A Végtelen világok krízise című sztori magyar megjelenése kétségkívül hatalmas dolog. Bár jelent már meg hasonló volumenű történet a közelmúltban (elég megemlíteni a Végtelen hatalmat és a Végtelen
háborút a Marveltől), ám ilyen kiadásra, mint amiben a DC kiadó, kvázi
„nagy univerzum-rebootja” érkezett, még nem volt példa a hazai képregényes
történelemben. Gyakorlatilag 400 oldalnyi, keményfedeles szuperhős-zúzás, egy
világokon, téren és időn átívelő epikus, hatalmas kaland, mely ráadásul már
saját, fikciós világában elfoglalt szerepe miatt is rögtön bevonult a
képregény-történelembe. Több mint 30 éve, 1985-ben a Végtelen világok
krízise szükségszerűen taposott bele a DC univerzumának addigi idővonalába,
célja nem csak az volt, hogy felvonultassa az összes népszerű és nem annyira
népszerű karaktert 12 epizódon keresztül, hanem hogy áttekinthetőbbé tegye a DC
kiadványainak összes fontosabb eseményét és szereplőjét, 50 évre visszamenőleg.
Mert az egy dolog, hogy ezalatt a fél évszázad alatt jócskán tele lettek a
képregények zavaros eseményekkel és egymásnak ellentmondó dolgokkal, de ráadásul,
meglepő módon, néhány hősnek (pl. Supermannek) még csak egységes, jól
összefoglalt eredettörténete sem volt. Erre jelentett gyógyírt a Végtelen
világok krízise, mely helyre tette a lassan gyűrűző problémákat, és
igyekezett leegyszerűsíteni úgy a DC univerzumát, hogy azzal rengeteg új
olvasót szerezhessen, akiket mindaddig elriasztott ennek a kevésbé egységes
világnak a zűrzavara.

Persze a kereskedelmi okok is rengeteget nyomtak a latba, hiszen a Marvel akkoriban folyamatosan vetélytársa fölé kerekedett az eladásokban, így mindenképp versenyképes pozícióba kellett helyezni a képregényeket, ám, ahogy a mondás tartja, építés előtt pusztítani kell. A Végtelen világok krízise képében ez meg is történt, a mindenre kiterjedő sztori véget vetett a multiverzumnak (ami miatt egy karakter több formában is létezett egyszerre), így végeredményben egyetlen világot hozott létre ez az esemény, melyben ezután a DC történetei játszódtak – 2005-ben mondjuk az Infinite Crisis eléggé megkavarta a kontinuitást, de ezen crossover szempontjából ez most kevésbé fontos. Ma már csak vonogatja a vállát az ember, ha ilyen történetekről van szó, hiszen tudja, hogy a végén úgyis minden visszatér a régi kerékvágásba, a hősök megmentik a napot, meg az univerzumot, mindent, amit csak lehet, és mindez maximum csak néhány olyan karakter halálával jár, akiket később majd úgyis visszahoznak az életbe, emellett esetleg még a világ átformálódása lehet valamennyire érdekes, persze az is csak addig, amíg nem érkezik egy újabb ilyen reboot. A ’80-as években viszont mindez újkeletűnek számított, és még mai szemmel is elismerésreméltó, hogy Marv Wolfman író mennyire nagyszabású, rengeteg figurát mozgató sztorit rakott le az asztalra. Még ha egy kicsit felfújt is az egész.

Mielőtt nekiverekednénk magunkat a képregénynek, nem árt tisztában lennünk a DC világával, mert egyszerűen felfoghatatlan mennyiségű karakter szerepel benne, a teljes élvezethez pedig feltétlenül kell az akkori állapotok beható ismerete. Mondjuk ezek nélkül is bele lehet kezdeni, de hatalmas pluszt jelent, ha az olvasó tisztában van például azzal, hogy ki az az Sgt. Rock, vagy Bat-Lash, rengeteg plusz poén és kikacsintás lesz a jutalma, mivel a sztori annyira nagy ívű, hogy a cselekményben különféle dimenziók és idők között játszódik, egészen az őskortól kezdve, a vadnyugaton, a Második Világháborún át a távoli, ultramodern jövőig bezárólag. És mivel komplett univerzumok pusztulnak el, az ember elég könnyen hozzászokik a folytonos tragédiákhoz, ennek pedig egyenesen következménye lesz, hogy egy idő után totális unalomba fullad az egész. Először teljesen váratlanul éri az olvasót, hogy sorban hullanak el a hősök, a világaikkal együtt, egyszerre beleborzongunk és elcsodálkozunk ebbe a grandiózusságba, viszont ezek a jelenetek hamar megszokottá és rendszeressé válnak, így az ötödik világvége után már sokat veszít a dolog az érdeklődéséből. Ez az ára annak, hogy kétoldalanként legyalulják az aktuális univerzumot.

A Végtelen világok krízise egyik nagy átka, hogy annyira epikus és sokrétű akar lenni, hogy abba a történet előrehaladtával egyre jobban beletörik a bicskája. A legnagyobb gond, hogy, bár van egy alapkonfliktus, ami összefogja a cselekményt, az mégsem tud folytonosan működni, gyakran helyszínek, idővonalak és univerzumok között ugrálunk, és mindenből csak egy-egy szeletet kapunk, mielőtt váltanánk gyorsan a másikra. Ezek az éles ugrások igencsak gyilkolják az élményt, melyet egyébként a retro megértő szellemével kell olvasni, nemcsak az amúgy szép rajzok, de a klasszikus történetvezetés miatt is, és egyhuzamban emésztve rettenetesen meg tudja feküdni az ember gyomrát ez a 400 oldal, nagy eséllyel csak kisebb-nagyobb szüneteket beiktatva lehet haladni vele. Túl sok ez egyszerre, ugyanakkor, mint a legtöbb ehhez hasonló mű, úgy ez is legtöbbször egy hatalmas katyvasz, rengeteg zavaros, túlzsúfolt monumentummal, rengeteg szöveggel (amiben mindig megmagyaráznak mindent, mégis alig jön át belőle valami értelem), amiről csak egy, lényeges jelző jut eszébe az embernek, ami tökéletesen ráillik erre a képregényre: tömény. De nagyon.

Fura módon, bár nem lehet a Végtelen világok krízisére normál értelemben vett, igazi klasszikusként tekinteni, érdemei viszont kétségkívül letagadhatatlanok. Mindenképp egy fontos mérföldkő, ami a többi, ’80-as évekbeli alapvetéssel együtt hozzájárult ahhoz, hogy a képregény, mint műfaj, a felnőtt korosztálynál is széles körben népszerűvé és elismertté váljon. Így hát minden valamirevaló rajongó és gyűjtő polcán ott van a helye, ilyen nagy jelentőségű történet, ilyen gyönyörű kiadásban még sosem látott napvilágot itthon. A beltartalom sajnos már egy másik kérdés.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény Különszám – Végtelen világok krízise (2017)
Crisis on Infinite Earths #1-12 (1985-1986)

Persze a kereskedelmi okok is rengeteget nyomtak a latba, hiszen a Marvel akkoriban folyamatosan vetélytársa fölé kerekedett az eladásokban, így mindenképp versenyképes pozícióba kellett helyezni a képregényeket, ám, ahogy a mondás tartja, építés előtt pusztítani kell. A Végtelen világok krízise képében ez meg is történt, a mindenre kiterjedő sztori véget vetett a multiverzumnak (ami miatt egy karakter több formában is létezett egyszerre), így végeredményben egyetlen világot hozott létre ez az esemény, melyben ezután a DC történetei játszódtak – 2005-ben mondjuk az Infinite Crisis eléggé megkavarta a kontinuitást, de ezen crossover szempontjából ez most kevésbé fontos. Ma már csak vonogatja a vállát az ember, ha ilyen történetekről van szó, hiszen tudja, hogy a végén úgyis minden visszatér a régi kerékvágásba, a hősök megmentik a napot, meg az univerzumot, mindent, amit csak lehet, és mindez maximum csak néhány olyan karakter halálával jár, akiket később majd úgyis visszahoznak az életbe, emellett esetleg még a világ átformálódása lehet valamennyire érdekes, persze az is csak addig, amíg nem érkezik egy újabb ilyen reboot. A ’80-as években viszont mindez újkeletűnek számított, és még mai szemmel is elismerésreméltó, hogy Marv Wolfman író mennyire nagyszabású, rengeteg figurát mozgató sztorit rakott le az asztalra. Még ha egy kicsit felfújt is az egész.

Mielőtt nekiverekednénk magunkat a képregénynek, nem árt tisztában lennünk a DC világával, mert egyszerűen felfoghatatlan mennyiségű karakter szerepel benne, a teljes élvezethez pedig feltétlenül kell az akkori állapotok beható ismerete. Mondjuk ezek nélkül is bele lehet kezdeni, de hatalmas pluszt jelent, ha az olvasó tisztában van például azzal, hogy ki az az Sgt. Rock, vagy Bat-Lash, rengeteg plusz poén és kikacsintás lesz a jutalma, mivel a sztori annyira nagy ívű, hogy a cselekményben különféle dimenziók és idők között játszódik, egészen az őskortól kezdve, a vadnyugaton, a Második Világháborún át a távoli, ultramodern jövőig bezárólag. És mivel komplett univerzumok pusztulnak el, az ember elég könnyen hozzászokik a folytonos tragédiákhoz, ennek pedig egyenesen következménye lesz, hogy egy idő után totális unalomba fullad az egész. Először teljesen váratlanul éri az olvasót, hogy sorban hullanak el a hősök, a világaikkal együtt, egyszerre beleborzongunk és elcsodálkozunk ebbe a grandiózusságba, viszont ezek a jelenetek hamar megszokottá és rendszeressé válnak, így az ötödik világvége után már sokat veszít a dolog az érdeklődéséből. Ez az ára annak, hogy kétoldalanként legyalulják az aktuális univerzumot.

A Végtelen világok krízise egyik nagy átka, hogy annyira epikus és sokrétű akar lenni, hogy abba a történet előrehaladtával egyre jobban beletörik a bicskája. A legnagyobb gond, hogy, bár van egy alapkonfliktus, ami összefogja a cselekményt, az mégsem tud folytonosan működni, gyakran helyszínek, idővonalak és univerzumok között ugrálunk, és mindenből csak egy-egy szeletet kapunk, mielőtt váltanánk gyorsan a másikra. Ezek az éles ugrások igencsak gyilkolják az élményt, melyet egyébként a retro megértő szellemével kell olvasni, nemcsak az amúgy szép rajzok, de a klasszikus történetvezetés miatt is, és egyhuzamban emésztve rettenetesen meg tudja feküdni az ember gyomrát ez a 400 oldal, nagy eséllyel csak kisebb-nagyobb szüneteket beiktatva lehet haladni vele. Túl sok ez egyszerre, ugyanakkor, mint a legtöbb ehhez hasonló mű, úgy ez is legtöbbször egy hatalmas katyvasz, rengeteg zavaros, túlzsúfolt monumentummal, rengeteg szöveggel (amiben mindig megmagyaráznak mindent, mégis alig jön át belőle valami értelem), amiről csak egy, lényeges jelző jut eszébe az embernek, ami tökéletesen ráillik erre a képregényre: tömény. De nagyon.

Fura módon, bár nem lehet a Végtelen világok krízisére normál értelemben vett, igazi klasszikusként tekinteni, érdemei viszont kétségkívül letagadhatatlanok. Mindenképp egy fontos mérföldkő, ami a többi, ’80-as évekbeli alapvetéssel együtt hozzájárult ahhoz, hogy a képregény, mint műfaj, a felnőtt korosztálynál is széles körben népszerűvé és elismertté váljon. Így hát minden valamirevaló rajongó és gyűjtő polcán ott van a helye, ilyen nagy jelentőségű történet, ilyen gyönyörű kiadásban még sosem látott napvilágot itthon. A beltartalom sajnos már egy másik kérdés.
DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény Különszám – Végtelen világok krízise (2017)
Crisis on Infinite Earths #1-12 (1985-1986)