopja magát mind az erős női
karakterre, ne adj isten határozott idolra vágyó, a gyengébbik nemet képviselő
olvasók szívébe, mind a geek-pasik nedves álmaiba. Egy ilyen kiemelt státuszhoz
egy saját képregénysorozat is dukál, szerencsére a DC fejesei hamar rájöttek,
hogy mekkora potenciál rejlik egy ilyen projektben, és hamar ráküldték a
megfelelő embereket, hogy serénykedjenek a koncepció körül. Lényegében ebből
lett a simán csak Harley Quinnre keresztelt sorozat, amely három évig
futott, és összesen 38 számot ért meg. A széria voltaképp főszereplővé léptette
elő az addig csak jópofa mellékalakként aposztrofált karaktert, a régóta
esedékes reflektorfénybe állította őt, és a végeredményt látva egy kifejezetten
szórakoztató képregény született, amely klasszikus ugyan sosem lett, stílusa
mégis a DC univerzum egyik legkomikusabb olvasmányává teszi.
A Prelűdök és kop-kop viccek (eredetileg a Harley Quinn sorozat első hét száma) valójában egy összefüggő, mégis több részre felosztható sztori, ami voltaképp igyekszik a címszereplő személyiségfejlődéseit prezentálni, valamint még tovább árnyalni jellemét. Persze ez egy olyan önmaga farkába harapó kígyó, amit igencsak nehéz feloldani: Harley karakterét legjobban a Joker iránti beteg rajongása határozza meg, ezt az ijesztően vicces, egyszerre pszichológiai, és szexuális értelemben vett vonzalmat annyira sokszor, és oly’ sokféle módon ábrázolták már, hogy kitörölhetetlen lenyomatát végleg otthagyta a képregények lapjain. Harley Jokerbe vetett, szinte megingathatatlan hitét, és hűségét a bomlott elméjű bohóc folyamatosan próbára teszi, miközben Harley voltaképp csak egy koloncnak van beállítva, akibe Joker időnként beletörölheti a talpát, ha úgy van kedve. Személyiségükhöz hűen kapcsolatuk sem épp egyszerű eset, de Joker fizikai bántalmazásai, szélsőséges módszerei (melyekbe beletartozik az is, hogy néha akadályt, vagy konkurenciát lát Harleyban, ezért meg akarja gyilkolni), és ez az egész „szeretem-nem szeretem” felfogás időnként nem várt fordulatokhoz vezet. A Prelűdök és kop-kop viccek alapja is ez: a legelső epizódban Harley megelégeli azt a kemény bánásmódot, amivel Joker viseltetik iránta, ezért megpróbál tőle elszakadni. Persze a tapasztaltabb olvasók már tudják, hogy ennek mi lesz a vége. Nem ez az első, sem az utolsó eset a karakter történetében, hogy ilyen döntésre jut, de a végén mindig visszatér hőn szeretett párjához.
Könnyű lenne leírni, hogy Joker, és Harley nem létezhet egymás nélkül, csak az nem fedné teljes egészében a valóságot. Míg előbbi tökéletesen megállja a helyét egymagában, és számos klasszikus szóló-történet köthető a nevéhez, addig Harley szorosan Jokerhez tartozik, így bár mellékszereplőként ütős, saját sztorit már nagyobb kihívás írni neki. Mondhatni, szinte már eleve halva született ötlet ilyesmibe belefogni. Karl Kesel író, és Terry Dodson rajzoló azonban másképp gondolta, közös munkájuk parádés gyümölcse ez a képregény, mely egy rakás klasszikus, és ismerős DC karaktert vonultat fel, miközben egy teljesen laza, fekete humorral teli hangot üt meg. Miután Harley otthagyja Jokert, Kétarc mellé szegődik, ám ahelyett, hogy csak céltalanul sodródna az árral, egész egyértelműen cselekszik. Képes kiállni magáért, és másokért is, miközben csak úgy röpködnek a szóviccek, a megmosolyogtatótól a fárasztó kategóriáig, majd végül megpróbálkozik az önállósodással. Saját bűnbandát alapít, nem tartozik már mások alá, ő maga ad parancsokat, ezzel pedig a sztorit, és magát a karaktert is egy teljesen más mederbe terelik. Persze az alkotóknak eszükben sem volt elmerülni a komolyabb témákban, és esetleg bemutatni Harley beteg lelki világát, a szerelmével kapcsolatos viszonyát, kihagyják a felesleges drámázást, csak a színtiszta szórakoztatás marad. És ez teljesen jól van így: a kötet sajátosan abszurd, valóságtól tökéletesen elrugaszkodó humoros mese, mely egy pillanati sem akarja magát komolyan venni, és ez nemhogy előnyére válik, hanem maximálisan jól is áll neki.
Természetesen a képregény a lehető legmesszebb áll a hagyományos szuperhőstörténetektől, és főszereplőiknek szögegyenes jellemétől, motivációitól. Harley velük szemben tökéletesen kiszámíthatatlan, ennek megfelelően nincs igazi összetartó ereje az eseményeknek, az egészséges kohézió hiánya azonban egy olyan ritka esetet hoz magával, ami miatt a történetben előforduló hibákat mégsem lehet tradicionálisan kezelni. Ami egy másik sztoriban negatívum, azt itt akár pozitívumként is lehet értelmezni, mivel a cselekmény zavaros, néha követhetetlen vonalvezetése remekül prezentálja Harley beteges, és elvont gondolatvilágát. Emiatt a cselekmény nem esik szét, és pontosan ezek a tulajdonságok a képregény erényei, mivel tudatosan lett ilyen az egész. Mindez a rajzokra is vonatkozik: Terry Dodson ábrázolásmódja nagyszerűen kiemeli a női karakterek szemrevaló bájait, és idomait, mondjuk a férfi karaktereket illetően már nem remekel ennyire, de annyi baj legyen. A stílus nagyon kommersz, és színes, már-már karikaturisztikus, néha pedig minden előzmény nélkül vált át a klasszikus Batman rajzfilmsorozat grafikájára. A végeredmény hagy némi kívánnivalót maga után, ellenben nagyon is hangulatos, így hát voltaképp a célját részben eléri.
A Prelűdök és kop-kop viccek könnyed, és üdítő olvasmány, ami ugyan nem váltja meg a világot, stílusa azonban mégis eladja a szélesebb közönségnek. Az ilyen hangvételű képregény egyébként is hiánycikk hazánkban, szerencsére ezt a kiadók is látták, így lényegében az utóbbi időben nagyobb mennyiségben kapunk ezekből a történetekből (lásd még: Deadpool). Nem utolsósorban végre életet ver az Eaglemoss DC sorozatába, mely eddig vagy olyan sztorikat adott ki, amik korábban már megjelentek nálunk, vagy olyanokat, amiket legjobb esetben maximum csak a korrekt jelzővel lehet illetni – a ritka kivételektől eltekintve persze. Harley szóló kalandja azonban kifejezetten pozitív csalódás, egyúttal a minőség növekedésének legelső bizonyítéka.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #9 – Harley Quinn: Prelűdök és kop-kop viccek (2017)
Harley Quinn #1-7 (2000-2001)
A Prelűdök és kop-kop viccek (eredetileg a Harley Quinn sorozat első hét száma) valójában egy összefüggő, mégis több részre felosztható sztori, ami voltaképp igyekszik a címszereplő személyiségfejlődéseit prezentálni, valamint még tovább árnyalni jellemét. Persze ez egy olyan önmaga farkába harapó kígyó, amit igencsak nehéz feloldani: Harley karakterét legjobban a Joker iránti beteg rajongása határozza meg, ezt az ijesztően vicces, egyszerre pszichológiai, és szexuális értelemben vett vonzalmat annyira sokszor, és oly’ sokféle módon ábrázolták már, hogy kitörölhetetlen lenyomatát végleg otthagyta a képregények lapjain. Harley Jokerbe vetett, szinte megingathatatlan hitét, és hűségét a bomlott elméjű bohóc folyamatosan próbára teszi, miközben Harley voltaképp csak egy koloncnak van beállítva, akibe Joker időnként beletörölheti a talpát, ha úgy van kedve. Személyiségükhöz hűen kapcsolatuk sem épp egyszerű eset, de Joker fizikai bántalmazásai, szélsőséges módszerei (melyekbe beletartozik az is, hogy néha akadályt, vagy konkurenciát lát Harleyban, ezért meg akarja gyilkolni), és ez az egész „szeretem-nem szeretem” felfogás időnként nem várt fordulatokhoz vezet. A Prelűdök és kop-kop viccek alapja is ez: a legelső epizódban Harley megelégeli azt a kemény bánásmódot, amivel Joker viseltetik iránta, ezért megpróbál tőle elszakadni. Persze a tapasztaltabb olvasók már tudják, hogy ennek mi lesz a vége. Nem ez az első, sem az utolsó eset a karakter történetében, hogy ilyen döntésre jut, de a végén mindig visszatér hőn szeretett párjához.
Könnyű lenne leírni, hogy Joker, és Harley nem létezhet egymás nélkül, csak az nem fedné teljes egészében a valóságot. Míg előbbi tökéletesen megállja a helyét egymagában, és számos klasszikus szóló-történet köthető a nevéhez, addig Harley szorosan Jokerhez tartozik, így bár mellékszereplőként ütős, saját sztorit már nagyobb kihívás írni neki. Mondhatni, szinte már eleve halva született ötlet ilyesmibe belefogni. Karl Kesel író, és Terry Dodson rajzoló azonban másképp gondolta, közös munkájuk parádés gyümölcse ez a képregény, mely egy rakás klasszikus, és ismerős DC karaktert vonultat fel, miközben egy teljesen laza, fekete humorral teli hangot üt meg. Miután Harley otthagyja Jokert, Kétarc mellé szegődik, ám ahelyett, hogy csak céltalanul sodródna az árral, egész egyértelműen cselekszik. Képes kiállni magáért, és másokért is, miközben csak úgy röpködnek a szóviccek, a megmosolyogtatótól a fárasztó kategóriáig, majd végül megpróbálkozik az önállósodással. Saját bűnbandát alapít, nem tartozik már mások alá, ő maga ad parancsokat, ezzel pedig a sztorit, és magát a karaktert is egy teljesen más mederbe terelik. Persze az alkotóknak eszükben sem volt elmerülni a komolyabb témákban, és esetleg bemutatni Harley beteg lelki világát, a szerelmével kapcsolatos viszonyát, kihagyják a felesleges drámázást, csak a színtiszta szórakoztatás marad. És ez teljesen jól van így: a kötet sajátosan abszurd, valóságtól tökéletesen elrugaszkodó humoros mese, mely egy pillanati sem akarja magát komolyan venni, és ez nemhogy előnyére válik, hanem maximálisan jól is áll neki.
Természetesen a képregény a lehető legmesszebb áll a hagyományos szuperhőstörténetektől, és főszereplőiknek szögegyenes jellemétől, motivációitól. Harley velük szemben tökéletesen kiszámíthatatlan, ennek megfelelően nincs igazi összetartó ereje az eseményeknek, az egészséges kohézió hiánya azonban egy olyan ritka esetet hoz magával, ami miatt a történetben előforduló hibákat mégsem lehet tradicionálisan kezelni. Ami egy másik sztoriban negatívum, azt itt akár pozitívumként is lehet értelmezni, mivel a cselekmény zavaros, néha követhetetlen vonalvezetése remekül prezentálja Harley beteges, és elvont gondolatvilágát. Emiatt a cselekmény nem esik szét, és pontosan ezek a tulajdonságok a képregény erényei, mivel tudatosan lett ilyen az egész. Mindez a rajzokra is vonatkozik: Terry Dodson ábrázolásmódja nagyszerűen kiemeli a női karakterek szemrevaló bájait, és idomait, mondjuk a férfi karaktereket illetően már nem remekel ennyire, de annyi baj legyen. A stílus nagyon kommersz, és színes, már-már karikaturisztikus, néha pedig minden előzmény nélkül vált át a klasszikus Batman rajzfilmsorozat grafikájára. A végeredmény hagy némi kívánnivalót maga után, ellenben nagyon is hangulatos, így hát voltaképp a célját részben eléri.
A Prelűdök és kop-kop viccek könnyed, és üdítő olvasmány, ami ugyan nem váltja meg a világot, stílusa azonban mégis eladja a szélesebb közönségnek. Az ilyen hangvételű képregény egyébként is hiánycikk hazánkban, szerencsére ezt a kiadók is látták, így lényegében az utóbbi időben nagyobb mennyiségben kapunk ezekből a történetekből (lásd még: Deadpool). Nem utolsósorban végre életet ver az Eaglemoss DC sorozatába, mely eddig vagy olyan sztorikat adott ki, amik korábban már megjelentek nálunk, vagy olyanokat, amiket legjobb esetben maximum csak a korrekt jelzővel lehet illetni – a ritka kivételektől eltekintve persze. Harley szóló kalandja azonban kifejezetten pozitív csalódás, egyúttal a minőség növekedésének legelső bizonyítéka.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #9 – Harley Quinn: Prelűdök és kop-kop viccek (2017)
Harley Quinn #1-7 (2000-2001)
