Geekz, képregény
Havi képregények - május
Geekz, képregény
Testi, és lelki harcok.
Batman #21
Batman #7 (2012)
Birds of Prey #90 (2006)    

Túl vagyunk a Bagolybíróság sztorijának a felén, ám Scott Snyder író még mindig tud újat mutatni. Sok minden történt 6 szám alatt: Gothamet egy régóta szunnyadó fenyegetés akarja ismét megkaparintani, mely ráadásul emberfeletti, egyben rémisztő képességeket mutat, miközben nem csak a bűnös város történelme, de Batman karaktere is újraértelmeződött egy kicsit. Snyder azonban ezúttal visszafogja a gyeplőt. Az eddig annyira intenzív, tartalmas, és horrorisztikus, tömény cselekmény most kissé lelassul, de ez egyáltalán nem baj: nyugodt vonalvezetése, de ugyanannyira eseménydús, mint elődei, ráadásul még az izgalmat is sikerült megőriznie. A feszültség csúcsra van járatva, viszont ezúttal ez nem a félelmeses képsorokban, és naturalisztikus jelenetekben nyilvánul meg, ezt pedig a legutolsó oldalig képes megőrizni. A figurák kidolgozottságán, a dialógusokon, pontosabban Éjszárny folytonosan épkézláb, okokat kereső jellemén keresztül mutatja meg Snyder, mennyire veszélyes a Bagolybíróság Gotham Cityre. A várost eddig sem fényesítette el a szerencse csillaga, sok mindent megélt már, a víz megmérgezésétől kezdve egy gyilkos víruson át egy pusztító földrengésig, ám a Bagolybírósághoz képest mindez smafu volt. Snyder példásan, és hitelesen érzékelteti mennyire nagy a befolyása ennek a titkos társaságnak, ami pont azért olyan veszélyes, amilyen, mert évszázadokon keresztül sikerült a háttérben maradnia, de mégis mindenre kifejtette a hatását, és mindenhol ott volt/van.  

Ezen kívül, mint mindig, úgy most is emlékezetes panelekkel, és egész oldalas rajzokkal sokkolja az olvasót Greg Capullo. Szó nem érheti a ház elejét továbbra sem, egyszerűen tényleg példátlan, ahogy Capullo művei mennyire összhangban vannak Snyder sötét, és teljeséggel anti-szuperhősös stílusával. Tökéletesen kiegészítik egymást, egyik simul bele a másikba, mind-mind remek bizonyítéka annak, hogy van ebben a témában még elég spiritusz. Egy pillanat alatt az olvasó agyába égnek az olyan képek, mint a denevért elkapó, és vérét kiontó bagoly (mely egyben tökéletes metafora is), vagy a testileg-lelkileg alaposan leamortizálódó, szenvedő, fél lábbal a sírban álló Batman. Emellett kapunk némi módosítást is, már ami a Sötét Lovag múltját illeti. Snyder a karakternek még ezen halvány újraértelmezésével is hatalmas kockázatot vállal, hiszen egy több mint 70 éve létező, és még mindig a leghíresebb figurák közt elhelyezkedő szuperhősnek gigászi méretű rizikó belenyúlni az eredettörténetébe. A legtöbb ilyen próbálkozás ehhez mérten totális kudarc lett, részben az arányok eltalálásának hiánya miatt, azonban Snyder nem követi el ugyanazt a hibát, mint elődei. Teljesen hitelesen adja elő verzióját, mindenféle görcsös igyekezetet nélkülöz, az ötletei pedig tökéletesen beleillenek a Batman mítoszba, egyáltalán nem zavaró az ottlétük, jogosultságuk gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlen – ugyanez igaz Éjszárnyra is.  

A Ragadozóktól pedig hosszú időre elbúcsúzunk (talán örökre), helyét pedig a következő számban, egy alkalom erejéig Jonah Hex veszi át. Egyébként nem rossz az ő sztorijuk sem, csak már képtelen bármiféle újdonságot belevinni a jól működő receptbe. A legtöbb szálat elvarrják, a helyére kerül minden, 1-2 kérdés azért még felmerül, és kapunk egy kisebb, rejtélyes bevezetés arról, hogy mi történik majd a folytatásban, de több mint valószínű, azt magyar kiadásban már soha nem tudjuk meg.  

Marvel #32 
Avengers/Invaders #3-4 (2008)     

Az Avengers/Invaders nagyon ígéretesen indult az első számban, aztán a folytatás egy kicsit visszább vett a karakter-, és jellemábrázolás tempójából, helyette átadta magát a súlytalan, és nagyrészt teljesen indokolatlan csihi-puhinak. A harmadik-negyedik részre pedig kezd az egész átmenni egy korrekt iparosmunkába, ahol a rajz igazán szemrevaló (és valóban, Steve Sadowski nagyon ott van a szeren), ellenben minden más, a karakterek, a cselekmény, és az izgalom is valahol elveszik út közben. Ez korábban még nem volt feltűnő, de ahogy haladunk előre a történetben, és olyan témáknak kellene előjönnie, mint pl. a Megszállók csapatának reakciója a jelenre, esetleg néhány halvány utalás azokra az okokra, ami miatt a világháborús hősök átkerültek 1943-ból a mostani korba, helyette egyre jobban hiányoznak a motivációk, a karakterrajzok, és sok minden más is, amitől több lenne ez a sztori egy látványorientált, üres nyári blockbuster film képregényes megfelelőjétől. A két új epizód egyedül Namor miatt lehet érdekes, akit itt szembesítenek a jövőjével, ami teremt is egy nagy kontinuitási problémát (hiszen az idős énje emlékszik a fiatalkori időutazására), egyébként meg az írók itt sem tudnak élni a lehetőséggel, semmiféle potenciált nem használnak ki, ami egy ilyen találkozásban benne lehet. Tehát lényegében annyi történik, hogy a két Namor egymásnak ugrik, és bunyóznak. Attól függetlenül, hogy ez megint csak ürügy néhány látványos, és akciódús panelre, azért ez az erőszakos reakció nincs is annyira messze a karaktertől, aki szinte minden konfliktust ököllel, és erőszakos megnyilvánulásokkal kezel.  

Az Avengers/Invaders továbbra sem gyenge sztori, csak kissé megbicsaklott. Hátra van még 8 epizód, így nagyon korai még ítéletet mondani felette, de ha a következőkben is ilyen üres, tartalmatlan, csakis a csihi-puhira kihegyezett koncepciót mutat, akkor ez lesz a Marvel kiadó egyik legnagyobb kiaknázatlan ötlete. Van 1-2 monumentuma ennek a számnak, ami emlékezetes, és előrébb viszi valamivel a sztorit (például Doctor Strange látomása, és az alternatív idővonal, mely szép lassan átalakítja a jövőt), de mégis kevés ez ahhoz, hogy felmagasztaljuk ezt az aktuális részt. Nyilván persze megvan még az esély a színvonal emelésére, ugyanakkor ideje lenne már szembesíteni a múltbéli karaktereket a jelenlegi énjükkel (több mint valószínű, hogy ez a következő számban megtörténik), na meg elkezdeni megalapozni azokat a fordulatokat, és okokat, melyek miatt összekeveredtek az idősíkok. Nem rossz ez, csak jobban össze kellene szednie magukat az íróknak.  

Peter Parker Pókember #33
Web of Spider-Man #113 (1994)
Spider-Man #53 (1994)
The Amazing Spider-Man #397 (1995)
The Spectacular Spider-Man #220 (1995)    

A Peter Parker Pókember című sorozatban mostanában borús felhők uralkodnak, és ez a negatív hangvétel a 33. számban sem alakul másképp. A széria idén a híres-hírhedt Klón sztorival foglalkozz, emiatt párhuzamosan követhetjük nyomon az eredeti Pókember, és klónja, Vörös Pók ténykedéseit. Ezek a szálak nemsokára összeérnek, azonban jelenleg két-két  részt szánnak a főszereplőkre: Pókember belső démonaival, és egy halálos méreggel küzd, ami nemsokára megöli, hacsak nem talál gyógymódot, Ben Reilly, alias Vörös Pók pedig Peter Parker egyik legnagyobb ellenségével, Venommal próbál meg kezdeni valamit. Mindketten elkeseredett harcot folytatnak, nemcsak humán ellenlábasaikkal, de önmagukkal is szembe kell szállniuk. A Vörös Pók épp csak most kezdett komolyabban hősködni, ám ennek megvan a nagy ára: megsérül, kimerül, Venom mind fizikailag, mind szellemileg próbára teszi, miközben folyamatosan őrlődik azon, hogy mit kellene, vagy mit nem kellene tennie. Persze végül nemesen cselekszik, és sikerül felülkerekednie: mégis ott van benne az, hogy csak egy klón, egy másolat, aki bár rendelkezik Peter Parker emlékeivel, rokonai iránt érzett szeretetével, és odaadásával, ezek a tulajdonságok hagyományos értelemben mégsem teljesen az övéi. Ennyit arról, hogy Ben Reilly erőltetett, és sematikus karakter lenni: persze tény, hogy Peter sokkalta érdekesebb, és könnyebben azonosulhat vele az olvasó, de Ben sem csak egy papírmasé figura. Ugyanúgy lehet érte izgulni, vagy szurkolni, a személyes drámája pedig kifejezetten közel viszi őt a rajongók szívéhez. A négy részes történetet pedig remekül zárja le ez a szám: Ben összeszedi minden erejét, bátran felveszi a harcot, és végül megmenti a napot, ahogy egy hősnek kell.  

Peter Parker sztorija már nem ennyire vidám. A szuperhős, aki az utóbbi időben minél jobban megpróbált elzárkózni a felesége, és az emberi érzelmek elől, most haldoklik, és lassan úgy néz ki, hogy már csak egy csoda segíthet rajta. Eddig Pókként aposztrofálta magát, aki csendes, erőszakos, nem veszi figyelembe a lelkiismeretét, sem könyörületét, inkább ösztönös, és agresszív, mint az a hős, akit eddig megismerhettünk. Ezek az elhatározások azonban kezdenek megdőlni: Peternek nincs már sok ideje hátra ezen a világon, ezért rájön önnön butaságára. Hogy mennyire elállatiasodott, és mennyire nem értékelte az életet, addig amíg míg lehetett. Ezért igyekszik rendbe hozni az életét, és kiélvezni még azt a kis időt, ami maradt neki. Lényegében ez Peter Parker maga: hiába próbál eltávolodni jellemétől, valahogy mindig visszatér arra a kiindulópontra, amire Ben bácsi halála után eszmélt rá. Nyilván persze tudjuk, hogy úgyis megmenekül végül, ettől függetlenül kifejezetten szomorú, kissé melankolikus, hattyúdalnak tűnő sztori ez, amit könnyen túl lehetett volna tolni, de szerencsére az írók nem követik el a gyakori hibákat. Doctor Octopus megjelenése, és ténykedése azért majdnem kiakasztja a bullshit mérőt, de ennyi talán még belefér. Voltaképp elég hitelesen sikerül előadni azt a fajta fura gondviselést, amivel Pókember iránt viseltetik. Meg akarja menteni, de nem csupa jószívűségből, hanem mert méltatlannak érzi, hogy legnagyobb ellensége élete ilyen értelmetlen véget érjen – persze nagyrészt azért érzi így, mert ő akar vele személyesen végezni.  

A sztori igazi érzelmi hullámvasút. Egyszer lelomboz, majd utána felemel, később pedig ismét jön a hideg zuhany, ami a totális kilátástalanságba taszítja az olvasóját. A finálé igazi arculcsapás, és az írók megmutatják, még ennyi minden után is képesek tovább szőni Pókember történetének a fonalát – Mary Jane, a titokzatos, háttérben mozgó Kaine, Vörös Pók, és még megannyi érdekes monumentum, történetszál, ami miatt nagyonis megéri tovább követni ezt a remek sorozatot.  

The Walking Dead – Élőhalottak #14: Nincs kiút
The Walking Dead #79-84 (2010-2011)    

A The Walking Dead kritikusai jó néhány negatívumot soroltak fel, mind a tévésorozat, mind a képregényszéria esetében, ami a karaktereket, és a sztorit illeti, de az egyik legnagyobb probléma szerintük mégis az, hogy szerintük pont a lényeg hiányzik ezekből az alkotásokból. Vagyis a zombik. Bár a képregény alkotója, Robert Kirkman kifejtette már néhányszor, mind interjúkban, mind magában a sztoriban, hogy még a mű címe is ránk, emberekre utal, ennek ellenére örökös viták témája lesz a történetekben elhelyezett hörgő élőhalottak mennyisége, és azoknak létjogosultsága. Akik azonban hiányoztál őket, és a vérgőzös harcokat, azok most összetehetik a két kezüket. A Nincs kiút című 14. kötet elhozza az igazi Kánaánt, a vég nélküli brutalitást, mely ezúttal nem csak a túlélik lelkére, és jellemére lesz hatással, hanem spriccelő vér, szakadt testrészek, halálsikolyok, és még számtalan ijesztő módokon keresztül is érzékelteti, mennyire elállatiasodott az ember, és milyen mértékben eltorzult ez az egész világ a zombiapokalipszis után. A veszély ezúttal tehát kizárólag élőholtak formájában érkezik, és miközben megy a hent, na meg arat a karakterkasza ezerrel, a szereplők is nagyot fejlődnek. Alexandria egész lakosságának sorsa kérdésessé válik, miközben küzdenek a betörő fenyegetéssel, megpróbálnak egy emberként összefogni, de ezalatt rengeteg lelki seb, és egymás közti személyes konfliktus szakítja szét őket.  

A karakterek azt hitték, hogy miután rátaláltak erre a biztosnak tűnő menedékre, minden rendben lesz, azonban hamar rá kellett jönniük, hogy az élet nem állt meg, a világ pedig legalább annyira vad, ha nem vadabb, mint amilyennek eddig megismerték. Először egy belső viszály ébresztette rá őket a szomorú igazságra, most pedig a zombik, azonban a fő-csapat szívét kezdi egyre hidegebbé tenni ez a folytonos menekülés (kétszeresen igaz ez Rickre), mivel már csakis saját érdekeiket tartják szem előtt, aki nem tartozik közéjük, az nyugodtan elveszhet, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül. Ez a helyzet rengeteg velős, és brutális párbeszédet eredményez, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, annyira zseniálisak. Kirkman akkor van elemében, ha olyan dialógusokat kell írnia, mint ami Rick, és Jessie között zajlik le (rideg, önző, hátborzongató, de mégis tökéletesen meg lehet érteni Ricket, és együtt érezni vele), vagy Carl, és Ron rövid párbeszéde halálról, felelősségről, és értetlenségről. Az ilyen pillanatok emelik nagyszerű, kötelező státuszba a képregényt, mely így kötetről-kötetre jobb lesz. Összehasonlítva a sorozattal, magasan veri azt, mert lendületesebb, mélyebb, nem utolsósorban nem húz el feleslegesen olyan szálakat, amiket a tévéképernyőkön a végletekig bontogatnak, több epizódon keresztül.  

A Nincs kiút az eddigi legjobb felvonás a sorozatban, és egyben a legbrutálisabb is. Hatása nem csak azért maradandó, mert majdhogynem minden oldalon folyik a vér, hanem a karakterek jellemére, és lelkére mért csapások miatt is. Nincs jobb szó rá: kegyetlen!
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.