2015-ben, mikor végre testet töltött a Marvel és a Netflix közös szövetségének első gyümölcse, rögtön hivatalossá vált, hogy a több mint
ígéretes debütálást magáénak mondható duó nemcsak külön-külön szövögeti majd az
utcai hősök véres és mocskos hangvételbe bújtatott szálait (amik, bár csak
lazán, de részei a Marvel moziverzumának), hanem azokat egyesíti majd egy
közös, csapatos kalandra is, mely gyakorlatilag a Bosszúállók tévés
megfelelőjeként fog funkcionálni. Az erőteljes start után azonban hamar
lecsökkent ezeknek a sorozatoknak az ázsiója: a Daredevil és a Jessica Jones színvonalát egyik később széria sem tudta megközelíteni.
Egy túlhúzott Luke Cage és egy enyhén szólva is borzalmas Iron
Fist után pedig eljutottunk oda, körülbelül 2 év alatt, hogy a The
Defenders-nek nemcsak hogy el kell oszlatnia a totális végkimerültség
jeleit, hanem egyszerűen baromi jónak kell lennie ahhoz, hogy a rajongók
visszakapják elvesztett bizodalmukat ebben az egész „utcai Bosszúállók”
koncepcióban. Ez már csak azért is fontos, mert itt egyesülnek hőseink, itt
nyer értelmet minden, ebben a sorozatban futnak össze a korábban belebegtetett
szálak, melyek egységessé teszik a The Defenders-el azokat a szériákat,
ahol már lefektették ezeket az alapokat, valamint hitelesen exponálják bele a történetbe azon
karaktereket, akiknek élete eddig messze állt a Kéz sötét machinációitól és halhatatlan
nindzsa-seregétől.
Ezen a téren nem is érheti szó a ház elejét. Az első néhány epizód bemutatja külön-külön a csapat mind a négy tagját, hogy voltaképp hol tartanak, mióta legutoljára láttuk őket. És a helyzet nem nevezhető épp a legrózsásabbnak: Matt maga mögött hagyta a hősködést, és a civil életére, ügyvédi munkájára próbál fókuszálni, miközben továbbra is kísérti régi énje, Luke frissen szabadult a börtönből, és újra Harlemben találja magát, ahol épp azon töri a fejét, mit kezdjen az életével, Jessica Kilgrave kiiktatása után a környék hőse lett, ám ahelyett, hogy dicsfényben fürödne, inkább a kocsmapultot nyomja, Danny pedig fáradhatatlanul üldözi a Kéz embereit. Egyikük sincs a helyzet magaslatán, a The Defenders első fele pedig profi módon viszi tovább a hősök külön szálait (átadva így saját sorozataik egyéni és eltérő hangulatát), majd kettes elosztásban mossa össze őket, legvégül az egyesülés következik, a Kéz főhadiszállásán. A sorozat mindaddig nagyszerűen építkezik, csúcspontját pedig pontosan a közepénél, azaz a csapat első közös találkozójánál éri el, a tempó dinamikus és gyors, a bunyó jól megkoreografált, a rendezés vérprofi, a hősök megismerkedése pedig egyszerre ötletes és vicces, egyszerűen minden a helyén van, aminek a helyén kell lennie.
Sajnos ezeket a pillanatokat később már egyáltalán nem sikerül felülmúlni. A forgatókönyv a továbbiakban ellaposodik, a konfliktusok nagy része kiaknázatlan marad, a karakterek is kevésbé sziporkáznak már úgy, mint az elején, vagy az éttermes méregetésnél. A későbbiekben valahogy nem működik már annyira a komikum, a dráma, a rendezés tempója visszább esik minimum három ponttal, szinte az Iron Fist baklövéseit is sikerül megismételnie, már ami az amúgy nem rossz koreográfia operatőri megoldásokkal való elkefélését illeti. Közel sem olyan vállalhatatlan egyébként, mint az volt, viszont minden pozitívuma ellenére is többet vártunk ettől a produkciótól, ami ráadásul szakít az előző Netflix sorozatok hagyományaival, és a hossza a már egyébként sem túl esztétikus 13 epizód helyett 8 részre redukálódik. A túlnyújtottság problémája tehát megszűnik, nézné is tovább még az ember a gyengébb minőség ellenére, ugyanakkor a finálé a maga sótlanságával és ötlettelenségével bőven lehetett volna rövidebb. Ez a fajta kiegyensúlyozatlanság egyébként lépten-nyomom tetten érhető a The Defenders-ben, mivel a csapat-dinamika sem sikerült a legjobban, Finn Jones saját sorozatához híven itt is borzasztóan semmilyen, Krysten Ritter másodjára már kevésbé adja elő szórakoztatóan a bunkó-iszákos, de mégis szerethető figurát, a hősök szereposztásából egyértelműen Charlie Cox-ot lehet kiemelni, őt a forgatókönyv meg is próbálja kijelölni vezetőnek, azonban ez a szál, mint sok más, marad kiaknázatlanul, a levegőben lógva.
Ahogy az várható volt, Sigourney Weaver el is lopja mindenki elől a show-t. Az ő karaktere, aki leginkább összetettebb, akiben tényleg ott van a potenciál, hogy valami igazán emlékezetes figurává válhasson, ám ez csak félig-meddig jön össze, pontosan azért, mert a sorozat egyik legváratlanabb és bizonyos szempontból legjobb fordulata is őhozzá köthető. Ez a csavar egyszerre működik, és egyszerre vágja el azt a lehetőséget, hogy a karakter a Netflix-es Marvel sorozatok felejthetetlen főgonoszai közé emelkedhessen. A negatív oldallal egyébként is nagy gondok vannak, mivel a Kéz a Daredevil második évadja óta sokat vesztett mind a nívójából, mind a titokzatosságából, mivel már korántsem tűnnek olyan hatékony és halálos csapatnak, másrészt az írók nem tudnak mit kezdeni ezzel a nyögvenyelős K’un-Lun szállal, ami alapból is több sebből vérzik a kidolgozatlansága és értelmetlensége miatt. Valahogy az egész annyira izzadságszagú lesz a végére, és túlságosan filléres megvalósítású, főleg az előző sikerek mellé állítva tűnik annak – de tegyük hozzá, minőségben még így is túltesz a többi szuperhősös tévésorozaton.
A The Defenders minden előzetes ígérete ellenére egyáltalán nem hozta el a várva várt megváltást. Az a mostanság már cseppet sem egyedi helyzet állt elő ezekkel az alkotásokkal szemben, hogy a nagy események felvezetéseinek szánt önálló produkciók sokkalta jobban sikerülnek, mint az a grandiózus mű, ami majd egybefogja ezeket a szóló-kalandokat (lásd példának a Bosszúállókat, ami tulajdonképp szintén egy felvezetés, melynek sikerét egyik későbbi folytatás sem tudta megismételni), pedig az ilyen projekteknél tényleg kiemelt fontosságúnak kellene lennie annak, hogy rálicitáljon elődeire, minden téren. A The Defenders azonban egy újabb mintapéldánya a kudarcnak, bár bőven messze van ez a csúfos bukástól, de semmiképp sem illetheti érte vállon veregetés az alkotókat. A korábbi remekművekhez képest ez korrekt iparosmunkának minősül, ami kétségkívül nézhető, mi több nagyon is szórakoztató, de attól még csupán egy iparosmunka. Viszont ezek után kétséges, hogy a Netflix „utcai Marvel-univerzuma” képes még nagy dolgokat mutatni a jövőben (most hagyjuk figyelmen kívül a The Punisher-t, aminek 1-2 laza kapcsolódási ponton kívül semmi köze nem lesz ezekhez), de hát ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára…
Ezen a téren nem is érheti szó a ház elejét. Az első néhány epizód bemutatja külön-külön a csapat mind a négy tagját, hogy voltaképp hol tartanak, mióta legutoljára láttuk őket. És a helyzet nem nevezhető épp a legrózsásabbnak: Matt maga mögött hagyta a hősködést, és a civil életére, ügyvédi munkájára próbál fókuszálni, miközben továbbra is kísérti régi énje, Luke frissen szabadult a börtönből, és újra Harlemben találja magát, ahol épp azon töri a fejét, mit kezdjen az életével, Jessica Kilgrave kiiktatása után a környék hőse lett, ám ahelyett, hogy dicsfényben fürödne, inkább a kocsmapultot nyomja, Danny pedig fáradhatatlanul üldözi a Kéz embereit. Egyikük sincs a helyzet magaslatán, a The Defenders első fele pedig profi módon viszi tovább a hősök külön szálait (átadva így saját sorozataik egyéni és eltérő hangulatát), majd kettes elosztásban mossa össze őket, legvégül az egyesülés következik, a Kéz főhadiszállásán. A sorozat mindaddig nagyszerűen építkezik, csúcspontját pedig pontosan a közepénél, azaz a csapat első közös találkozójánál éri el, a tempó dinamikus és gyors, a bunyó jól megkoreografált, a rendezés vérprofi, a hősök megismerkedése pedig egyszerre ötletes és vicces, egyszerűen minden a helyén van, aminek a helyén kell lennie.
Sajnos ezeket a pillanatokat később már egyáltalán nem sikerül felülmúlni. A forgatókönyv a továbbiakban ellaposodik, a konfliktusok nagy része kiaknázatlan marad, a karakterek is kevésbé sziporkáznak már úgy, mint az elején, vagy az éttermes méregetésnél. A későbbiekben valahogy nem működik már annyira a komikum, a dráma, a rendezés tempója visszább esik minimum három ponttal, szinte az Iron Fist baklövéseit is sikerül megismételnie, már ami az amúgy nem rossz koreográfia operatőri megoldásokkal való elkefélését illeti. Közel sem olyan vállalhatatlan egyébként, mint az volt, viszont minden pozitívuma ellenére is többet vártunk ettől a produkciótól, ami ráadásul szakít az előző Netflix sorozatok hagyományaival, és a hossza a már egyébként sem túl esztétikus 13 epizód helyett 8 részre redukálódik. A túlnyújtottság problémája tehát megszűnik, nézné is tovább még az ember a gyengébb minőség ellenére, ugyanakkor a finálé a maga sótlanságával és ötlettelenségével bőven lehetett volna rövidebb. Ez a fajta kiegyensúlyozatlanság egyébként lépten-nyomom tetten érhető a The Defenders-ben, mivel a csapat-dinamika sem sikerült a legjobban, Finn Jones saját sorozatához híven itt is borzasztóan semmilyen, Krysten Ritter másodjára már kevésbé adja elő szórakoztatóan a bunkó-iszákos, de mégis szerethető figurát, a hősök szereposztásából egyértelműen Charlie Cox-ot lehet kiemelni, őt a forgatókönyv meg is próbálja kijelölni vezetőnek, azonban ez a szál, mint sok más, marad kiaknázatlanul, a levegőben lógva.
Ahogy az várható volt, Sigourney Weaver el is lopja mindenki elől a show-t. Az ő karaktere, aki leginkább összetettebb, akiben tényleg ott van a potenciál, hogy valami igazán emlékezetes figurává válhasson, ám ez csak félig-meddig jön össze, pontosan azért, mert a sorozat egyik legváratlanabb és bizonyos szempontból legjobb fordulata is őhozzá köthető. Ez a csavar egyszerre működik, és egyszerre vágja el azt a lehetőséget, hogy a karakter a Netflix-es Marvel sorozatok felejthetetlen főgonoszai közé emelkedhessen. A negatív oldallal egyébként is nagy gondok vannak, mivel a Kéz a Daredevil második évadja óta sokat vesztett mind a nívójából, mind a titokzatosságából, mivel már korántsem tűnnek olyan hatékony és halálos csapatnak, másrészt az írók nem tudnak mit kezdeni ezzel a nyögvenyelős K’un-Lun szállal, ami alapból is több sebből vérzik a kidolgozatlansága és értelmetlensége miatt. Valahogy az egész annyira izzadságszagú lesz a végére, és túlságosan filléres megvalósítású, főleg az előző sikerek mellé állítva tűnik annak – de tegyük hozzá, minőségben még így is túltesz a többi szuperhősös tévésorozaton.
A The Defenders minden előzetes ígérete ellenére egyáltalán nem hozta el a várva várt megváltást. Az a mostanság már cseppet sem egyedi helyzet állt elő ezekkel az alkotásokkal szemben, hogy a nagy események felvezetéseinek szánt önálló produkciók sokkalta jobban sikerülnek, mint az a grandiózus mű, ami majd egybefogja ezeket a szóló-kalandokat (lásd példának a Bosszúállókat, ami tulajdonképp szintén egy felvezetés, melynek sikerét egyik későbbi folytatás sem tudta megismételni), pedig az ilyen projekteknél tényleg kiemelt fontosságúnak kellene lennie annak, hogy rálicitáljon elődeire, minden téren. A The Defenders azonban egy újabb mintapéldánya a kudarcnak, bár bőven messze van ez a csúfos bukástól, de semmiképp sem illetheti érte vállon veregetés az alkotókat. A korábbi remekművekhez képest ez korrekt iparosmunkának minősül, ami kétségkívül nézhető, mi több nagyon is szórakoztató, de attól még csupán egy iparosmunka. Viszont ezek után kétséges, hogy a Netflix „utcai Marvel-univerzuma” képes még nagy dolgokat mutatni a jövőben (most hagyjuk figyelmen kívül a The Punisher-t, aminek 1-2 laza kapcsolódási ponton kívül semmi köze nem lesz ezekhez), de hát ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára…
