Kritika
John Wick
Kritika
A film, ami nem szól semmiről, de mindenkit megölnek benne.
A John Wick fináléjának egyik jelenetében a címszereplő összecsap a film, kvázi főgonoszával, egy zuhogó eső áztatta, autóroncsokkal, és hullákkal teli kikötőben, utóbbi két dolgot természetesen szorosan a főhős vérprofi, szakmájában hibázni képtelen személyéhez lehet kötni. A teljesen elkoptatott, ezer éves akciófilmes sablonokat felelevenítve árad a képernyőről a maximális, csipetnyi hatásvadászattal párosuló coolság, ahogy a két, sokat látott, és tapasztalt, megállíthatatlan őserő tökig elázva méregeti egymást. Félreérthetetlen hogy mit akarnak a másiktól, főleg az addigi bő másfél órás fékevesztett, vérgőzös ámokfutás után, ahol főszereplőnk módszeresen igyekezett kiirtani a New York-i orosz rosszarcúak szervezetének minimum a felét – és minden túlzás nélkül, sikerült is neki. Számokban mérve: John Wick-ruszki maffia 76:0, és egy epic ökölharcot követően semmi kétsége a nézőnek afelől, hogy hamarosan a 77. is simán meglesz. Antagonista, és protagonista ugrik egymásnak, színtiszta dühből, bosszúvágyból, és csillapíthatatlan haragból, majd a címszereplő úgy old meg egy feszült patthelyzetet, hogy ellenfele ráirányuló kését saját magába tolja, ennek segítségével küldve őt az örök vadászmezőkre. Már ebből az egy cselekedetből is tökéletesen átjön John Wick nem túl bonyolult, ellenben nagyszerűen kiszámított karakterrajza. A céltudatos „megyek előre, és mindenkit kinyírok” attitűd megingathatatlan, legkisebb hibát sem vétő profizmusról árulkodik, és nem utolsó sorban vehemens céltudatosságról, amit egészen az önpusztításig feszít – méghozzá piszkosul hatásosan, ami 21. századi akciófilmnél kifejezetten ritka, egy olyan korban, amikor a tucat-kategória szinte az összes zsánert elárasztotta.  



A John Wick zsenialitása azonban – legyen ez bármennyire meglepő – legnagyobb részben Keanu Reeves érdeme. Aki bár játszott néhány alapműben, és korábban már az akció-zsánerbe is nemegyszer belekóstolt (Holtpont, Féktelenül, és a Mátrix, hogy csak a legjobbakat említsük), a többség mégsem tartja kiemelkedő színésznek. A 2000-es évek vége felé meg is jósolták neki a visszafordíthatatlan átnyargalást a Zs-kategóriába (tegyük hozzá, egy-két rázósabb darabbal még majdnem valóra is vált a jóslat), mégis játszi könnyedséggel tette le az asztalra az utóbbi esztendők egyik legfontosabb akciófilmjét. Merthogy a John Wick filmművészeti szempontból zseniális alkotás: büszkén vállalja fel nevetséges egyszerűségét, összes kliséjével, és B-filmes jellemzőivel együtt. Első látásra nem több, mint egy szokásos, Elrabolva-metodikával operáló csihi-puhi, de egyrészt annál jóval tökösebb, másrészt amilyen intenzitással írtja az ellent Wick, azon még Bryan Mills is elismerően bólintana. Ezen felül az utóbbi 50 év legjobb akciófilmjeinek legjobb részeit gyúrja össze egy egységes egésszé, ami, ha nem is mutat minden téren újat, annak ellenére, hogy nélkülözi az egyediséget, az innen-onnan összelopkodott ötletek, és megidézett klasszikusok valami olyan megfoghatatlanul vagány stílust eredményeznek, minek láttán a legtöbb rajongó elégedetten megnyalja mind a tíz ujját.  



Chad Stahelski, és David Leitch rendezők (régebben kaszkadőrként dolgoztak Hollywoodban, nemegyszer Reeves filmjeiben is) remekül értik a zsáner lényegét, és hiba nélkül kamatoztatják múltbéli szakmai tapasztalataikat. A John Wick annyi helyen tiszteleg azon alkotások előtt, melyek lerakták a műfaj alapjait, vagy újraértelmezték azt, hogy akár egy akciófilmes best of válogatásnak is simán elmenne. Sergio Leone spagetti westernjétől (A Jó, a Rossz és a Csúf) kezdve, a ’60-as, ’70-es évekbeli szikár neo-noir krimijein (Point Blank, A vörös kör, és A szamuráj) keresztül a ’80-as évek műfajt újraformáló John Woo-i hősi vérontásáig (A bérgyilkos) bezárólag csipegeti össze az elemeket, egyúttal tágabb, műfaji értelemben is összesűríti a különböző korszakok minden kisebb-nagyobb vonását. William Friedkin, és Sam Peckinpah szikár, vizuális megjelenítését, a Lee Marvin, Charles Bronson, Steve McQueen éra keveset beszélő, de sokat lövöldöző, és mindig célba találó kimért, modoros, legtöbbször elegáns öltönyben flangáló főhősét, a ’80-as évek vérgőzös, naturalisztikus stílusát, a ’90-es évek egyszemélyes hadseregként funkcionáló bosszúszomjas figuráit, majd végül a 2000-es évek precízen megkoreografált, szupergyors test-test elleni akciójeleneteit, a Park Chan-wook filmek minimalista kompozícióival együtt. A John Wick gyönyörűen összefoglalja, és bemutatja a műfaj nagyjából összes erényét, és ebből a színes masszából egy kőkemény zsánerfilmet gyúr össze, mely emellett még önálló világot is próbál építeni magának – takarítóbrigáddal, aranytallérokkal, bérgyilkosoknak fenntartott hotellel, mely saját szabályok szerint működik.  



Az akciójelenetek természetesen kifogástalanok (bár ilyen háttérrel ez alap-elvárás), a cselekmény lassan építkezik, és teljesen a főszereplő körül kialakult igaz mesékre, hátborzongató mítoszokra helyezi a hangsúlyt. Nevének hallatán mindenki a gatyájába csinál, a nézőnek pedig nem lehetnek kétségei felőle, hogy a két lábon járó gyilkológép mindegyiküket elintézi majd, itt legfeljebb az lehet érdekes, hogy milyen válogatott módszerekkel öli meg végül a gengszterek egész garmadáját, és a hardcore akció-fanatikus nem tudja nem gonosz, és perverz vigyorral végignézni azt, ahogy Wick ellenfelei csúnyábbnál csúnyább halált halnak. Mindenki megkapja, amit érdemel, itt senki sem menekül, előbb-utóbb mindegyiküket utoléri a jól megérdemelt kaszás, a stáblista legördülésével a főszereplővel együtt mi is megkapjuk a nyugodt elégtételt, a gonosz vesztett, a világ egyensúlya helyreállt, mi pedig nyugodtan álomra hajthatjuk a fejünket. Annak ellenére, hogy a film bunyói, és lövöldözései abszolút modern köntösben tündökölnek, az egész mégis annyira régivágású, nyoma sincs divatos, agyonszűrőzött képi világnak, vagy szétvágott jeleneteknek, amivel minden áron adrenalint akarnak pumpálni a cselekmény vénájába, erre egyáltalán nincsen semmi szükség, ezek nélkül is működik a koncepció. Öröm nézni az egészet, elejétől a végéig.  



A John Wick valódi nagyszerűségét nem könnyű elsőre észrevenni, de pontosan amiatt emelkedik felül a szokásos középszeren, mert tud kellő öniróniával, és humorral hozzányúlni az alapanyaghoz, miközben mégis komolyan veszi magát, ám nem annyira, hogy az átmenjen nevetséges kategóriába. Hiszen, ha úgy vesszük, már maga a kiindulópont is vicces kissé, a megölt kutyával, az ellopott kocsival, és a kegyelten vérbosszúval, amit a főhős ezek miatt fogad, és mindenkit legyilkol, aki az útjába kerül. Nyilvánvaló, hogy az alkotók ezzel azoknak a filmeknek (és a rájuk tett rosszmájú megjegyzéseknek) akarnak üzenni, amik tökéletes mintapéldányai annak, hogy ma már alig van ötlet, a sok folytatás, és túlságosan is komolyan vett, ám végeredményben körberöhögött alkotás tengerében nincs igazán hatásos produkció, ami a 2010-es években büszkén, és teljes mellszélességgel képviselhetné ezt a műfajt. A John Wick azonban bebizonyította, hogy mindez csupán tévhit: egyszerre mutatja meg meta-szerű, vicces, és komolyan vehető oldalát is. Könnyed, de mégis kellő drámával adják elő az alapsztorit, és jól megmagyarázott az egész szituáció, ami okán kirobban ez az őrült mészárszék, az ok-okozati összefüggések betonkemény alapokon nyugodnak. Legalább annyira hiteles, mint Reeves erős jelenléte, és a karakterébe beleoltott melankólia. Érdemes megjegyezni, hogy az akciójelenetek nagy részét saját maga csinálta, az összes nyakatekert koreográfiával együtt, már csak ezért is megérdemli a tiszteletet. John Wick miatta került be az akció-ikonok neves panteonjába, mint szögegyenes motivációkkal teli bérgyilkos, aki, ha éppen nem a fejbe lő, akkor csakis azért teszi, hogy a következő lövése biztosan az legyen.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
The Defenders
Bosszúállók, kicsiben.
Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049)
A nagy lánggal égő csoda.
Szárnyas fejvadász (Blade Runner)
Könnyek az esőben.
Iron Fist: Első évad (Iron Fist: Season One)
A Halhatatlan Vasököl, takaréklángon.
Az (It)
Most tényleg lebegünk!