Az újkori Majmok bolygója franchise a 21. századbeli intelligens blockbusterek tökéletes mintapéldánya. Ahol, bár a látvány teljesen elsőrangú,
mégsem mindent annak rendelnek alá, így ahelyett, hogy az agyatlan rombolás
oltárán áldoznának ezek a filmek, inkább a vaskos mondanivalóra, a
karakterekre, és azoknak a különböző motivációira erősítenek rá. Ez remekül
ment a trilógia első részének (Lázadás), és még jobban a folytatásnak
(Forradalom), ami talán egy fokkal gyengébb volt ugyan az előzőnél,
mégis sikeresen mélyítette el az „állatias emberek-emberies állatok”
koncepcióját. És gondolom, azzal sem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a
záró darab, A majmok bolygója: Háború tökéletesen kimaxolja ezt a témát,
és csúcsra járatja az antropomorfizmus fogalmát – az ember-szereplők eddig is
fokozatosan vesztették el jelenlétüket a szériában, de a harmadik epizódra
szinte minden figyelem a majmokra irányul. Egyszerre hátborzongató, és
reményteli érzés, hogy gyakorlatilag saját fajunk kihalását nézzük végig bő 140
percbe csomagolva, ennek ellenére mégis Caesar népének fennmaradásáért
szorítunk. Az ő jövőjük biztosítása az, ami a történet gerincét képzi, ezáltal
a néző is megérti, csakis úgy lehet pozitív, és boldog a végkifejlet, ha a
fináléban ők győznek. Teljesen nyilvánvaló, hogy az embereknek itt már nincs
semmiféle szerepük, egyszerűen számukra eljött a vég, amikor eljárják legutolsó
haláltáncukat, ennek a torz hattyúdalnak pedig kifejezetten szomorú kicsengése
van, ami azonban az egyik faj számára pusztulással zárul, az a másiknak magát az
új kezdetet jelenti.
Két évvel járunk a Forradalom eseményei után: az emberek, és a majmok kegyetlen harcot folytatnak, miközben mindkettő oldalnak megvan a maga célja. Előbbinek semmi kedve lekerülni a tápláléklánc csúcsáról, ezért a megoldást a majmok kivétel nélküli legyilkolásában látja, akik egyébként boldogan meglennének velük együtt, csakhogy a természet rendje, és a túlélés ösztöne nem hagyja nyugodni egyikőjüket sem. Nem ők kezdték ezt a háborút, mégsincs más választásuk, minthogy felvegyék a kesztyűt, és végigjátsszák ezt a játékot. Caesar civilizációt akar építeni, azonban ehhez elengedhetetlen, hogy ne mocskolja be a kezét, saját, torz tükörképe, az Ezredes pedig pszichopata zsarnokként irányítja saját hadseregét, kegyelmet, könyörületet, megbocsátást nemhogy a majmokkal, de embereivel szemben sem ismer. Két őserő feszül tehát egymásnak, mindketten tudják, hogy a győztes mindent visz, győzelmet viszont csak mészárlással, és pusztítással lehet kivívni.
A Háború két igazi vezetőt helyez a középpontba. Mindkettőnek megvan a feladata, mindkettőnek hatalmas felelősség nyomja a vállát, hiszen nincs annál nehezebb, és magasztosabb dolog annál, mint azon munkálkodni, hogy saját fajtája fennmaradjon, és ne legyen az enyészeté. Márpedig egy ilyen küldetés vért követel, méghozzá sokat: Caesar megint mélyebb karakter lett egy fokkal, miközben ezúttal a színtiszta bosszúvágy hajtja, pillanatok alatt válnak porrá olyan elvek, melyekhez korábban olyan erősen ragaszkodott. A „majom nem öl majmot” immár csak a múlt, egy naivabb szabály, amit a civilizáció építésének melléktermékei szertefoszlattak – elkerülhetetlenek az áldozatok, és a tragédiák, így Caesar, társaival együtt olyan dolgokat tesznek meg, amiket előtte még csak elképzelni sem tudtak. Mint korábban, úgy most is nehéz elkülöníteni a valóságot a CGI trükköktől: bámulatos, amit összehoztak a szakemberek, egyszerűen ebben a filmben a végletekig élethű minden a legutolsó robbanástól kezdve a legkisebb majomig bezárólag. Andy Serkis egyébként brillírozik a szerepében. A színész, aki voltaképp új szintre emelte ezt a mesterséget, nemcsak simán a hangját, és a mozgását adja ennek a karakternek, hanem valódi személyiséggé, kiemelkedő jellemmé alakítja a figurát, akinek tényleg tekintélye van, és a szemeiből úgy tükröződnek az érzelmek, hogy azt sok hús-vér színész megirigyelhetné. Ez azért fontos, mert a film nagy részében a kamera a szereplők tekintetére fókuszál: mindennél fontosabbak a mimikák, a különböző nonverbális megnyilvánulások, és a testbeszéd, ami az alkotás drámájának tökéletes leképződése. Egyszerűen hihetetlen milyen aprólékosan ki lett dolgozva a CGI, ráadásul úgy, hogy mindez nem válik a film kárára, épp ellenkezőleg: csak még jobban ráerősít a mély karakterépítésre, és nihilista poszt-apokaliptikus hangulatra.
Ami Caesarra igaz, az ugyanúgy érvényes a film elsőre egysíkúnak tűnő fő-gonoszára, az Ezredesre, akit a mindig nagyszerű Woody Harrelson személyesít meg, az Apokalipszis most Kurtz ezredesének a mintájára. Ennek köszönhetően a karakter szinte egész végig a háttérben marad, az elején csak a hangját halljuk, és a katonái beszámolóiból tájékozódhatunk felőle, ez, és az éjsötét lelkének minden egyes szava, összes megnyilvánulása jelent valamit, tökéletesen prezentálja azt a megtébolyodott, szadista, és kegyetlen alakot, ami Francis Ford Coppola klasszikus filmjének az antagonistáját is jellemezte. Mégis, minden ellenszenves tulajdonsága ellenére valamilyen szinten meglehet őt érteni: premier plánból nézi végig saját fajának lassú pusztulását, a vérben, mocsokban, és a totális kilátástalanságban tapogatózva próbálja helyrehozni a dolgokat, ebbe azonban időközben teljesen beleőrült – a két főszereplőt hátborzongatóan zseniálisan állítják párhuzamba, mindkettejüket ugyanaz motiválja, hasonló eszközökkel szállnak harcba, de egymás ellen teszik mindezt. Matt Reeves író/rendező hűen szabja tovább a történetet, miközben egy rakás másik filmből vett kölcsön különböző elemeket, és ötleteket. Felsorolni is sok lenne mennyi klasszikus alkotás inspirálta a Háborút, A nagy szökéstől kezdve a Híd a Kwai folyón át, az olyan egyértelmű bibliai utalásokig, mint az Exodus története (Caesar Mózesként vezeti el népét az új hazájukba), ezáltal pedig olyan nagy kultuszfilmek, mint a Ben-Hur, vagy a Tízparancsolat adták az alapot ennek a történetnek. Ennek köszönhetően a Háború egyszerre több zsánerrel is kokettál, idevehetjük az intenzívebb háborús filmeket is, kiváltképp a vietnámi konfliktust utánozták le előszeretettel az alkotók (Acéllövedék), és persze Coppola előbb említett örökzöldje), de elvétve még western elemeket is felfedezhetünk (A törvényenkívüli Josey Wales, Nincs bocsánat) ebben a koncepcióban.
A kevert műfajok ellenére azonban nem veszik el a részletekben, az eleinte zavarosnak, és összeszedetlennek tűnő stílus összességében jól működik, rátalál magára, megleli saját hangját, gond nélkül görgeti tovább, és viszi el a jól megérdemelt végkifejletig a majmok hosszú, évtizedek óta tartó útját. Szívesen megállnék itt, és leírnám, hogy mennyire jó film lett a Háború, sőt, a legjobb a trilógiából, azonban, mint sok más frencsájzra, úgy erre is érvényes az a megállapítás, hogy mindig a harmadik rész a legrosszabb. Ezen széria esetében azért ennek az etapnak sincs szégyenkeznivalója, sok más sorozat örülne, ha a befejező darabja csak ennyire lenne gyenge, ugyanakkor a forgatókönyv számos hibát vét, ami mellett egyszerűen lehetetlen józan ésszel elmenni, még a nagy rajongás, és a percenkénti levegőbebokszolás esetében is. A Háború elődei nagyszerűségén kívül a gyengeségeit is megörökölte, a történet sík-egyszerű, és kiszámítható, az olyan szálakkal, amikkel az írók képtelenek voltak mit kezdeni, egy határozott huszárvágással elvarrják pillanatok alatt (gondolok itt a második hadseregre), de a „gyengén őrzött” katonai tábor miatt is nem egy szó érhetné a ház elejét, és a problémáknak itt még korántsincs végük. Van tehát bőven hibája a filmnek, de erénye még több, és végülis ez a lényeg. Sokat ígérő, és még többet adó intelligens, nyári blockbuster, ami elszórakoztat, viszont ezalatt el is gondolkodtat. Lassabb, talán néhol vontatottabb is, mint kellene, egyszer túl lassú, máskor túl gyors, azonban az elhibázott arányok kevésbé számítanak az erős pozitívumokkal ellentétben. Egy biztos, ennél eszesebb popcorn-mozit nehezebb lesz találni ebben a szezonban. Ja, és nem mellesleg ismét született egy remek filmtrilógia.
Két évvel járunk a Forradalom eseményei után: az emberek, és a majmok kegyetlen harcot folytatnak, miközben mindkettő oldalnak megvan a maga célja. Előbbinek semmi kedve lekerülni a tápláléklánc csúcsáról, ezért a megoldást a majmok kivétel nélküli legyilkolásában látja, akik egyébként boldogan meglennének velük együtt, csakhogy a természet rendje, és a túlélés ösztöne nem hagyja nyugodni egyikőjüket sem. Nem ők kezdték ezt a háborút, mégsincs más választásuk, minthogy felvegyék a kesztyűt, és végigjátsszák ezt a játékot. Caesar civilizációt akar építeni, azonban ehhez elengedhetetlen, hogy ne mocskolja be a kezét, saját, torz tükörképe, az Ezredes pedig pszichopata zsarnokként irányítja saját hadseregét, kegyelmet, könyörületet, megbocsátást nemhogy a majmokkal, de embereivel szemben sem ismer. Két őserő feszül tehát egymásnak, mindketten tudják, hogy a győztes mindent visz, győzelmet viszont csak mészárlással, és pusztítással lehet kivívni.
A Háború két igazi vezetőt helyez a középpontba. Mindkettőnek megvan a feladata, mindkettőnek hatalmas felelősség nyomja a vállát, hiszen nincs annál nehezebb, és magasztosabb dolog annál, mint azon munkálkodni, hogy saját fajtája fennmaradjon, és ne legyen az enyészeté. Márpedig egy ilyen küldetés vért követel, méghozzá sokat: Caesar megint mélyebb karakter lett egy fokkal, miközben ezúttal a színtiszta bosszúvágy hajtja, pillanatok alatt válnak porrá olyan elvek, melyekhez korábban olyan erősen ragaszkodott. A „majom nem öl majmot” immár csak a múlt, egy naivabb szabály, amit a civilizáció építésének melléktermékei szertefoszlattak – elkerülhetetlenek az áldozatok, és a tragédiák, így Caesar, társaival együtt olyan dolgokat tesznek meg, amiket előtte még csak elképzelni sem tudtak. Mint korábban, úgy most is nehéz elkülöníteni a valóságot a CGI trükköktől: bámulatos, amit összehoztak a szakemberek, egyszerűen ebben a filmben a végletekig élethű minden a legutolsó robbanástól kezdve a legkisebb majomig bezárólag. Andy Serkis egyébként brillírozik a szerepében. A színész, aki voltaképp új szintre emelte ezt a mesterséget, nemcsak simán a hangját, és a mozgását adja ennek a karakternek, hanem valódi személyiséggé, kiemelkedő jellemmé alakítja a figurát, akinek tényleg tekintélye van, és a szemeiből úgy tükröződnek az érzelmek, hogy azt sok hús-vér színész megirigyelhetné. Ez azért fontos, mert a film nagy részében a kamera a szereplők tekintetére fókuszál: mindennél fontosabbak a mimikák, a különböző nonverbális megnyilvánulások, és a testbeszéd, ami az alkotás drámájának tökéletes leképződése. Egyszerűen hihetetlen milyen aprólékosan ki lett dolgozva a CGI, ráadásul úgy, hogy mindez nem válik a film kárára, épp ellenkezőleg: csak még jobban ráerősít a mély karakterépítésre, és nihilista poszt-apokaliptikus hangulatra.
Ami Caesarra igaz, az ugyanúgy érvényes a film elsőre egysíkúnak tűnő fő-gonoszára, az Ezredesre, akit a mindig nagyszerű Woody Harrelson személyesít meg, az Apokalipszis most Kurtz ezredesének a mintájára. Ennek köszönhetően a karakter szinte egész végig a háttérben marad, az elején csak a hangját halljuk, és a katonái beszámolóiból tájékozódhatunk felőle, ez, és az éjsötét lelkének minden egyes szava, összes megnyilvánulása jelent valamit, tökéletesen prezentálja azt a megtébolyodott, szadista, és kegyetlen alakot, ami Francis Ford Coppola klasszikus filmjének az antagonistáját is jellemezte. Mégis, minden ellenszenves tulajdonsága ellenére valamilyen szinten meglehet őt érteni: premier plánból nézi végig saját fajának lassú pusztulását, a vérben, mocsokban, és a totális kilátástalanságban tapogatózva próbálja helyrehozni a dolgokat, ebbe azonban időközben teljesen beleőrült – a két főszereplőt hátborzongatóan zseniálisan állítják párhuzamba, mindkettejüket ugyanaz motiválja, hasonló eszközökkel szállnak harcba, de egymás ellen teszik mindezt. Matt Reeves író/rendező hűen szabja tovább a történetet, miközben egy rakás másik filmből vett kölcsön különböző elemeket, és ötleteket. Felsorolni is sok lenne mennyi klasszikus alkotás inspirálta a Háborút, A nagy szökéstől kezdve a Híd a Kwai folyón át, az olyan egyértelmű bibliai utalásokig, mint az Exodus története (Caesar Mózesként vezeti el népét az új hazájukba), ezáltal pedig olyan nagy kultuszfilmek, mint a Ben-Hur, vagy a Tízparancsolat adták az alapot ennek a történetnek. Ennek köszönhetően a Háború egyszerre több zsánerrel is kokettál, idevehetjük az intenzívebb háborús filmeket is, kiváltképp a vietnámi konfliktust utánozták le előszeretettel az alkotók (Acéllövedék), és persze Coppola előbb említett örökzöldje), de elvétve még western elemeket is felfedezhetünk (A törvényenkívüli Josey Wales, Nincs bocsánat) ebben a koncepcióban.
A kevert műfajok ellenére azonban nem veszik el a részletekben, az eleinte zavarosnak, és összeszedetlennek tűnő stílus összességében jól működik, rátalál magára, megleli saját hangját, gond nélkül görgeti tovább, és viszi el a jól megérdemelt végkifejletig a majmok hosszú, évtizedek óta tartó útját. Szívesen megállnék itt, és leírnám, hogy mennyire jó film lett a Háború, sőt, a legjobb a trilógiából, azonban, mint sok más frencsájzra, úgy erre is érvényes az a megállapítás, hogy mindig a harmadik rész a legrosszabb. Ezen széria esetében azért ennek az etapnak sincs szégyenkeznivalója, sok más sorozat örülne, ha a befejező darabja csak ennyire lenne gyenge, ugyanakkor a forgatókönyv számos hibát vét, ami mellett egyszerűen lehetetlen józan ésszel elmenni, még a nagy rajongás, és a percenkénti levegőbebokszolás esetében is. A Háború elődei nagyszerűségén kívül a gyengeségeit is megörökölte, a történet sík-egyszerű, és kiszámítható, az olyan szálakkal, amikkel az írók képtelenek voltak mit kezdeni, egy határozott huszárvágással elvarrják pillanatok alatt (gondolok itt a második hadseregre), de a „gyengén őrzött” katonai tábor miatt is nem egy szó érhetné a ház elejét, és a problémáknak itt még korántsincs végük. Van tehát bőven hibája a filmnek, de erénye még több, és végülis ez a lényeg. Sokat ígérő, és még többet adó intelligens, nyári blockbuster, ami elszórakoztat, viszont ezalatt el is gondolkodtat. Lassabb, talán néhol vontatottabb is, mint kellene, egyszer túl lassú, máskor túl gyors, azonban az elhibázott arányok kevésbé számítanak az erős pozitívumokkal ellentétben. Egy biztos, ennél eszesebb popcorn-mozit nehezebb lesz találni ebben a szezonban. Ja, és nem mellesleg ismét született egy remek filmtrilógia.
