Geekz, képregény
Havi képregények - augusztus-szeptember
Geekz, képregény
A Liga létrehívása.
A Hihetetlen Pókember #34
The Amazing Spider-Man #618-619 (2010)  

Még a legjobbakkal is előfordul, hogy néha hibáznak. Dan Slott valóságos csodát művelt ezzel a sorozattal, felállítva egy rendíthetetlen, megingathatatlan pozitív színvonalat, ám nagyritkán azért elő-előfordul, hogy ő sem tud beletrafálni. Persze nem arról van szó, hogy az aktuális Pókember-szám olvashatatlan lenne (attól eléggé messze van), ámde nehezen lehet komolyan venni a Gauntlet nevű esemény ezen darabkáját, mely gyakorlatilag egy régimódi gengszter-történet, misztikus, kiborgos szállal, és egy csipetnyi humorral keverve. Hiába várjuk tehát, hogy visszatérjen kicsit a régi Pókember-sorozat bandaháborús, maffiás, vendettás illetőségű sztorijainak a hangulata, mert nem fog. Ellenben helyette kapunk egy klasszikus ellenfelet, Mysterio-t (aki első felbukkanása óta meg is halt, és fel is támadt már egy párszor, jelenleg az élők sorát gyarapítja) Silvermane-t robot testben, egyéb kavarásokkal, amiből egy izgalmas, eseményekkel teli történet kerekedik ki, ami szinte már olvasatja magát, Slott átlag-teljesítményéhez képest azonban egy nagyobb visszalépésnek számít. A Gauntlet egyébként sem tündököl valami fényesen, hisz az egész csupán egy felesleges időhúzásnak tűnik az igazán nagy eseményig, a Grim Hunt-ig (magyar megjelenés novemberben), szerencsére itthon jelentősen meg is lett „vágva” az eredeti hosszához képest. Még szerencse, mert máskülönben sehogysem tudna tisztességesen haladni ez a széria. A 34. szám szórakoztató olvasmány, de azon kívül, hogy May nénivel olyan dolgok történnek benne, melyek a későbbiekben fontosak lehetnek, teljességgel elhanyagolható rész.  

A Hihetetlen Pókember Különszám 2017/4
The Amazing Spider-Man #629-633 (2010)  

A Marvel közbenjárásának köszönhetően idén, a betervezett négy Hihetetlen Pókember különszám mellé még egy plusz érkezett, így gyakorlatilag, a tavalyihoz hasonlóan 2017-ben is havilappá terebélyesedett ez a sorozat. Ennek csak örülni lehet, tekintve, hogy az utóbbi idők kisebb-nagyobb baklövései után úgy látszott, végre összeszedi magát a széria, és valami jó is kisül abból a Brand New Day nevű borzalomból. Oké, voltak ebben az évben is gyengébb sztorik (köztük a legutóbbi, júliusi különszám például), de attól függetlenül mégis egy pozitív minőségi változás állt be, ami kedvenc Pókunk kalandjait illeti. A legújabb kiadvánnyal, a Vedléssel kapcsolatban azonban nem nagyon értettem, mégis miért ragaszkodott hozzá annyira a Marvel, hiszen már ránézésre sem az a hagyományos Pókember-történet, és a cselekmény bővebb ismerete nélkül pedig főleg szükségtelennek éreztem, hogy napvilágot lásson magyarul. Még azzal együtt is, hogy Zeb Wells az akkori írógárda közül az egyik legtehetségesebb arc volt, Chris Bachalo manga-szerű rajzai viszont már jobban elriaszthatják a Falmászó-rajongóit – akárhogy legyen, ennek a különszámnak a létjogosultsága eléggé nagy kérdőjelet hagyott maga után. És bár a Marvel döntése még mindig elég ködös, a Vedlést végigolvasva olyan kellemes csalódás kerített hatalmába, mellyel már régóta nem találkoztam – főleg nem egy Pókember-cím esetében. Nem mondom, hogy minden ízében tökéletes, mert vannak bőven hibái: kezdve a sztori túlzott beleerőszakolását a  Gauntlet történetszálába, folytatva Emma Rios jelenlétével, akinek stílusa túlságosan szembetűnően elüt Bachalo-jétól, a Clone Saga Kaine-jével bezárólag, aki korábbi tökösségét végleg sutba dobva, gyáva nyúlként menekül Kraven tizenéves lánya elől.  

De ha ezeken a hibákon túltesszük magunkat, voltaképp egész olvasható, sőt igencsak szórakoztató képregényt forgathatunk a kezeink közt. A Hálószövő sokadszorra csap össze a Gyíkká változott Curt Connors dokival (aki már több mint 50 éve, 1963 óta létezik a képregények lapjain), Pókember legrégebbi ellenségeként természetesen számtalan formában tündökölhetett, csaknem ezerféleképpen írták már meg a figuráját, Wells viszont húzott egy merészet, és az eddigiektől teljesen eltérő stílusban ábrázolta ezt a gonosztevőt. Curt Connors mindezidáig a jó doktor szerepében tündökölt, aki igyekszik segíteni Pókembernek, amikor csak képes rá, emellett néha eluralkodik rajta a benne lakozó állat, és Gyíkká változik, ám legyen bármennyire is veszélyes, bizonyos határokat még így sem lépett át soha. Mindezidáig: Connors tragikus alakként küzd épelméjűségének megőrzése érdekében, ám a belső szörnyeteg visszafordíthatatlanul eluralkodik rajta, és a Gyík (jobban mondva annak egy jóval vérengzőbb, de egyúttal sokkal intelligensebb változata) lecsap a doki fiára, Billy-re, és… hát, maradjunk annyiban, hogy a mainstream képregényekkel totálisan szembemegy Wells, az eredmény pedig egész egyszerűen döbbenetes. Röpke három oldal, és természetesen nem látni a lényeget, de így is kirázza az olvasót a hideg, miközben az emberi énjét végleg maga mögött hagyó Connors Gyíkként ráveti magát saját fiára, majd kíméletlenül széttépi és felfalja őt. És Billy utolsó lélegzetvételével Connors emberi énje is meghal.  

Lehet vádolni ezt a lépést túlzott hatásvadászattal, vagy azzal, hogy görcsösen akarnak már valami újat mutatni a sorozat ellaposodásának megelőzéséért, kicsit mindkettő igaz rá, azonban Wells és Bachalo együttműködése mégis működik. Előbbi a már említett briliáns történetvezetésével menti a menthetőt, utóbbi pedig nem mindennapi ábrázolásmódjával. Igen, egy kicsit mangás, igen bőven messze van attól, hogy mesterműnek nevezhessük a képeit, de az összhatás remek – a már említett hibák ellenére is. Amennyire ódzkodtam az elején a Vedléstől, most legalább annyira jó dolognak tartanám, ha a jövőben több ehhez hasonló történet is jönne magyarul.  

Batman #23
Batman #9 (2012)
Justice League #1 (2011)  

Az elmúlt több mint 1 év alatt szanaszéjjel dicsértem Scott Synder és Greg Capullo nagyszerű Batman sztoriját, a színvonal természetesen most sem hagy alább, sőt, ahogy fokozatosan fény derül a Bagolybíróság több, évtizedekre visszanyúló titkára, úgy lesz egyre hatásosabb ez a horror-zsánertől sem túlságosan távol álló történet. A szerep most az akcióé és az aprításé: miután a Bagolybíróság bérgyilkosai betörtek a Wayne-kastélyba, Bruce magára ölti a spéci Batman-páncélt, hogy rendet vágjon az otthonát és életét fenyegető élő-halottak között. Azon kívül, hogy a képregény első fele stabilan tartja a minőséget, jó hír még ezen kívül, hogy új sztoriként becsatlakozik a New 52-es Igazság Ligája is, mint második sorozat. Természetesen sem történetmesélésben, se semmi másban nem ér fel Snyder-hez, de mivel alapvetően egy kissé más hangulatú műről van szó, így ez tökéletesen megbocsátható: az Igazság Ligája ugyanis eredettörténet, ám abból a jobbikfajta. Egy könnyed, szórakoztató, humorosabb megközelítésű, színesebb formájú kaland, amelyben a DC pápája, Geoff Johns XXI. századi köntösbe ülteti át a jól ismert szuperhőscsapat összekovácsolódását. Egyelőre még Batman, Zöld Lámpás és Superman kapja meg a figyelmet, nem a szokásos cimboráskodó-kezet rázó formában, ám az érdekes felütést, és a jópofa cliffhangert a későbbiekben még rengeteg izgalmas, nem mindennapi esemény követheti, ami az író személyét ismerve, biztosan így is lesz. A képregényt egyébként (a Hush kapcsán) az itthon is népszerű Jim Lee rajzolta, azt hiszem a legtöbbeknek ennyi már bőven elég lesz ahhoz, hogy belelapozzon a kiadványba, ami természetesen más téren is remekel. Már csak azért is érdemes belevágni, mert nemsokára a mozikba kerül az Igazság Ligája film, amely ha csak fele ennyire jó lesz, mint ez a sztori, akkor már kifejezetten jól jártunk.

DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény #19 – Flash: Futásra született
Flash #62-65 (1992)
Flash Annual #8 (1995)
Speed Force #1 (1997)
Flash 80-Page Giant #1 (1998)
The Flash #135 (1963)  

Szeptemberben a hazai képregénykiadás egy kisebbfajta mérföldkőjéhez érkeztünk el: megjelent Magyarországon az első, önálló Flash képregény. A karakter eddig is feltűnt más sorozatokban, emellett rajzfilmekben és a tévé képernyőjén is sokszor láthattuk itthon, azonban szóló-kalandjai közül még egy sem került fel a boltok polcaira, egészen idáig. A Futásra született ráadásul nem is egy, hanem mindjárt négy részes történet, megfejelve még négy másik, ilyen-olyan Flash-címekből összeollózott sztorikkal. Azonban ebben a kötetben nem a leghíresebb Flash, Barry Allen eredettörténetét mesélik el, hanem Wally West-ét, aki még gyerekként jutott szupererőhöz, és már akkor kisegítette elődjét, majd annak halála után a helyébe is lépett. Az évek során bebizonyosodott, hogy Wally bőven unalmasabb és egysíkúbb figura, mint Barry, ám egy jó író még egy ilyen karakterrel is csodás dolgokat tud művelni – feltéve, ha nem úgy hívják az illetőt, hogy Mark Waid. Waid eddig sem volt a szívem csücske, és tisztában vagyok vele, hogy a munkásságára irányuló negatív kritikák miatt lassan már úgy tűnik, hogy bármit csinál, azt én rendíthetetlenül utálom, de mégis, egyszerűen nem tudok kibékülni a stílusával, bár utálatnak sem nevezném azt, ahogy viseltetek iránta, mert például a legutóbbi kötete, a Szerencselovagok még elég hangulatos volt, de azok az eszközök, amivel a retro-feeling megteremtése felé nyúl, hagynak némi kívánnivalót maguk után.  

A Futásra született sem javít sokat a helyzeten: Waid négyepizódos sztorija megér egy olvasást, amellett, hogy néha rettenetesen bugyuta és gyerekes módszerekkel dolgozik. A hangvétel majdhogynem komolyanvehetetlen (még 1992-es szemmel is), valahol félúton mozog egy könnyen fogyasztható limonádé és egy vasárnapi matiné hangulata között, de kétségkívül olyan koktél az, ami azért összességében fogyasztható, és maximum csak együltében fekszi meg egy kicsit az olvasó gyomrát. A többi, innen-onnan összeválogatott történetekkel az a helyzet, hogy csupán csak még jobban lerontják az amúgy sem túl fényes összképet, a rajzok sem mindig a legjobbak (elsősorban a manga-stílusú részre gondolok itt), szóval annak ellenére, hogy ez az első önálló, Magyarországon megjelent Flash képregény, az öröm mégsem teljesen felhőtlen. Kezdésnek legfeljebb csak korrekt, a jövőben sokkal többet várunk.  

Marvel #34
Avengers/Invaders #7-8 (2009)

Az elmúlt hónapokban rossz, de ugyanakkor mégis bizakodó véleményekkel viseltettem az Avengers/Invaders-el kapcsolatban, ám a mérleg sajnos ezzel az új számmal sem lendült át pozitív irányba. Mára eljutottunk a „tök jó a koncepció, alig várom mi sül ki ebből”-től a „nem lesz itt már semmi, viszont két szám, és végre véget ez a sztori”-ig, de miközben folytatódnak a koncepciótlan bunyók, a karakterek irracionális viselkedése, a gyenge fordulatok (a legnagyobb csavarra az edzettebb olvasók már az első pár oldal után rá fognak jönni, jól lehet, az egyébként is rettenetesen semmilyen), de ezt még további marhaságok is tetézik. Példának okáért Amerika Kapitány és Namor egy virtuális valóságban akciózik, Fáklya testéből androidok lakmároznak vámpír módjára, a múlt és a jövő Kapija minden értelmes ok nélkül egymásnak esik, csak azért, hogy pár oldallal később abbahagyják, és összepacsizzanak. Eközben egy sor olyan gonosztevőt hoznak be, akiknek szó szerint semmi közük a cselekményhez, már ha ezt annak lehet hívni, és nem egy dögunalmas katyvasznak, amit látszólag csak azért találtak ki, hogy összeereszthessék az eltérő korok nagy hőseit – de legalább az akciójelenetek lennének látványosak és jól megkomponáltak, de nem, sajnos ez sem jött össze. Így egyszerűen alig halad előre valamit a sztori, teljesen feleslegesnek, erőltetettnek, sőt mi több, összecsapottnak hat. Legalább a karakterek lennének jól megírva, viszont szinte mindegyikük hiteltelenül viselkedik önmagához képest. Szomorú és sajnálatos, hogy egy ilyen jól induló minisorozat ekkora mélységekbe süllyedt le végül. Mondanám, hogy esetleg van még némi remény, mivel hátra van a történetből 4 szám, de most már tényleg felesleges reménykedni, ha eddig nem sikerült kiküszöbölni az egyre látványosabban éktelenkedő hibákat.  

Peter Parker Pókember #35
Web of Spider-Man #121-122 (1995)
Spider-Man #55 (1995)
The Amazing Spider-Man #399 (1995)  

Az idei év utolsó előtti PPP-jében (már ha nem számítjuk a novemberben érkező, szokásos különszámot, ami egyébként kissé más kávéház amúgyis) végre valahára összeér a két történetszál, találkozik egymással Pókember és a Vörös Pók, ezzel együtt pedig elkezdődik egy katyvaszos történet kevésbé katyvaszos felvezetése. Már itt is előkerül egy-két kérdés, sőt, a képregény végére ezek szépen felhalmozódnak, ahogy kell, a Clone Saga-t nem ismerő olvasó pedig csak úgy kapkodhatja a fejét, hogy mi micsoda, ki kicsoda, mi miért van ott ahol, miért csinálja azt, amit. A nagy kavarások, a velük járó hatalmas (sokszor hiteltelen) fordulatokkal együtt még viszonylag messze vannak, de jövőre mindenki megtapasztalhatja majd, miért is olyan ellentmondásos a történet. A korszak nagy tehetségei álltak össze ismét, Steven Butler és Mark Bagley rajzai szokás szerint sokat dobnak az összképen, amire szükség is van az egyre nagyobb méretet öltő, fordulatokkal teli sztori előrehaladtával. A képregény tartja a megszokott színvonalat, az újabb karaktereket szépen bontják ki, és végre azok a figurák is fejlődnek egy kicsit, több jelenlétet kapva, akik eddig a rejtélyesség homályába burkolództak. Különösen Kaine, aki egy igazi badass, könyörületet nem ismerő alak, minden megmozdulása tekintélyt parancsoló, és ahogy széttapossa egy hajléktalan nő egyetlen, utolsóként megmaradt érzelmi kötődését, miután megmenti, az pedig hihetetlenül ütős, velőt rázó monumentum.
DVD / Blu-ray filmek olcsón
Kritikák
X-Men: Apokalipszis
Amikor a fagyi visszanyal.
The Walking Dead: Hatodik évad
Új világ jön...
Friss kritikák
Thor: Ragnarök (Thor: Ragnarok)
Valhalla, jövök mááááár!!!
Stranger Things: Második évad (Stranger Things: Season Two)
Üdv újra a '80-as években!
A múmia (The Mummy)
Egy mumifikált tetem teljes meggyalázása.
The Defenders
Bosszúállók, kicsiben.
Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049)
A nagy lánggal égő csoda.