Kritika
Wonder Woman
Kritika
Micsoda nő!
A Marvel, és a DC mozitermekben dúló versenye eddig igencsak egyenetlen volt, ha lehet ezt egyáltalán versenynek hívni. Mivel, amíg előbbi stúdió kínálata, még a mostanság kissé meg-megbicsakló minőség ellenére is egy biztos pont a közönségnek, és töretlen sikernek örvendenek filmjeik, addig a rivális boszorkánykonyhájából előkerülő produkciókért már nem tenné mindenki tűzbe a kezét. Lehetne vitatkozni napestig, de tény, hogy a DC nagyon nincs a helyzet magaslatán, ha filmekről van szó: a kritikusok rendre porba tiporják a próbálkozásokat, a kassza sem csilingel úgy, ahogy kellene, és lassan már nagyobb figyelmet kapnak a heti rendszerességgel érkező hírek a különböző projektek körüli balhékról, mint az, hogy következőleg melyik hősöket láthatjuk majd megelevenedni a vásznakon. Pedig egyre nehezebb lesz összehasonlítani egymással ezt a két igyekvő monstrumot, és a „Burger King vs. McDonald’s”, „Pepsi vs. Coca-Cola” című klasszikus párharcok farvizén úszva a DC már a kezdetekkor komolyan próbált elvonatkoztatni a Marveltől, hogy a saját útját járhassa – az, hogy ez az út mennyire volt eredményes, jó, és iránymutató, az már más kérdés. Ezek után az a furcsa helyzet állt elő, hogy mindenki egy női szuperhőstől várta a megváltást (vagy legalábbis próbált finoman közelíteni hozzá, a három csalódás után), aki talán végre életet verhet a DC szenvedő koncepciójába, és tököt növeszthet neki, ha már a férfiaknak nem sikerült. És lőn csoda, valóban így lett: a Wonder Woman hátrányos helyzetből indult, a gyengébbik (ebben az esetben ezt a szót kéretik idézőjellel elképzelni) nem képviselőjével felvértezve, ellenben olyan frissességet hozott a képregényfilmek lassan egy kaptafára készülő világába, amire már nagyon régen szüksége volt ennek a műfajnak.  



Félreértés ne essék, a Wonder Woman nemcsak a főszereplője okán az, ami. Nem ez az első képregényfilm, melyben egy női főhősnek kell bizonyítania, ugyanakkor ezelőtt még nem készült ennyire komoly pénzzel, és marketinggel megtámogatott produkció, ráadásul a szuperhős zsáner mánia kellős közepén. Ebből a szempontból a korábbi próbálkozások maximálisan elhanyagolhatóak, és úgy viszonyultak a stúdiók ehhez a kérdéshez, mintha azok egyáltalán nem is lettek volna. A Wonder Woman parádésan használja ki a témában rejlő lehetőségeket, nem csupán arra épít, hogy egy nőnek kell megállnia a helyét a férfiak kegyetlen, és kiközösítő világában, hanem ezen kívül is tud pozitívumokkal szolgálni – azaz a hímsoviniszták legnagyobb bánatára, csak annyira heroizálja túl a főhősnőt, amennyire szükség van, önálló, két lábon járó, szívvel-lélekkel felruházott karaktert varázsol a vászonra. A film bámulatosan emelkedik ki a legutóbbi DC mozik középszerű posványából, és azokkal ellentétben igyekszik kerülni a látványra épülő megközelítést, a figurák infantilis kezelését, na meg a történet felesleges túlbonyolítását. Patty Jenkins rendezőnő nagyon ráérzett valamire, és bár akadnak azért problémák (némelyik eléggé nagy is), összességében nehéz nem fejet hajtani a végeredmény előtt. Bizonyos szempontból még azt is lehetne mondani, hogy nagyon kellett már egy ilyen film, ami nemcsak hogy bátor kockázatot vállalt a főhőse kiválasztásával, de még olyan örök ideig aktuális témákról is szól, amelynek következtében egy kifejezetten emberi, érzelmes sztori kerekedett ki az egészből.  



Diana (Gal Gadot) a világtól elzárt szigeten, Themüszkirán él, az amazonok királynőjének, Hippolütének (Connie Nielsen) lányaként. A földrészt Zeusz annak idején elrejtette az emberek tekintete elől, hogy így óvja őket a háború istenétől, Árésztól, ám a világ gyors iramban változik, és végül a véletlen folytán rátalálnak a szigetre. Steve Trevor (Chris Pine) amerikai kém repülőgépe lezuhan Themüszkirán, nyomában az ellenséges német csapatokkal. 1918-at írunk, nagyban dúl az Első Világháború, a nagyhatalmak már a békekötésen morfondíroznak, ám az Antant seregén belül egy renegát csoport új halálos gázt fejleszt ki, amivel végre megnyerhetnék a négy esztendeje húzódó háborút. Mivel ez a fenyegetés az amazonokat is veszélyezteti, Diana, anyja parancsa ellenére elindul Trevorral, hogy a fronton átverekedve magát, legyőzze az ellenséges erőket, és megszabadítsa őket a gonosz befolyásától, mivel az egész háborút Árész sötét, háttérben végbemenő machinációinak tudja be.  



A film egyrészt ügyesen nyúl vissza a múltba, másrészt mindezt remekül vetíti át a modern korra is. Sorban jönnek a fricskák a korszak férfi uralta társadalmára, a konzervatív hangulatot remekül figurázza ki az erős feminizmus, ami végig uralja a produkciót, de sosem annyira, hogy az túlságosan tolakodó, vagy erőltetett legyen. Emellett jól érzékelteti a háború borzalmait, az ártatlan áldozatok szenvedését, és a vérben, sárban harcoló katonák vég nélküli küzdelmét. És ez az, amiben igazán hódít a Wonder Woman: az első világégés szörnyűségein, és az emberi gonoszságon keresztül mutatja be Diana karakterét. Ebből a szempontból a téma nagyon is aktuális, hiszen, míg világ a világ, fajunk folyamatosan pusztítja egymást, csak a csatatér, és a szembenálló felek változnak. Azonban az emberi természet sötét oldalával kontrasztban Diana olyan őszinte, önzetlen jóságot képvisel, mely lehet, hogy idejétmúlt, és naiv, mégis talán pont az ilyen régimódi dolgokra van ma szükség. Arra hivatott, hogy visszahozza a békét a harcok, és kegyetlenség áztatta világba (azaz nagyjából olyan, mint amilyen Superman kellett volna, hogy legyen, ha Zack Snyder értette volna a dörgést), közben a film nem foglal állást egyik oldal mellett sem: nem arról szól, hogy ki a jó, és ki a rossz, hanem, hogy maga a háború mennyire értelmetlen, és borzalmas dolog. A csúcspontként is értelmezhető lövészárkos jelenet remekül festi le egy mocsokból előlépő istennő képét, aki a maga rendíthetetlen elkötelezettségével reményt ad az embereknek, és megmenti az ártatlanokat. Világos, és jól értelmezhető céljai vannak, teljesen érthető, hogy mit miért csinál, szögegyenes jellemmel rendelkezik, mindig tudjuk, merre tart. Ez az, ami eddig hiányzott a DC filmes univerzumának hőseiből, de Diana már nem szenved csorbát. Ahhoz képest, hogy gyakorlatilag egy félisten, sikerült kifejezetten emberivé varázsolni ezt a karaktert. Egyszerre áll messze a Marvel héroszaitól (emberek, akik istenekké akarnak válni), miközben tökéletesen magán viseli a DC képregények szuperhőseinek (akik istenek, de emberek akarnak lenni) fő motívumait.  



Bátran állíthatom, hogy kellemes csalódás lett a harcos amazon szóló-filmje, de ettől függetlenül van egy-két olyan dolog, ami bezavar ebbe a nagyszerű képbe. Lassan már-már elvárás lesz a DC moziknál a fékevesztett pusztításpornó, sajnos még akkor is, amikor az teljesen szükségtelen, és indokolatlan. Mégpedig a Wonder Woman olyan alkotás, ahol az ilyesmit nyugodtan ki lehetett volna hagyni, hiszen Jenkins az utolsó fél óráig inkább földhözragadtabb, test-test elleni bunyót részesítő ökölharcokat, és jól megkoreografált csonttörő akciójeleneteket rendez. Viszont úgy látszik, a végére nem tudtak már mit kitalálni, ezért bevetették a mindig rendelkezésre álló, szent CGI-t (ami azt illeti, sokszor nagyon kilóg a lóláb), és összehoztak egy megbicsakló látványorgiát, ami nélkül egyébként tökéletesen meglett volna a film. Sajnálatos, ugyanakkor ez a probléma eredményezett legalább egy karizmatikus, emlékezetes főgonoszt – akit ugyan sokan nyilván nem ebben a formában szerettek volna viszontlátni, jelenléte mégis meglepetésre adhat okot. További gond, hogy akármennyire is ambiciózus ez a film, mégsincs szinte semmi új a nap alatt, egyszerűen nem tud már tetemes, és fontos újdonságokkal szolgálni. Szó se róla, a Wonder Woman ígyis az idei év egyik nagy meglepetése, és egyben egyik legjobb képregényadaptációja – de alig több annál, mint amennyit a néző elvár egy ilyen stílusú alkotástól. Egy unalmas pillanata sincs, remekül sikerült felépíteni a főhősnő köré a mitológiai szálat, végig lendületes, izgalmas tud maradni, ráadásul halványan még némi üzenetet is fel lehet benne fedezni, mely a mindenkori emberiségnek szól.  



A Wonder Woman sikeresen teljesítette a feladatát: megtörte a DC alkotások „átkát”, és adott a közönségnek egy új mozihőst (Gal Gadotra valósággal ráöntötték ezt a szerepet), aki ugyanúgy inspiráló lehet a női nézőknek, mint ahogy a jövőbeli filmesek egész garmadájának is. Sajnos attól függetlenül, hogy ez most jó lett, az még nem jelenti automatikusan azt, hogy ez igaz lesz a DC univerzum következő alkotásaira is: Az Igazság Ligája filmért erősen aggódunk még mindig, viszont ez szerencsére semmit sem von le a Wonder Woman értékéből. Sőt, a képében megszületett az első olyan DC film, ami után a Marvelnek is fel kell kötnie egy kicsit a gatyát. Végre elkezdett kikristályosodni egy valóban szoros verseny a két nagy név között – mi pedig reményekkel tekintünk egy ilyen lehetséges jövő felé. Egyvalami azonban biztos: egy Diana kaliberű szuperhős nagyon ráfért már erre a zsánerre. 
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.