A világ méltán egyik legnépszerűbb, és egyben egyik legsikeresebb szuperhősének filmes karrierje az utóbbi években egyáltalán nem vívott ki magának olyan szintű
osztatlan elismerést, melyet neve okán megérdemelt volna. Először Sam Raimi
trilógiája fürdött be, két nagyszerű epizód után egy legjobb esetben is
felemásnak nevezhető lezárással, majd Marc Webb rebootja szerepelt le, mind
anyagilag, mind kritikailag, mindössze két felvonás – egy teljesen felesleges
darab, majd egy Pókember 3-effektust öregbítő túlzsúfolt, saját
univerzumot építeni akaró, végeredményét tekintve inkább azt leromboló
próbálkozás – alatt. Nagyon rövid időn belül bizonyította be a Sony, hogy egyedül
inkompetens arra a feladatra, hogy méltó adaptációt kalapáljon össze a barátságos,
és közkedvelt Hálószövőnek. Ennek rendje, és módja szerint már-már papírformaszerűen
véreztette ki a karaktert, olyan, a felgyorsult szuperhősdömping miatt
megváltozott igények közepette, melyeknek egyáltalán nem, vagy csak nagyon
rosszul volt képes megfelelni – egyúttal emiatt hamar nyilvánvalóvá is vált, hogy
ha még akarnak valamit kezdeni ezzel a figurával, akkor drasztikus lépésekre
lesz szükség. Sokan lélegeztek fel jólesően, mikor kiderült, a Marvel stúdiója
lép közbe, és bár filmjeik minősége mostanában egyre kétesebb, mégis nehéz volt
nem örülni annak, hogy ők fogják majd a Sony kezét, miután azok kegyetlen
összetaposták szegény Pókot.
A Marvel egyébként is szeret kockáztatni, még ha nem is lehet hagyományos értelemben rizikósnak hívni ezeket a projekteket (hisz az anyagi siker gyakorlatilag garantált, egy Pókember-film esetében meg pláne), azért mégiscsak hatalmas súly nyomta a vállukat a Pókember: Hazatérés esetében. Három gyenge felvonás után egyszerűen már nem lehet hibázni, főleg nem egy Marvelnek. Így Kevin Feigenek, és bandájának nem elsősorban a kasszákat kellett megcélozniuk, hanem azon rajongók szívét, akik a Sony baklövései miatt már rég elfordultak a Falmászótól, úgy megcsinálniuk a mozit, hogy az teljes értékű, saját útját járó alkotás legyen, ami vitathatatlanul elhiteti nézőjével, hogy szükség van rá – nem utolsósorban pedig illeszkednie kell egy 9 éve tartó filmuniverzumba. Innen nézve hatalmas, és egyben nehéz vállalkozás volt ez, a Hazatérés viszont sikeresen teljesítette mindet: igen, valóban teljes értékű, önálló mű, vita nélkül a saját úját járja, ráadásul az elődöktől eltérő, saját hanggal, és teljes mellszélességgel el lehet róla mondani, hogy nagyon nagy szükség volt rá. Kellett már egy ilyen Pókember-film: mely 13 esztendő után újra hozza azt a pozitív színvonalat, amit kell, emellett az utóbbi idők MCU alkotásainak legkiemelkedőbb darabja vált belőle.
Raimi, és Webb filmjeinek is megvolt a maguk baja. Előbbi a színészválasztásban mutatott hibákat (Tobey Maguire egyszerűen nem volt alkalmas az igazi Peter Parker megrajzolására), majd a rossz arányokkal nyomta rá a bélyegét a trilógiája befejezésére, utóbbinak, bár ott volt egy nagyszerű Andrew Garfield, egy végtelenségig elkoptatott eredet történet újraelmesélésével megpecsételte az első, majd a túlspilázott, saját súlya alatt összeroppanó receptjével operáló második rendezését is. Na, nem mintha a Hazatérés hibátlan lenne: jó öreg, Marveles szokásokhoz híven természetesen most sem lehet minden tökéletes, a filmjeikre telepedett cukormáz okozta problémák ugyanúgy megtalálhatóak benne, ugyanakkor mégsem lehet annyira haragudni rá, mint társaira. Könnyen fel lehetne hozni negatívumként az erőltetett humort, a túlságosan meseszerű hangulatot, és egyebeket, simán rá lehetne sütni ugyanazokat a gondokat, melyekkel a frencsájz többi tagja is küzd, persze csak abban az esetben, ha nem állna olyan baromira jól a filmnek mindez. A Hazatérés ugyanabban a ligában játszik, mint az első Pókember, vagy mint A csodálatos Pókember mégis teljesen más a körítése, mint azoknak. A készítők már az elején leszögezték, hogy a legfőbb inspirációt John Hughes klasszikus művei adták, ehhez mérten az alkotás remekül megidézi, mind stílusával, mind témájával a bájosan túltolt ’80-as évekbeli tinikomédiákat: megvan benne a Tizenhat szál gyertya romantikája, a Nulladik óra identitáskeresése, és a Meglógtam a Ferrarival szellemes, cool stílusa.
A Hazatérés ezen a téren húzza a legnagyobbat. Ahelyett, hogy újra előrángatnák a radioaktív pókcsípést, Ben bácsi halálát, és Peter ezzel a tragédiával járó drámáját, na meg hőssé válását, inkább más mederbe terelik a cselekményt. Eredettörténet ez így is, csak most más szerepel a középpontban. Peter Parker itt még csak egy 15 éves gyerek, aki próbál boldogulni a gimnáziumban, igyekszik rendesen tanulni, barátkozni, túlélni az őt piszkáló nagymenőket, a suli legjobb csajáról álmodozik, nyakában a serdülőkor összes viszontagságával, miközben meg kell találnia önmagát, ráadásul mindezt amellett, hogy még szuperképességei is vannak. Alapból is veszettül nehéz mindez, hát, ha még mellé az ember egy méretarányos pók erejével rendelkezik, képes falat mászni, előre megérzi a veszélyt, és mozgékonyabb akármelyik profi tornásznál. A film pedig remekül elkapja ezt a fonalat: a főhős ugyanazokkal a problémákkal szembesül, ugyanúgy öntelt lesz, ismét meg kell tanulnia a jó öreg mondást, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár, ezúttal azonban mégsem tűnik totál elkoptatottnak az egész, hiszen a bevett sablonokhoz új elemeket, fordulatokat, és karaktereket adnak. A Hazatérés egy kívülálló, szeleburdi, vagány (vagy legalábbis annak látszani akaró) srácról szól, aki arról álmodozik, hogy egy napon a nagyok közé emelkedhet, és valódi hős válhat belőle. Néha kissé esetlen, kissé pancser, elszúr dolgokat, és bőven ki kell még tanulnia ezt a szakmát, de tökéletesen rendben van ez így. Peter nehezen tudja összeegyeztetni civil, középiskolai életét a jelmezes hősködéssel, és miközben görcsösen igyekszik, hogy a Bosszúállók csapatának teljes értékű tagja legyen, a sors kemény leckékkel szembesíti.
Nem nehéz észrevenni, azt a nagy, és hihetetlenül mély tiszteletet, amit az alkotók közül valószínűleg mindenki érzett ezzel a karakterrel kapcsolatban. Látszik, hogy semmit sem bíztak a véletlenre, megpróbálták a lehető legjobban visszaadni azt a Peter Parkert, akit a képregények lapjairól megismerhettünk, illetve inkább a fiatal, középiskolai énjét, aki összességében azért érti a dolgát, mégis hihetetlenül tapasztalt még abban, amit csinál. Tom Holland pedig remekül alakítja ezt a fajta álmodozó, nagyravágyó srácot. A végletekig szerethető, vicces, és laza, róla valóban elhisszük, elődeivel szemben, hogy még csak egy gyerek, nagyrészt olyan hétköznapi problémákkal, melyekkel gyakorlatilag minden fiatal találkozik. Ennek a felfogásnak köszönhetően a közeg is eltérő lett. Ezúttal felejtsük el tehát a hatalmas felhőkarcolókat, és toronyházakat, a köztük lengedező Pókemberrel, a Hazatérés Peterje jóval kisebb, otthonosabb környezetben mozog, a Queens-i külvárosban, és zöldövezetben, a hatalmas épületmonstrumokat maximum a horizontot fürkészve vehetjük észre, és hasonlóan tekintünk a távolba, mint ahogy maga Pókember: vágyakozva, álmokkal, és reményekkel telve egy nagyobb, magasztosabb kalandra. Ugyanakkor mindez ott van a szemünk előtt, hiszen a film végére Peter megtalálja azt a helyét, amit mindvégig keresett, önmagát, rájön, mit kell tennie, és hogy hogyan tegye mindezt. Tökéletesen belesimul a karakter a Marvel univerzumába, szó nem érheti a ház elejét.
Ehhez persze kellettek a Bosszúállók világát mozgató dolgok, mint például az alapsztori, melynek köszönhetően a főhős helye is sokkal egyértelműbb, és hiteles lesz ebben a szerteágazó filmes frencsájzban. A mentorként funkcionáló Tony Stark fel-feltünedezik a filmben, de jelenléte cseppet sem erőltetett, nem lehet ráfogni, hogy csak felesleges reklámfogás lenne (ellenben Pókember jelenlétével anno, az Amerika Kapitány: Polgárháborúban ugye), akkor szerepel, amikor szükség van rá, közben apró útmutatásokat ad a főszereplőnek, vagy épp fejmosást, ha épp az kell. És végre a negatív oldal is tud mit felmutatni: Adrian Toomes, azaz a Keselyű régóta az MCU legjobb, legemberibb főgonosza, motivációi nélkülöznek mindenfajta megalomániát, várospusztítást, és világuralmi törekvést, nem mocskolja be a kezét, ha nem muszáj, kizárólag a pénz miatt csinálja. Akár még az is lehet, hogy a néző együtt fog érezni vele: Michael Keaton nagyszerű alakítása miatt is megéri már most a legnagyobbak közt emlegetni a karaktert, de amúgyis meglehet érteni egy olyan kisember céljait, akivel úgymond kiszúrtak a nagy halak, így kénytelen komolyan kezébe venni a dolgok állását, és magának összekapargatnia a zsírosabb betevőt.
A Hazatérés bizonyos szempontból az utóbbi évek legjobb Marvel filmje. Egy látványos, szuperhősös blockbusterhez képest nem nyújt semmi újat, egyáltalán nem találja fel a spanyolviaszt, az egyébként nagyszerű karakterei, és izgalmas, szépen megrendezett akciójelenetei ellenére sem, viszont olyan megfoghatatlan, szívet melengető bájjal rendelkezik, mely szinte egyből feltüzeli azon rajongók minden vágyát, akik régóta szeretnének már egy igazán jó Pókember filmet látni. Ezzel a Marvel egy újabb nagy kihívást teljesített sikeresen: elhozta nekünk újra a Falmászót, ahogyan arra szükség van, önmagához tisztességesen, számos klasszikus alkotás hangulatát megidézve, de közben nem felejtette el, mi fán terem ez a műfaj. Ízig-vérig szuperhősfilm, tele szívvel-lélekkel. Ezt így, ebben a formában csak, és kizárólag a Marvel stúdió tudja. Pókember végre tényleg hazatért!
A Marvel egyébként is szeret kockáztatni, még ha nem is lehet hagyományos értelemben rizikósnak hívni ezeket a projekteket (hisz az anyagi siker gyakorlatilag garantált, egy Pókember-film esetében meg pláne), azért mégiscsak hatalmas súly nyomta a vállukat a Pókember: Hazatérés esetében. Három gyenge felvonás után egyszerűen már nem lehet hibázni, főleg nem egy Marvelnek. Így Kevin Feigenek, és bandájának nem elsősorban a kasszákat kellett megcélozniuk, hanem azon rajongók szívét, akik a Sony baklövései miatt már rég elfordultak a Falmászótól, úgy megcsinálniuk a mozit, hogy az teljes értékű, saját útját járó alkotás legyen, ami vitathatatlanul elhiteti nézőjével, hogy szükség van rá – nem utolsósorban pedig illeszkednie kell egy 9 éve tartó filmuniverzumba. Innen nézve hatalmas, és egyben nehéz vállalkozás volt ez, a Hazatérés viszont sikeresen teljesítette mindet: igen, valóban teljes értékű, önálló mű, vita nélkül a saját úját járja, ráadásul az elődöktől eltérő, saját hanggal, és teljes mellszélességgel el lehet róla mondani, hogy nagyon nagy szükség volt rá. Kellett már egy ilyen Pókember-film: mely 13 esztendő után újra hozza azt a pozitív színvonalat, amit kell, emellett az utóbbi idők MCU alkotásainak legkiemelkedőbb darabja vált belőle.
Raimi, és Webb filmjeinek is megvolt a maguk baja. Előbbi a színészválasztásban mutatott hibákat (Tobey Maguire egyszerűen nem volt alkalmas az igazi Peter Parker megrajzolására), majd a rossz arányokkal nyomta rá a bélyegét a trilógiája befejezésére, utóbbinak, bár ott volt egy nagyszerű Andrew Garfield, egy végtelenségig elkoptatott eredet történet újraelmesélésével megpecsételte az első, majd a túlspilázott, saját súlya alatt összeroppanó receptjével operáló második rendezését is. Na, nem mintha a Hazatérés hibátlan lenne: jó öreg, Marveles szokásokhoz híven természetesen most sem lehet minden tökéletes, a filmjeikre telepedett cukormáz okozta problémák ugyanúgy megtalálhatóak benne, ugyanakkor mégsem lehet annyira haragudni rá, mint társaira. Könnyen fel lehetne hozni negatívumként az erőltetett humort, a túlságosan meseszerű hangulatot, és egyebeket, simán rá lehetne sütni ugyanazokat a gondokat, melyekkel a frencsájz többi tagja is küzd, persze csak abban az esetben, ha nem állna olyan baromira jól a filmnek mindez. A Hazatérés ugyanabban a ligában játszik, mint az első Pókember, vagy mint A csodálatos Pókember mégis teljesen más a körítése, mint azoknak. A készítők már az elején leszögezték, hogy a legfőbb inspirációt John Hughes klasszikus művei adták, ehhez mérten az alkotás remekül megidézi, mind stílusával, mind témájával a bájosan túltolt ’80-as évekbeli tinikomédiákat: megvan benne a Tizenhat szál gyertya romantikája, a Nulladik óra identitáskeresése, és a Meglógtam a Ferrarival szellemes, cool stílusa.
A Hazatérés ezen a téren húzza a legnagyobbat. Ahelyett, hogy újra előrángatnák a radioaktív pókcsípést, Ben bácsi halálát, és Peter ezzel a tragédiával járó drámáját, na meg hőssé válását, inkább más mederbe terelik a cselekményt. Eredettörténet ez így is, csak most más szerepel a középpontban. Peter Parker itt még csak egy 15 éves gyerek, aki próbál boldogulni a gimnáziumban, igyekszik rendesen tanulni, barátkozni, túlélni az őt piszkáló nagymenőket, a suli legjobb csajáról álmodozik, nyakában a serdülőkor összes viszontagságával, miközben meg kell találnia önmagát, ráadásul mindezt amellett, hogy még szuperképességei is vannak. Alapból is veszettül nehéz mindez, hát, ha még mellé az ember egy méretarányos pók erejével rendelkezik, képes falat mászni, előre megérzi a veszélyt, és mozgékonyabb akármelyik profi tornásznál. A film pedig remekül elkapja ezt a fonalat: a főhős ugyanazokkal a problémákkal szembesül, ugyanúgy öntelt lesz, ismét meg kell tanulnia a jó öreg mondást, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár, ezúttal azonban mégsem tűnik totál elkoptatottnak az egész, hiszen a bevett sablonokhoz új elemeket, fordulatokat, és karaktereket adnak. A Hazatérés egy kívülálló, szeleburdi, vagány (vagy legalábbis annak látszani akaró) srácról szól, aki arról álmodozik, hogy egy napon a nagyok közé emelkedhet, és valódi hős válhat belőle. Néha kissé esetlen, kissé pancser, elszúr dolgokat, és bőven ki kell még tanulnia ezt a szakmát, de tökéletesen rendben van ez így. Peter nehezen tudja összeegyeztetni civil, középiskolai életét a jelmezes hősködéssel, és miközben görcsösen igyekszik, hogy a Bosszúállók csapatának teljes értékű tagja legyen, a sors kemény leckékkel szembesíti.
Nem nehéz észrevenni, azt a nagy, és hihetetlenül mély tiszteletet, amit az alkotók közül valószínűleg mindenki érzett ezzel a karakterrel kapcsolatban. Látszik, hogy semmit sem bíztak a véletlenre, megpróbálták a lehető legjobban visszaadni azt a Peter Parkert, akit a képregények lapjairól megismerhettünk, illetve inkább a fiatal, középiskolai énjét, aki összességében azért érti a dolgát, mégis hihetetlenül tapasztalt még abban, amit csinál. Tom Holland pedig remekül alakítja ezt a fajta álmodozó, nagyravágyó srácot. A végletekig szerethető, vicces, és laza, róla valóban elhisszük, elődeivel szemben, hogy még csak egy gyerek, nagyrészt olyan hétköznapi problémákkal, melyekkel gyakorlatilag minden fiatal találkozik. Ennek a felfogásnak köszönhetően a közeg is eltérő lett. Ezúttal felejtsük el tehát a hatalmas felhőkarcolókat, és toronyházakat, a köztük lengedező Pókemberrel, a Hazatérés Peterje jóval kisebb, otthonosabb környezetben mozog, a Queens-i külvárosban, és zöldövezetben, a hatalmas épületmonstrumokat maximum a horizontot fürkészve vehetjük észre, és hasonlóan tekintünk a távolba, mint ahogy maga Pókember: vágyakozva, álmokkal, és reményekkel telve egy nagyobb, magasztosabb kalandra. Ugyanakkor mindez ott van a szemünk előtt, hiszen a film végére Peter megtalálja azt a helyét, amit mindvégig keresett, önmagát, rájön, mit kell tennie, és hogy hogyan tegye mindezt. Tökéletesen belesimul a karakter a Marvel univerzumába, szó nem érheti a ház elejét.
Ehhez persze kellettek a Bosszúállók világát mozgató dolgok, mint például az alapsztori, melynek köszönhetően a főhős helye is sokkal egyértelműbb, és hiteles lesz ebben a szerteágazó filmes frencsájzban. A mentorként funkcionáló Tony Stark fel-feltünedezik a filmben, de jelenléte cseppet sem erőltetett, nem lehet ráfogni, hogy csak felesleges reklámfogás lenne (ellenben Pókember jelenlétével anno, az Amerika Kapitány: Polgárháborúban ugye), akkor szerepel, amikor szükség van rá, közben apró útmutatásokat ad a főszereplőnek, vagy épp fejmosást, ha épp az kell. És végre a negatív oldal is tud mit felmutatni: Adrian Toomes, azaz a Keselyű régóta az MCU legjobb, legemberibb főgonosza, motivációi nélkülöznek mindenfajta megalomániát, várospusztítást, és világuralmi törekvést, nem mocskolja be a kezét, ha nem muszáj, kizárólag a pénz miatt csinálja. Akár még az is lehet, hogy a néző együtt fog érezni vele: Michael Keaton nagyszerű alakítása miatt is megéri már most a legnagyobbak közt emlegetni a karaktert, de amúgyis meglehet érteni egy olyan kisember céljait, akivel úgymond kiszúrtak a nagy halak, így kénytelen komolyan kezébe venni a dolgok állását, és magának összekapargatnia a zsírosabb betevőt.
A Hazatérés bizonyos szempontból az utóbbi évek legjobb Marvel filmje. Egy látványos, szuperhősös blockbusterhez képest nem nyújt semmi újat, egyáltalán nem találja fel a spanyolviaszt, az egyébként nagyszerű karakterei, és izgalmas, szépen megrendezett akciójelenetei ellenére sem, viszont olyan megfoghatatlan, szívet melengető bájjal rendelkezik, mely szinte egyből feltüzeli azon rajongók minden vágyát, akik régóta szeretnének már egy igazán jó Pókember filmet látni. Ezzel a Marvel egy újabb nagy kihívást teljesített sikeresen: elhozta nekünk újra a Falmászót, ahogyan arra szükség van, önmagához tisztességesen, számos klasszikus alkotás hangulatát megidézve, de közben nem felejtette el, mi fán terem ez a műfaj. Ízig-vérig szuperhősfilm, tele szívvel-lélekkel. Ezt így, ebben a formában csak, és kizárólag a Marvel stúdió tudja. Pókember végre tényleg hazatért!
