Kritika
Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049)
Kritika
A nagy lánggal égő csoda.
A nagy ívű frencsájzok és a hatalmas filmes brand-ek korszakát éljük, ez nem is vitás. A mindenféle folytatás, előzmény, spin-off, reboot, soft-reboot, remake és univerzumépítés világában egyáltalán nem lehet már csodálkozni azon, hogy egy régi klasszikusnak, sok-sok év után új része készül. Az már inkább meglepő, hogy ez a mű jelen esetben annak a Szárnyas fejvadásznak a második epizódja, melyet jobb helyeken minden idők legzseniálisabb sci-fi mozijaként szokás emlegetni, és amelyről 1982-es bukásakor még senki sem gondolta volna, hogy hosszú esztendők kínkeserves munkájával végül akkora kultusz-státuszt vív majd ki magának, ami méltán ülteti fel őt a mozgóképes tudományos fantasztikumok trónjára, mi több, kihunyhatatlan fénnyel ragyog még ma is a filmművészet időtlen alkotásai között. Ridley Scott felejthetetlen művet alkotott, melynek minden pillanata aranyat ér, összes beállítása mesél valamiről, inspiráló hatásából pedig azóta sem veszített egy fabatkát sem – a Szárnyas fejvadász, minden kezdeti rossz szájíz ellenére nem veszett el úgy az időben, mint könnyek az esőben. Egy ilyen filmnek folytatást csinálni pedig nem csupán őrültség (enyhén szólva), hanem egyenesen öngyilkosság. A Szárnyas fejvadász 2049 talán a filmtörténelem eddigi legkockázatosabb, legrizikósabb vállalkozása (már az is hatalmas csoda, hogy elkészült), aminél még úgy is könnyen kilóghatott volna a lóláb, hogy a rendezői székben korunk egyik legelismertebb és legjobban körbeajnározott direktora, Dennis Villeneuve foglal helyet.  



Mert Fogságban, Sicario és Érkezés ide, vagy oda, még egy ilyen kaliberű filmesnek is könnyűszerrel beletörhet ebbe a bicskája. Ide egyszerűen nem elég az „elmegy” kategória, a simán csak „korrekt” végeredmény sem kielégítő, a csúfos kudarc szimplán sikeres elkerülése egyáltalán nem megengedhető szempont, és valljuk be: már egy tisztességes iparosmunka is nagy eredmény lett volna, tekintve az eredeti alkotás övezte fanatikus rajongást. Az ilyenkor bevett papírforma szerinti zseniális rendezői megoldások és a manapság széles körben elterjedt retro-szemlélet, a nosztalgia-faktor maximális túlpörgetése ezúttal kevés, ennél jóval többet kell előhúzni a kalapból az üdvösséghez. Persze mostanában az orbitális melléfogások mellett időnként elő-elő fordul, hogy egy klasszikushoz igazi értéssel és alázattal fordulnak, ráadásul úgy újítják meg annak koncepcióját, hogy azt a jelenkor moziba járó közönségének el lehessen adni (lásd pl. Mad Max: A harag útja), így még a hatalmas kontrasztok ellenére is minden további nélkül oda lehet tenni a régi darabok mellé. A Szárnyas fejvadász 2049 azonban még ennél is tovább megy: nem támaszkodik minden áron az eredetire, nincs benne akkora nosztalgia-faktor, ezzel egy kissé szembe megy a nagy előddel, ugyanakkor önálló gondolatokkal rendelkezik, megáll a saját lábán, és következetesen halad a maga által kiszabott úton. És talán korai ilyesmit kijelenteni, de akár még az is lehetséges, hogy idővel hasonló magasságokba fog majd jutni, mint előzménye.  



A történet 30 évvel az előző epizód után veszi fel a fonalat. 2049 Los Angeles-e, ha lehet még zsúfoltabb, mocskosabb és céltalanabb, ami a hatalmas metropoliszokon kívül van, már rég az enyészeté lett, látszólag az emberiség szép lassan halad a teljes, visszafordíthatatlan rothadás felé, már ami a Föld bolygót illeti, miközben fajunk már több külső világot is belakott, ironikus módon pont azon replikánsok segítségével, akiket az anya-planétán még mindig üldöznek. Az új modell, az elődjeinél jóval hatékonyabb, erősebb és intelligensebb Nexus 8 voltaképp ugyanúgy rabszolgaságra született, ám egyúttal a rendőrség is alkalmazza őket, fejvadászokként, hogy kiiktassák a még a Földön bujkáló régebbi modelleket. Az egyik ilyen fejvadász, K ügynök (Ryan Gosling) legújabb, egyszerűnek tűnő megbízatása során azonban egy olyan nyomra bukkan, mely végérvényesen megváltoztathatja a világot, és egy csapásra felboríthatja az emberek és replikánsok közti kényes állapotokat, eme rejtély kulcsa pedig egy három évtizede szökésben lévő egykori fejvadász, Rick Deckard (Harrison Ford), akinek K nemsokára a nyomába is ered.     



A Szárnyas fejvadász 2049 sztorijának a gerince tulajdonképpen az egyre jobban elhalványuló remény felkutatása az szinte teljes reménytelenségben. Ugyanolyan vékony a cselekménye, mint az első résznek, és bár most több minden történik, a játékidő majdhogynem 3 egész órára rúg, így a történések ennek megfelelően oszlanak el (továbbra is a futurisztikus detektív-sztori és a film noir mezsgyéjén egyensúlyozva), a türelmünkért cserébe az alkotás olyan maradandó élményt ad, ami mellett nem csupán a mai, de a mindenkori science fiction-ök tetemes része is nyugodtan elbújhat. És ez a produkció egyáltalán nem nevezhető könnyű műnek: a moziteremből kifelé sétálva nehéz eldönteni (mármint azoknak, akiket ténylegesen elkapott a film sodrása), mi lett volna a jobb, ha megkurtítják egy kicsit, vagy ha eltart még egyszer 160 percig. Már a Szárnyas fejvadász története is könnyen összefoglalható néhány mondatban (nem is lehet nagyon elspoilerezni, mert egyszerűen nincsen mit), a második rész pedig továbbviszi az előd hangulatvilágát. Igaz, szinte teljesen másról szól, viszont ugyanúgy megkapó atmoszféra, számtalan érdekes gondolat és érzelem rejlik a szimpla cselekmény mögött. Közben a film egyáltalán nem akar megfelelni a jelenkor elvárásainak: nem kínál úton-útfélen látványos akciójeleneteket, hangosabbnál-hangosabb robbanásokat, vannak benne ilyenek is, de ezek a pillanatok eltörpülnek amellett, hogy a mű elsősorban az elménket és a lelkünket célozza meg, a mai trendekhez képest nagyon lassan játszadozik az agyunkkal, és sokkal rögösebb úton halad a szívünk felé.  



Dennis Villeneuve kompromisszummentesen és ráérősen mesél. Minden kép, minden beállítás, minden monumentum mond valamit, majdhogynem az összes szónak, párbeszédnek súlya, értelme és mögöttes tartalma van, ezek intelligens módon járulnak hozzá a történésekhez, mindenféle szájbarágás nélkül. A film agytekervényeid megtáncoltatására kényszerít, de a rejtélyek kulcsát nem adja rögtön a kezedbe, inkább sunyi módon végig ott hagyja lógni a levegőben, úgy hogy közben észre se veszed, de végig izgatja a fantáziádat. Egyetemes dolgokat veséz ki, a végkövetkeztetésekig azonban hosszú utat kell bejárni a karaktereknek, hatalmas önáltatások közepette, ami, akárcsak az élet, szenvedéssel és kínokkal van kikövezve. A Szárnyas fejvadász 2049 magáról a létről szól, bemutatva az utolsó határvonalat, ami még elválasztja az élőt az élettelentől. Sokat mondó szimbólumokkal és biblikus elemekkel teletűzdelve, jókora istenkomplexusos témával megfejelve, melyet Niander Wallace szerepében egy kivételesen tényleg nagyszerű Jared Leto ad elő. A filmben szokás szerint nem is a replikánsok, hanem az ember az igazi szörnyeteg: istent, teremtőt játszva szervezkedik és machinál, műveit pedig bábuként rángatja, felettük állónak érezve magát, akit saját meggyőződései szerint mindez feljogosít arra, hogy életet adhasson, és el is vehessen egyaránt, kedve szerint. Csupán azért, mert hatalmában áll. A film egy sebesen az összeomlás felé tartó jövőt, és egy, még a jelennél is groteszkebb emberiséget vizionál, ahol már nem is a tudás elérése és megszerzése a fő mozgatóerő, hanem a birtoklás a legvégső cél, és az afeletti rendelkezés.   



A Szárnyas fejvadász 2049 nem egyszerű mű, és mint olyan, nem adja magát könnyen. Kifejezetten sokat vár el a nézőtől, ám ha rákap az ember, akkor egy felejthetetlen, szemet gyönyörködtető, és egyben könnyfakasztó élményben lehet része. Egyszerűen hihetetlen, ahogy fokozatosan ingereli jobban és erősebben az érzékeket, látványos díszleteivel, képi világával (Roger Deakins-nek ezért Oscar-t kell kapnia, nincs mese), melankolikus és elmerengő stílusával, amit egyáltalán nem gyerekjáték befogadni. Ryan Gosling és Harrison Ford nagyszerűen játsszák szerepeiket: előbbi egy belül kiüresedett, céltalan és reménytelenül bolyongó karaktert személyesít meg remekül, utóbbi pedig a sokat látott, kiégett, de még mindig bármikor harcra kész öreg rókát, akinek valóságos jelenléte van a vásznon (alakítása ezúttal cseppet sem olyan eszköztelen, mint korábban), és gyönyörűen összeköti a két filmet. Voltaképp teljesen elképzelhető, hogy ez az alkotás (hasonlóképp elődjéhez) rendezők egész sorát fogja majd inspirálni, és akár még az is lehetséges, hogy 10-20 év múlva a jövőbeli direktor-generáció büszkén mesél majd arról, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 miatt választotta a filmszakmát. De ezt az idő majd eldönti. Az azonban minden kétséget kizáró, hogy Villeneuve mesterműve az utóbbi idők legjobb sci-fije, egyben az idei év eddigi legjobb filmje is. Egy igazi csoda!
DVD / Blu-ray filmek olcsón
950 Ft
-32%
950 Ft (-32%)
650 Ft
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Az Igazság Ligája (Justice League)
Kell egy csapat.
Thor: Ragnarök (Thor: Ragnarok)
Valhalla, jövök mááááár!!!
Stranger Things: Második évad (Stranger Things: Season Two)
Üdv újra a '80-as években!
A múmia (The Mummy)
Egy mumifikált tetem teljes meggyalázása.
The Defenders
Bosszúállók, kicsiben.