Sok franchise ellen elkövetett bűnt jegyez már Hollywood, de a Terminátor sorozat oszlopos tagként emelkedik ki a „Hogyan csesszünk el, és húzzunk le még legalább féltucatnyi bőrt híres filmsorozatokról” című nagykönyvben. Hat évvel a gyalázatos Terminátor 3: A gépek lázadása után a rajongók joggal érezhették magukat becsapva, és mivel még ennyi idő után is erősen élt bennünk az a kudarc, ahogyan az alkotók viszonyultak James Cameron legendás agyszüleményéhez, ezt kijavítandó döntöttek arról, hogy a folytatást ezúttal más mederbe terelik. Mondjuk azt mondani, hogy céljuk csupán annyi volt, hogy végre méltó darabot alkossanak a legendás sorozathoz, megajándékozzák egy páratlan élménnyel a franchise rajongóit, elég badarság lenne. Többek közt azért, mert a sorozat negyedik tagja, a Terminátor: Megváltás valami iszonyatosan költségvetésből készült, és a stúdió ezúttal valóban biztosra akart menni, a bukás, mint olyan opció, nem létezett. Már-már irigylésreméltó igyekezettel próbáltak valami újat kifacsarni a megtépázott sorozatból, de sajnos mindezt azért, hogy a végén a görcsös igyekezet cseppet sem irigylésreméltó formát öltsön, melynek eredményeként a negyedik epizód is arra az ezúttal egyáltalán nem olyan tragikus, ámde mégiscsak gyalázatos sorsra jutott, mint elődje. A Megváltás tökéletes példája annak, amikor egy koncepció, és a mögötte álló alkotók ambiciózustól dagadó mellkassal kiáltják az égbe, hogy az ő filmjük hatalmas, epikus, nagyszerű lesz, minden egyes gondolatuk bátorságtól sugárzik, azonban félúton valahol rájönnek, hogy túlságosan más irányba mentek el, és ahelyett, hogy folytatnák a megkezdett utat, visszakanyarodnak, és a többit rábízzák a nosztalgiára, meg a múltidézésre. Amikor egyet lépnek előre, aztán kettőt hátra, és közben pontosan az a hatalmas elbízás tépi ketté a filmet, ami az elején még egészen jól működött.



2018-ban járunk: az ítélet napját lehetetlen volt megakadályozni (nem sok jó hozadéka volt a harmadik résznek, de ez épp közéjük tartozott), így a tömegpusztító fegyverek több milliárd embert pusztítottak el, a megmaradtak pedig fegyvert fogtak, hogy harcoljanak az elszabadult mesterséges intelligencia, a Skynet ellen. A Skynet egyre gyilkosabb gépeket épít, amik megtizedelik a túlélőket, így nem csoda, hogy az ellenálláson belül is nagy a széthúzás, és a káosz, amit csak még jobban tetéz, hogy az egyik katona John Connor (Christian Bale) folyamatosan megjósolja a legújabb terveket, melyekre a Skynet készül. Egyesek prófétának hiszik, és hűségesen követik minden egyes csatába, mások azonban csak egy szélhámost látnak benne, aki a gépekkel való háborúban semmilyen fontos jelentőséggel nem bír. Hamarosan azonban felpörögnek az események, mikor lehetőség nyílik a Skynet teljes elpusztítására, Connor pedig találkozik a zavaros múltú Marcus Wright-al (Sam Worthington), akinek legutolsó emléke, hogy a 2000-es évek elején kivégezik egy börtönben. Ketten végül összefognak, hogy elpusztítsák a Skynet-et, és a központjából kiszabadítsák az időközben fogságba esett Kyle Reese-t (Anton Yelchin), akinek szintén fontos szerepe van a jövő, és John sorsának alakulásában.  



A Megváltás tehát szakít a hagyományokkal: nincs időutazás, nincs Schwarzenegger (legalábbis nem abban a formában, amiben eddig), kevesebb az ismétlés, több az újdonság, na meg az egyediség. Így tehát megvolt a lehetőség egy igazán jó Terminátor filmre, ami méltó a klasszikusokhoz, ráadásul nem azoknak a leghíresebb jeleneteit másolja le pofátlanul. Rengeteg olyan ziccer volt, amit ki kellett, és könnyen ki is lehetett volna használni, de sajnos, ahogy korábban, most is félrement az egész. A nagyjából 200 millió dolláros produkció majdhogynem abba a hibába esett, mint elődje. Annak ellenére, hogy irtózatos összegeket emésztett fel a rengeteg akciójelenet, a robbanások megkoreografálása, és a különböző robotok, gépek megalkotása, ezek mögött nem volt egy jó forgatókönyv, amire megfelelően rá lehetett volna építeni a többi elemet. A rendezői székbe ezúttal McG ült (nem véletlen, hogy nem hallottál róla), aki nem meglepő módon közelében sincs egy Cameron-szintű géniusznak, azonban szinte már bámulatos, hogy milyen hatalmas megfelelési kényszer uralkodott rajta, ugyanaz, ami végül meg is pecsételte a film sorsát. Emberünk ugyanis legjobb esetben is csak egy tisztességes iparos, aki csinálja, amit mondanak neki, maximum akciójeleneteket tud szépen megrendezni, amik mondjuk még elég korrektek a Megváltásban – a menekülés a benzinkútról például egészen dinamikus, és izgalmas, szemben azokkal az unalmas, jellegtelen puffogtatásokkal, ami később várható. Már önmagában meglepő, hogy egy ilyen nagy ívű franchise újabb részét, főleg az előzmény fényében egy ilyen rendezőre bízzák, a stúdió dilettánssága szinte már a 20th Century Fox-al vetekszik, akik képesek voltak a filmvilág két legnagyobb szörnyetegének újabb összecsapását egy addig kizárólag speciális effektekkel foglalkozó testvérpárosra bízni (Strause-fivérek ugye), de butaság lenne azt állítani, hogy a Megváltás középszerűsége kizárólag McG sara.  



Mert forgatókönyv, mint olyan, alig-alig létezik. A szereplőket az akciójelenetek, és a mindenféle látványosság határozza meg, nem a tettük, vagy a szavuk, hiszen gyakorlatilag csak sodródnak az árral, kis híján nem cselekednek semmi érdemit. A rendező végig hangsúlyozta, hogy filmje karakterközpontú lesz, ami, ha jól megnézzük, valamennyire igaz is, kár, hogy rendes karaktereket már nem tudtak írni a színészeknek. Így hát hiába van itt Bale, aki amúgy tökéletes John Connor-nak, róla végre elhisszük, hogy maga a rettenthetetlen harcos, aki puszta kezével gépeket ver szét, és utat mutat az emberiségnek, viszont érdemes lett volna valamivel jelentőségteljesebb szavakat a szájába adni, mert ide a karizma kevés volt. Megpróbáltak valamiféle jellemfejlődést produkálni John figurájával, ami arról szólna, hogy a kezdeti kételkedés után, amit a legtöbb katona érez iránta, végül elmúlik, elkezdik tisztelni, mellé állni, és ő lesz az egész ellenállás vezére, de ez megint egy olyan terv, mely sokkal nagyobb odafigyelést igényelt volna. Nem is beszélve Sam Worthington-ról, aki néha szinte már főszereplővé lép elő, hiszen lényegében az ő karaktere hajtja előre a filmet, és miatta lehetne érdekes az egész, de vele is dugába dőlnek: hiába végzi jól a dolgát színészként, a karakter jelleme olyan sótlan, semmilyen, és néha az erőltetett drámával kifejezetten unalmas is. Innentől kezdve pedig a Megváltás sem szól másról, mint a látványról, pusztításról, és hogy hőseink előre haladva újabbnál-újabb robotokkal találkoznak, amit feltétlenül meg kell mutatni a nézőnek, rálicitálva az előző akciójelenetre. A film egyik pozitívuma a kevés közül, hogy legalább a robotok, és a hatalmas gépmonstrumok jól néznek ki. Ez az, amit eleddig még egyetlen Terminátor filmben sem tudtak elrontani, a költségvetés minden egyes dollárja látszik a végeredményen, minden hiba ellenére igazinak hatnak a gépek, és legalább azok nem néznek ki úgy, mint az ember szereplőink – akiket kicsit összepiszkoltak, és szakadt ruhát adtak rájuk, hogy a civilizáció romjai közt harcoló katonának nézzenek ki, ne csupán csillogó fogú színészeknek, akik most léptek ki a sminkszobából. Szerintem nem nagyon kell magyaráznom, hogy ezzel mégiscsak az utóbbit sikerült elérni.  



A jövő, amire már három film óta várunk, szintén hagy némi kívánnivalót maga után: ugyan a film szürkés képi világa valamennyire illik is a hangulathoz, és a kietlen romos tájak, vagy az atomcsapás pusztította Los Angeles adnak némi feelinget, valahogy az egész nem jön át, miközben hőseink küzdenek, menekülnek, de igazi feszültséget mégsem tudnak árasztani magukból. Egyszerűen az ember egy idő után önkéntelenül is megkérdi, hogy hol itt az igazi háború? Hol vannak az üvöltöző, utolsó erejükkel küzdő katonák? Hol vannak a lánctalpasok, akik mindenféle érzelem nélkül tapossák össze a koponyákat, hol van a reménytelenség? És hol vannak a terminátorok? A néző majdhogynem az egy kezén meg tudja számolni, hogy a cselekmény során hány terminátorral találkoznak a szereplők, ami már csak azért is ciki, mert elvileg ez egy Terminátor film lenne. De valójában nem az. Ez egy poszt-apokaliptikus akciófilm, robotokkal. Nincs igazi tét, egyéni karakterek, érzelmes pillanatok (csak olyanok, amik azok akarnak lenni), katarzis, még Brad Fiedel klasszikus zenéje is csak néhány másodpercre csendül fel – a helyette érkezett Danny Elfman csak azt bizonyította be, hogy egykori zsenialitása mára-már nyomokban sem fedezhető fel munkáiban. Ráadásul ahelyett, hogy a karakterek leleményességük miatt élnék túl a különböző eseményeket, a forgatókönyv csupán idióta módon próbálja őket életben tartani, és ez eredményez néhány bakit, bár abból van így is elég, hiszen a Megváltás több ponton is teljesen logikátlan. Terminátorok, akik a szereplők közelébe jutva ahelyett, hogy elroppantanák a célpont nyakát, szépen eldobják őket úgy 100 méterre, a Skynet, ami szépen elmondja az egész tervét, emellett nemhogy megölné azt, akinek halálával akár elbukhatna az ember ellenállás, még fogva is tartja az egyik cellában, a szívátültetést a sivatagban már meg sem említem, addigra már úgyis teljesen elszáll az egész film.  



A Megváltás bátor film akar lenni, és ez az elején még sikerül is neki. Semmi baj azzal, hogy szakítani akartak a hagyományokkal, dicséretes, hogy nem akarták ugyanazt eladni negyedszer, ugyanakkor félúton mintha elvesztették volna a nagy mellényt. McG is érezhette, hogy néhány robottal, meg lövöldözéssel nem fogja belopni magát a sorozat rajongóinak szívébe, így ahhoz az eszközhöz nyúlt, ami még bizonyos kereteken belül, ha jól használják fel, még mindig tud működni: a nosztalgiához. A karakterek klasszikus mondatokat mondanak, John még mindig anyja magnófelvételeit hallgatja, ami felkészítheti a jövőre, egy ponton még a „You Could Be Mine” is felcsendül (a Guns N’ Roses túlélte a világvégét!), és egy idő után már a múltidézésből is elég. Arnold Schwarzenegger CGI-másának feltűnése pedig a filmipar egyik, ha nem a legcikibb pillanata, igazából az „erőltetett” szó sem a legmegfelelőbb, ami ide illik. Egyszerűen ez már annyira olcsó, és idióta húzás, ami nemcsak indokolatlan, de igazából teljesen felesleges is. Papíron biztosan jól nézhetett ki, de pont azt a nagyfokú ambíciót testesíti meg, ami aztán szépen kudarcba lökte a filmet. Merthogy a Megváltás kezdetektől fogva más, és egyedi szeretett volna lenni, ezt az alkotók is bátran hangoztatták, annyira bátrak mégsem voltak, hogy kimerjenek lépni az első három epizód árnyékából. Mégiscsak kellett a múltidézés, híres jelenetek leutánzása, klasszikus idézetek újrafelhasználása, meg egy Schwarzenegger, mindezt azért, mert már annyira túlzásba vitték az elképzeléseiket, hogy ami kijött a futószalagról, az minden, csak nem Terminátor film. És ezt a tényt még a múltidézés sem feledteti.  


A Megváltás címével ellentétben cseppet sem a Terminátor sorozat sereghajtója, se nem a franchise példás megmentője. Csupán egy újabb bizonyítéka annak, hogy amit James Cameron a ’80-as években megálmodott, majd több évvel később továbbszőtt, azt semmi értelme folytatni, hacsak nem valami ténylegesen is nagyszerű koncepcióval állnak elő. Nos, az ezúttal sem történt meg. Hiába a jó színészek, képi világ, meg a hatalmas büdzsé, lelket, és szívet most sem tudtak adni neki. Bár a harmadik epizódot nevetve múlja felül, igazából ez sem akkora érdem: mert ez még mindig csak egy közepes, vitathatatlanul látványos, ámde teljességgel üres, néhol jobb pillanatokat is produkáló egynyári tucat-akciófilm.