Kritika
A Karib-tenger kalózai: A világ végén (Pirates of the Caribbean: At World's End)
Kritika
Jóból is megárt a sok.
A Karib-tenger kalózai trilógiájának záródarabja (ellenben sajnos nem a franchise utolsó része), A világ végén követi elődje példáját, és némely esetben még túl is mutat azon. A Fekete Gyöngy átka sikere után a második epizód, a Holtak kincse már igyekezett minden olyan elemet, és tulajdonságot a maximumra tolni, amivel az eredeti mű rendelkezett. Látvány, CGI, akciójelenetek dögivel, egyúttal a humort, és a sztori csavarjait is egészen az egekig vitték – legalábbis a harmadik epizód előtt mindenki ezt gondolta, de nem sejtették, hogy az alkotóknak van még bőven a tarsolyukban. Gore Verbinski, és csapata annyira nagyban gondolkozott, hogy egy történetet már két filmen keresztül tudott csak elmesélni, ennek következtében a második, és harmadik epizódot egyszerre forgatták le. Hollywoodban ez sosem ment ritkaságszámba, az már inkább, hogy az ilyen szellemben készült produkciók kevésbé állják már meg a helyüket, ha kohézióról, összetettségről, és összeszedettségről van szó. Márpedig A világ végén minden, csak nem összeszedett: remekül összekapcsolható ezzel az, hogy a stáb sokszor még azt sem tudta, hogy bizonyos jeleneteket épp melyik epizódhoz veszik fel. Az meg már cseppet sem meglepő, hogy sokáig a harmadik felvonás forgatókönyve sem volt készen. Ilyen esélyekkel elindulni sosem szerencsés, ráadásul egy olyan frencsájz esetében nem, mely a 2000-es évek egyik legnagyobb durranása volt, és olyan mértékű rajongótábor gyarapodott körülötte, melyet egyszerűen lehetetlen figyelmen kívül hagyni – a komoly dollármilliókról nem is beszélve.  



Mert hát A Karib-tenger kalózai hatalmas üzlet. A harmadik etap korának legdrágább filmje, a Disney arany tojást tojó tyúkja volt, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a stúdió mindenféle habozás nélkül hozzávágott Verbinskiékhez kerek 300 millió dollárt, hogy a nagyívű kaland minél nagyobb, és hangosabb lezárást kaphasson. A látvánnyal egyáltalán nincs baj: a hatalmas költségvetés legutolsó centje is ott van a filmben, kissé döcögősen induló sztori félúton felpörög, és kivétel nélkül mindenért kárpótolja a nézőjét. A fékevesztett tempót, és a mértéktelen CGI parádét egy durván 30 perces finálé koronázza meg, olyan fan service-el, és lendülettel, ami vitán felül vállveregetést érdemel. Van itt minden, hatalmas örvény, egymásra lövöldöző hajók, fület repesztő, és szemet gyönyörködtetető tengeri csaták, kardpárbajok, velős poénok, és valami olyan fokú energia, ami azóta is hiányzik a legtöbb álomgyári szuperprodukcióból. A majdnem három órás játékidő alatt ambiciózus módon akarják felülmúlni az alkotók, nemcsak a szériában már korábban látott történeti elemeket, és számítógépes effekteket, de közben az összes többi hollywoodi látványfilmnek is példát akarnak mutatni. Utóbbi félig-meddig sikerül is: A világ végén még mai szemmel is elképesztően látványos film, szinte lehetetlen megmondani, hogy mi CGI, és mi nem. Igaz, eddig sem kellett nagyon panaszkodni a szakemberek precíz munkája miatt, de itt tényleg csúcsra járatják ezeket az elemeket. Ebből a szempontból sok más film tanulhatna tőlük.  



A harmadik epizód igazi hibáit nem is ebben kell keresni. Először ott van a történet, mely már bőven túl már azon, amit még nem túltolt epikusságnak, vagy egészséges arányoknak lehet hívni. A Fekete Gyöngy átka egy kerek film volt, azonban A világ végén csak az előző epizóddal, a Holtak kincsével együtt tud egységes egészet alkotni – de hogy milyet, az már más kérdés.  Az előző epizód negatív kicsengésű befejezése után a kis csapat Jack Sparrow (Johnny Depp) után indul, akit vissza szeretnének hozni a halálból, illetve abból a börtönből, ahová Davy Jones (Bill Nighy) száműzte. Időközben a Kelet-indiai Társaság sakkban tartja Jonest annak szívével, így a kalózoknak hamarosan befellegzett, hacsak Sparrow, Will Turner (Orlando Bloom), Elizabeth Swann (Keira Knightley), és a szintén holtaiból feltámadó Barbossa (Geoffrey Rush) nem veszi ennek elejét, a Fekete Gyöngy legénységével együtt. A megszokott Karib-recept szerint természetesen itt is a karakterek különböző érdekei adják a cselekmény igazi ízét, csakhogy  a forgatókönyvírók nem bírták ki, hogy ne tolják túl a biciklit. Szinte mindegyik szereplő minimum hatszor színt vált, emiatt pedig egy idő után kifejezetten nehéz lesz nyomon követni, hogy kinek mi a motivációja, és melyik oldalon áll épp. Felvezetnek egy csomó mellékszálat, de egyszerűen képtelenek mit kezdeni velük. Az a magával ragadó egyéniség, amivel az első rész rendelkezett, itt már csak nyomokban fedezhető fel. A Holtak kincse sem volt hibátlan, de annak még valamennyire sikerült megőriznie A Fekete Gyöngy átka kalandos tempóját, és könnyedségét, A világ végén azonban inkább már egy ügyesen bemagolt lecke, mint egyedi, önmaga lábán megálló alkotás. Itt már a bő lére eresztett játékidő is megsínyli önmagát: húzzák, nyújtják, mint a rétestésztát, az első egy órában alig történik valami, nem beszélve a felesleges álművészkedésekről.  



Ám minden negatívuma ellenére A világ végén egyáltalán nem rossz film. Lehet bőszen szidni amiatt, hogy a fináléban látható nagy csatáig néha-néha már kifejezetten szenvedősnek nevezhető az a cselekményvezetés, amihez Verbinskiék tartják magukat, de mégis tud annyira érdekes maradni a produkció, hogy ezeknek a hibáknak a nagy részét megbocsássuk. Számos ponton szembemegy a szokásos álomgyári klisékkel, és elvárásokkal (talán részben emiatt húzták le sokan), az első néhány percben rögtön felakasztanak egy gyereket, Jacket 45 percig nem is látjuk, miközben a többi főszereplő, és a mellékalakok jobban érvényesülhetnek. A befejezésről már nem is beszélve: kevés ilyen kaliberű film mondhatja el magáról, hogy a cselekményének fő katalizátoraként szolgáló szerelmespárt a végén elválasztja egymástól, és úgy szembeköpi a „Boldogan éltek, míg meg nem haltak…” trendet, mint annak a rendje. Mindezt egy Disney produkcióban, ami elvileg a szélesebb közönséget (tehát egyúttal gyerekeket is) célozza meg. Nem mintha ez akkora baj lenne, sőt, kifejezetten jót tett a harmadik résznek egy ilyenfajta megközelítés, ügyesen szövik tovább a Holtak kincse sötétebb hangulatát, kár, hogy ezt a rengeteg poén, és a túltolt humor miatt nem sikerült jobban kiegyensúlyozni.  



A világ végén tökéletesen öregbíti azt a meggyőződést, hogy a mindig a trilógiák legutolsó része a legrosszabb. Az egyedi vonások egyébként is fokozatosan vesztek ki a szériából, ahogy következtek egymás után az epizódok, de így is sikerült többé-kevésbé szépen lezárni a keretet. Egyszerűen csak egy szórakoztató mozi, ami még mindig képes bevonzani a rajongókat, egyúttal felveti azt a kérdést, hogy talán ebből a témából bőven elég lett volna három felvonás. Az alkotók azonban másképp gondolták, így nem utoljára találkozhattunk Jack Sparrow karakterével, és a Karib-tengerrel, de hogy mi lett ezután a szériával, arról inkább jobb minél kevesebb szót ejteni.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.