Egy évvel ezelőtt nyáron a Stranger Things szinte a semmiből jött, látott, és egy csapásra győzött, ahogy annak lennie kell, gyakorlatilag mindent
vitt 2016-ban, ha tévésorozatokról volt szó. A ’80-as évek hangulatával,
életérzésével, ruháival, zenéivel, és a korszak klasszikus filmjeinek
megidézésével megtöltött alkotás nem csak egy sima nosztalgia trip-nek volt
tökéletes, hanem a rengeteg utalás, copy-zás, és homage ellenére is megállt a
maga lábán. A mozgóképes történelem összes kliséje és sablonja okozta
lehetséges problémákat sikeresen legyűrve tudott egyedi maradni (merthogy a
sztori körülbelül annyira volt eredeti, mint a paprikáskrumpli), végeredményben
úgy tarolta le a közönséget, mintha csak Steven Spielberg, John Carpenter és
Stephen King egyik titokban dédelgetett szerelemgyereke lett volna. Egyértelmű
tehát, hogy egy ilyen nagy siker nem maradhat kiaknázatlanul: nyilvánvaló volt,
hogy ezt folytatni kell, méghozzá ugyanabban a szellemben, mint ahogy az első
évad bemutatkozott a nézők előtt. A széria alkotói, azaz a Duffer fivérek így
megszabadultak azoktól a nehézségektől, hogy a folytatásra egy teljesen új
történetet kelljen kitalálniuk (eredetileg ugyanis antológia-sorozat lett volna
a Stranger Things, ezzel együtt viszont kellemetlen béklyó került rájuk,
mivel egy olyan alkotásnak a második szezonját sikeresen levezényelni, melynek
eredetije már a bemutatása pillanatában kultusz-darab lett, nemcsak őrületesen
nehéz, hanem szinte már lehetetlen feladat.
De a „lehetetlen” szó úgy látszik nem szerepel a Duffer testvérek szótárában, ugyanis a Stranger Things második évadja hasonló minőségi szórakozást kínál, és legalább annyira jó, mint az előzménye, ez pedig már az első szezon keretes szerkezete miatt is óriási teljesítményt jelent. Az egy lezárt, kerek történet volt (még a finálé utolsó percei ellenére is), melyet nyugodtan békén hagyhattak volna, hiszen a koncepció miatt óriásira dagadt a folytatás felett a kérdőjel, hogy lehet-e ezt még érdemben továbbvinni, esetleg új dolgokat hozzáadni a már meglévő ötletekhez. Nos, a várva várt válasz pedig: igen, lehet, viszont amennyire is kreatív volt ezen a téren az alkotógárda, épp annyira rányomta a negatív bélyegét az alkotásra az, hogy részben a kényszeredettség szülte ezt a folytatást, nem pedig a megállíthatatlan brainstorming. Félreértés ne essék, a Stranger Things még mindig durvajó, szó szerint odaszegez a fotelbe minden pillanata, ugyanakkor az itt-ott előforduló, éktelenkedő hibák felett nem könnyű szemet hunyni.
Ezért legelőször inkább ezekre térek ki néhány sor erejéig, hogy gyorsan túleshessünk a negatívumokon, de ha Te, mint Kíváncsi Olvasó valósággal imádtad az első évadot és rendíthetetlen rajongónak érzed magad, akkor ennek a bekezdésnek a többi részét ugord csak át nyugodtan, eszemben sincs elvenni a kedvedet, valószínűleg csak az én szőrszálhasogatásom az egész, amit le kell hogy írjak a teljesség kedvéért, de ne is foglalkozz vele, ne engedd, hogy ez befolyásolja az élményt. Tehát a második szezon nemhogy kevésbé egységes, mint elődje, hanem kifejezetten szerteágazóbb, ezáltal zavarosabb is: mire lemegy az évad fele, már egyszerre hat szálon fut a cselekmény. Karaktereket szakítanak szét, akiket idővel persze összefonnak más figurákkal, melynek eredményeként különös, de összességében működő viszonyrendszer alakul ki a szereplők között, de emiatt bizonyos tekintetben el is veszít valamit a korábban megszerzett gyermeki bájából a széria. A behatárolt koncepció pedig az önismétlés elkerülhetetlen velejáróját is magával hozza, miközben vannak olyan karakterek, akik túl hamar megjelennek, vagy épp túlságosan keveset szerepelnek, máskor pedig csak simán semmi szükség rájuk, bőven elég az a maroknyi, akik voltaképp érdemben görgetik előre a történéseket, a többiek meg sodródnak az árral, vagy csak annyi a funkciójuk, hogy kitöltsék azt a 9 epizódnyi játékidőt. Utóbbi tény pedig egyenesen következik az alkotók azon döntéséből, hogy megosszák a szereplőket: a Netflix nem győzi úton-útfélen hangoztatni, hogy sorozataik valójában több részes/több órás filmként funkcionálnak, ezt több más alkotással egyetemben a Stranger Things első szezonja is tökéletesen prezentálta, ám a folytatás az előbb felsorolt problémák miatt sokat veszít ezen jellegéből.
Itt legyen is vége a rövid rinya-áradatnak, több mint valószínű, hogy csupán az én hülyeségem mindez, hiszen le sem tudnám tagadni, hogy mennyire élveztem a második évadot, az általam hibának aposztrofált tulajdonságaival együtt. Amellett, hogy első látásra úgy tűnt, kevés újdonságot lehet már elmesélni az előzmény után, a Duffer tesók már a legelején biztosítanak minket arról, hogy van még spiritusz ebben a témában, történhetnek még furcsa dolgok, amik aztán persze törvényszerűen meg is történnek, és egyik pillanatról a másikra nyilvánvalóvá válik a néző számára, hogy Hawkins kisvárosa a legutóbbi incidens óta sem lett sokkal unalmasabb hely. 1984-et írunk, mindössze egy esztendő telt el, mióta a főszereplők megküzdöttek az Upside Down-ból érkező fenyegetéssel, ám nemsokára újabb különös fordulatok ütik fel a fejüket a környéken, bizonyítékot adva arról, hogy nem tűnt el nyomtalanul az összes veszély, mint ahogy az érintettek is magukon viselik még a korábban történt tragédiák nyomait. A Stranger Things ezen a ponton próbálja meggyőzni (egyébként teljes sikerrel) azokat a kétkedőket, akik úgy gondolják, hogy nincs már mit elmesélni. Az ellenérvek hamar arcon találják a nézőt, hiszen egyértelmű, hogy azok után, ami lezajlott, semmi sem lehet rendben, az egy esztendővel későbbi helyszínt hazugságok nélküli, szomorú hangulat kerítette hatalmába – innentől pedig kőkemény lélektani drámává lényegül át a sorozat. Hiszen a múlt árnyéka az összes főszereplőre rávetül: egyesek elvesztett barátjukat siratják, mások a viszonzatlan szerelem kínjától sínylődnek, megint másokat a bűntudat gyötör, de új titkokból is van elég, ahogy a feszültség sem marad el a gyerekek bandájában, melyet egy újdonsült jövevény nem várt feltűnése okoz.
A Stranger Things még mindig akkor a legjobb, amikor a karakterek motivációt, érzelmeit, és a köztük lévő kapcsolatrendszert boncolgatja. Sok mindenről mesél, a repertoárban szinte az összes olyan elem szerepel, mely könnyen megdobogtathatja a néző szívét, és megtornáztathatja a könnycsatornákat. A szerelem, a barátság, az odaadás, az elmúlás, az összetartás, a felelősség és a közös küzdelmek témái kerülnek terítékre, a különálló szálak pedig az utolsó epizódokban fonódnak össze végül, egy olyan szívvel és lélekkel csordultig telt nagyszerű epilógusban, ahol szem garantáltan nem marad majd szárazon. Mike és barátai egyre érettebbek és komplexebbek lesznek, hamarosan elérnek egy olyan korba, amikor már nem minősülnek gyerekeknek, azonban még felnőtteknek sem számítanak, eme két lét közt ácsingózva pedig számtalan megpróbáltatás várja őket, melyek közül néhánnyal már itt is szembesülnek. Ennek megfelelően a folytatás hangvétele más mederbe terelődik, és ezt részben az is okozza, hogy itt már nem szorulnak bemutatásra a korábban megismert szereplők, mindenkinek megvan a maga helye a sztoriban, kevésbé az intimitáson, inkább a furcsa párosításokon van a hangsúly, na meg a göröngyös úton, melyeket bejárnak a figurák a végkifejletig. Az új belépők mindegyike érdekes és rengeteget fejlődhetnek még a továbbiakban, kifejezetten erős potenciál rejlik bennük, de az Eleven-t alakító Millie Bobby Brown így is játszi könnyedséggel ellopja a show-t a komplett stáb elől – ez a mindössze 13 éves kiscsaj hitelesebb és meggyőzőbb teljesítményt nyújt, mint sok más idősebb kollégája. Jegyezzük meg a nevét, mert még nagyon-nagyon sokra viheti!
A második évad nagyjából úgy viszonyul az elsőhöz, mint ahogy A bolygó neve: Halál A nyolcadik utas: a Halálhoz. Nagyobb, szerteágazóbb és eseménydúsabb, mégis sok tekintetben hasonló az elődjéhez, miközben nem akar mindenáron leragadni az eredeti koncepciónál, ezért próbál intelligensen szintet lépni. Az alkotók valószínűleg érezték, hogy ezúttal nem lesz elég csupán teleszórni az történetet ’80-as évekbeli pop-kulturális utalásokkal, és vizuális gagekre szorítani a múltidézést, így a korszak népszerű filmjeinek (Szellemirtók, Terminátor, Szörnyecskék, és még egy csipetnyi Ördögűző is) megidézése mellett az írók elkezdtek saját mitológiát kiépíteni. A Stranger Things hibái ellenére is büszkén tartja a mércét, és végeredményben ügyesen védi ki az önismétlés rákfenéjét. Az előző szezon befejezése után azonban itt szintén egy kerek, lezárt sztori rajzolódik ki (már azon felül, hogy az utolsó néhány másodperc megint további bonyodalmakat ígér), mely után még nehezebb lesz folytatni a sorozatot. Ám ezúttal már van egy remek második évadunk, melynek köszönhetően van ok reménykedni egy hasonlóan színvonalas folytatásban, jöhet tehát 1985, a Vissza a jövőbe és a Rambo 2 utalások, na meg a „Don’t You (Forget About Me)”!
De a „lehetetlen” szó úgy látszik nem szerepel a Duffer testvérek szótárában, ugyanis a Stranger Things második évadja hasonló minőségi szórakozást kínál, és legalább annyira jó, mint az előzménye, ez pedig már az első szezon keretes szerkezete miatt is óriási teljesítményt jelent. Az egy lezárt, kerek történet volt (még a finálé utolsó percei ellenére is), melyet nyugodtan békén hagyhattak volna, hiszen a koncepció miatt óriásira dagadt a folytatás felett a kérdőjel, hogy lehet-e ezt még érdemben továbbvinni, esetleg új dolgokat hozzáadni a már meglévő ötletekhez. Nos, a várva várt válasz pedig: igen, lehet, viszont amennyire is kreatív volt ezen a téren az alkotógárda, épp annyira rányomta a negatív bélyegét az alkotásra az, hogy részben a kényszeredettség szülte ezt a folytatást, nem pedig a megállíthatatlan brainstorming. Félreértés ne essék, a Stranger Things még mindig durvajó, szó szerint odaszegez a fotelbe minden pillanata, ugyanakkor az itt-ott előforduló, éktelenkedő hibák felett nem könnyű szemet hunyni.
Ezért legelőször inkább ezekre térek ki néhány sor erejéig, hogy gyorsan túleshessünk a negatívumokon, de ha Te, mint Kíváncsi Olvasó valósággal imádtad az első évadot és rendíthetetlen rajongónak érzed magad, akkor ennek a bekezdésnek a többi részét ugord csak át nyugodtan, eszemben sincs elvenni a kedvedet, valószínűleg csak az én szőrszálhasogatásom az egész, amit le kell hogy írjak a teljesség kedvéért, de ne is foglalkozz vele, ne engedd, hogy ez befolyásolja az élményt. Tehát a második szezon nemhogy kevésbé egységes, mint elődje, hanem kifejezetten szerteágazóbb, ezáltal zavarosabb is: mire lemegy az évad fele, már egyszerre hat szálon fut a cselekmény. Karaktereket szakítanak szét, akiket idővel persze összefonnak más figurákkal, melynek eredményeként különös, de összességében működő viszonyrendszer alakul ki a szereplők között, de emiatt bizonyos tekintetben el is veszít valamit a korábban megszerzett gyermeki bájából a széria. A behatárolt koncepció pedig az önismétlés elkerülhetetlen velejáróját is magával hozza, miközben vannak olyan karakterek, akik túl hamar megjelennek, vagy épp túlságosan keveset szerepelnek, máskor pedig csak simán semmi szükség rájuk, bőven elég az a maroknyi, akik voltaképp érdemben görgetik előre a történéseket, a többiek meg sodródnak az árral, vagy csak annyi a funkciójuk, hogy kitöltsék azt a 9 epizódnyi játékidőt. Utóbbi tény pedig egyenesen következik az alkotók azon döntéséből, hogy megosszák a szereplőket: a Netflix nem győzi úton-útfélen hangoztatni, hogy sorozataik valójában több részes/több órás filmként funkcionálnak, ezt több más alkotással egyetemben a Stranger Things első szezonja is tökéletesen prezentálta, ám a folytatás az előbb felsorolt problémák miatt sokat veszít ezen jellegéből.
Itt legyen is vége a rövid rinya-áradatnak, több mint valószínű, hogy csupán az én hülyeségem mindez, hiszen le sem tudnám tagadni, hogy mennyire élveztem a második évadot, az általam hibának aposztrofált tulajdonságaival együtt. Amellett, hogy első látásra úgy tűnt, kevés újdonságot lehet már elmesélni az előzmény után, a Duffer tesók már a legelején biztosítanak minket arról, hogy van még spiritusz ebben a témában, történhetnek még furcsa dolgok, amik aztán persze törvényszerűen meg is történnek, és egyik pillanatról a másikra nyilvánvalóvá válik a néző számára, hogy Hawkins kisvárosa a legutóbbi incidens óta sem lett sokkal unalmasabb hely. 1984-et írunk, mindössze egy esztendő telt el, mióta a főszereplők megküzdöttek az Upside Down-ból érkező fenyegetéssel, ám nemsokára újabb különös fordulatok ütik fel a fejüket a környéken, bizonyítékot adva arról, hogy nem tűnt el nyomtalanul az összes veszély, mint ahogy az érintettek is magukon viselik még a korábban történt tragédiák nyomait. A Stranger Things ezen a ponton próbálja meggyőzni (egyébként teljes sikerrel) azokat a kétkedőket, akik úgy gondolják, hogy nincs már mit elmesélni. Az ellenérvek hamar arcon találják a nézőt, hiszen egyértelmű, hogy azok után, ami lezajlott, semmi sem lehet rendben, az egy esztendővel későbbi helyszínt hazugságok nélküli, szomorú hangulat kerítette hatalmába – innentől pedig kőkemény lélektani drámává lényegül át a sorozat. Hiszen a múlt árnyéka az összes főszereplőre rávetül: egyesek elvesztett barátjukat siratják, mások a viszonzatlan szerelem kínjától sínylődnek, megint másokat a bűntudat gyötör, de új titkokból is van elég, ahogy a feszültség sem marad el a gyerekek bandájában, melyet egy újdonsült jövevény nem várt feltűnése okoz.
A Stranger Things még mindig akkor a legjobb, amikor a karakterek motivációt, érzelmeit, és a köztük lévő kapcsolatrendszert boncolgatja. Sok mindenről mesél, a repertoárban szinte az összes olyan elem szerepel, mely könnyen megdobogtathatja a néző szívét, és megtornáztathatja a könnycsatornákat. A szerelem, a barátság, az odaadás, az elmúlás, az összetartás, a felelősség és a közös küzdelmek témái kerülnek terítékre, a különálló szálak pedig az utolsó epizódokban fonódnak össze végül, egy olyan szívvel és lélekkel csordultig telt nagyszerű epilógusban, ahol szem garantáltan nem marad majd szárazon. Mike és barátai egyre érettebbek és komplexebbek lesznek, hamarosan elérnek egy olyan korba, amikor már nem minősülnek gyerekeknek, azonban még felnőtteknek sem számítanak, eme két lét közt ácsingózva pedig számtalan megpróbáltatás várja őket, melyek közül néhánnyal már itt is szembesülnek. Ennek megfelelően a folytatás hangvétele más mederbe terelődik, és ezt részben az is okozza, hogy itt már nem szorulnak bemutatásra a korábban megismert szereplők, mindenkinek megvan a maga helye a sztoriban, kevésbé az intimitáson, inkább a furcsa párosításokon van a hangsúly, na meg a göröngyös úton, melyeket bejárnak a figurák a végkifejletig. Az új belépők mindegyike érdekes és rengeteget fejlődhetnek még a továbbiakban, kifejezetten erős potenciál rejlik bennük, de az Eleven-t alakító Millie Bobby Brown így is játszi könnyedséggel ellopja a show-t a komplett stáb elől – ez a mindössze 13 éves kiscsaj hitelesebb és meggyőzőbb teljesítményt nyújt, mint sok más idősebb kollégája. Jegyezzük meg a nevét, mert még nagyon-nagyon sokra viheti!
A második évad nagyjából úgy viszonyul az elsőhöz, mint ahogy A bolygó neve: Halál A nyolcadik utas: a Halálhoz. Nagyobb, szerteágazóbb és eseménydúsabb, mégis sok tekintetben hasonló az elődjéhez, miközben nem akar mindenáron leragadni az eredeti koncepciónál, ezért próbál intelligensen szintet lépni. Az alkotók valószínűleg érezték, hogy ezúttal nem lesz elég csupán teleszórni az történetet ’80-as évekbeli pop-kulturális utalásokkal, és vizuális gagekre szorítani a múltidézést, így a korszak népszerű filmjeinek (Szellemirtók, Terminátor, Szörnyecskék, és még egy csipetnyi Ördögűző is) megidézése mellett az írók elkezdtek saját mitológiát kiépíteni. A Stranger Things hibái ellenére is büszkén tartja a mércét, és végeredményben ügyesen védi ki az önismétlés rákfenéjét. Az előző szezon befejezése után azonban itt szintén egy kerek, lezárt sztori rajzolódik ki (már azon felül, hogy az utolsó néhány másodperc megint további bonyodalmakat ígér), mely után még nehezebb lesz folytatni a sorozatot. Ám ezúttal már van egy remek második évadunk, melynek köszönhetően van ok reménykedni egy hasonlóan színvonalas folytatásban, jöhet tehát 1985, a Vissza a jövőbe és a Rambo 2 utalások, na meg a „Don’t You (Forget About Me)”!
